SHINBUKAN
Iaido SEN, az 1000 kata napja 2013.05.24-26
Az én SEN-em
 
Napok óta tudtam, de péntek reggel kétségbevonhatatlanul éreztem, nem vagyok felkészült. Sem a lelkem, sem a testem nem volt jó állapotban. Munka közben próbáltam menteni a menthetőt, igyekeztem harmonizálni magam. A kedélyemmel nem volt gond, és félsz sem volt bennem. Pusztán többet vártam magamtól. A biztató jelek egyike még csütörtök este érkezett, mikor a máskor zajos és klubtársak által is oly szeretett Csiga kávézó egy csendes zugában elkezdtek csordogálni a SEN péntek esti előkészülő részéhez a még hiányzó gondolatok. Össze állt bennem a teljes rítus, ami bevezet majd minket arra az ÚTra, melyen még sem jártunk. 


A 12-dik sorozatnál (- egy sorozat, kör 12 katá-ból állt- ) (Tehát ekkor a számláló állása 144.), ami még nagyon a kezdet volt, éreztem: nem megy, számomra hamarosan véget ér a katá-k sorozata. A következő széria alatt nem is tudtam ki vagyok, mi történik. Valahogy elérkezett a 16dik sorozat, és ekkor a test jelzett: gyorsan el kell hagynom a termet. Így maradtam ki a 19-20 körökből, amit szünet követett. Megkíséreltem felzárkózni a csapathoz, + 1 kör, majd az ezt a következő szünetben sikerült a második is. Itt forrtunk össze teljesen, és ettől kezdve az is nyilvánvalóvá vált együtt megy a csapat előre, a tervezett szabad pihenők helyett....

Mi vitt tovább?
Nagyon szégyelltem volna, ha pont én szálltam volna ki, és elővettem két gondolatot: Nem adok le a minőségből, és harcolok.
Hogy kerültem a Tárnokvölgyi csatába? Így:

"jártál csatában
tárnokvölgyi csatában
jártál csatában
tárnokvölgyi csatában
égszínkék ruhában
szemek zászlajában
hunok táborában
attila városában
világ ellenében
isten gyötrelmében
élet szerelmében
diadal jegyében
hej! "

Ismét megerősödött bennem a gondolat, a hit, ezt nem én csináltam, ehhez én kevés lettem volna, kellett még valami...

Hadijelentés:
Az eddigi legerőteljesebb csapást mértük a szürkékre, és az egónkra.
Egy ilyen napon az allergia is meghátrált...

 
A mi SEN-ünk

Csodálatos Paradoxonok
Hatan, majd öten, együtt, eggyé forrva, és mégis a saját utakon.
Halálosan fáradtan, és erőteljesen iaido-zva.
Elveszetten, de a győzelem felé.
Harcolni, vágni, pusztítás nélkül, építve.

A kezdő és zárószavak összeértek
Kívánom, hogy épségben térjünk meg utunkról, a mi az ismeretlenbe vezet.
Mindannyian épen tértünk vissza.
Gyarapodottan térjünk vissza, többek legyünk kilépéskor, mint belépéskor.
Mindannyian gazdagabban érkeztünk meg.
Járatlan útra merészkedünk, szerezzünk tapasztalatokat.
Bejártuk az addig járatlant, és tapasztaltabbak lettünk.

Fáradtságom elvette a lehetőségét, hogy a zárszónál előhozakodhassak egy meglepetésnek szánt hírrel. A SEN napja az egyik legnagyobb buddhista ünnep napja volt és a Tibeti buddhizmus szerint 10milliószoros nap. Azaz ami aznap megfogant, az 10milliószorosára erősödik.


Mérhetetlen sok pozitív erő született az nap. Mivé duzzadhat....?

Hábermajer Gábor

(...)

Utálom, hogy léteznek izmaim!

Az első edzés Sen után, tegnap este. Korán érkeztem, ezért volt időm a magam rendjében elkezdeni mindent, felmosó vödörtöltés, Shinze felrakása, első csík, rágótlanítás, ráhangolódás. A magam idejében, nem sietett senki, nem érzek kényszereket, csak megtehetem ami nekem kell, úgy ahogy nekem fontos.

Felemelő volt, újra itthon, újra benne valamiben, amiben otthonosan mozgok, amiben szeretek létezni.

Elkezdtem egy sorozatot, 12 kata és arra gondoltam ez még az, ez még a része a sennek. Az is volt. Leírhatatlan érzés a mozgás ilyen tudatlanul, mégis éberen és mindent érezve. Aztán elindult! Az izmaim ráébredtek, hogy léteznek újra és a rutin, a szokás elkezdte őket mozgatni. Küzdöttem ellene, de fokozatosan visszatért minden. Azt hiszem ez így volt rendjén, ekkor elmúlt a sen.


A mozgásom újra akadozó, erős, tudatos és pontokat követő lett. Edzettem.

Ezzel sincs bajom, ez is helyénvaló!
Vass Gergely

(...)

Pénteken útnak indultunk. A Visegrádra vezető egy órás út a zajtól-munkától való elszakadást segítette.

A város régi ismerősként fogadott minket. A csapat nagy része az éttermi egymásra hangolódást választotta, én egy hagyományos cukrászdalátogatás után a szeles Duna parton ültem a hullámokat hallgatva - és végül megérkeztem.

 
Elfoglaltuk a termet, alaposan kitakarítottuk (később a ruháinkon lévő nyomokat vizsgálva rá kellett ébrednünk, hogy ez lehetetlen), kialakítottuk a központi helyet, gyertyát, mécsest és füstölőt gyújtottunk és megtisztítottuk a helyet - majd átöltöztünk, és vágtunk.



A korai pihenő kicsit később kezdődött..és nagyon gyorsan hajnal lett.
 
Elkezdődött.
 
120 formagyakorlatot csináltunk egyszerre, utána mindig pihenőt tartottunk. A város aludt, csak a komp zaja szűrődött be - és a harangok.
Észrevétlenül lett reggel, majd délelőtt - az első 500 kata után azonban tudtuk, ez az Út könnyebb része volt.

A pihenők egyre hosszabbak voltak. Az asztalon banán, izotóniás (vagy izotópos..) por a vízben, müzliszeletek - és kuriózumként szlovák sajt és Koffola - segítették az energiafelvételt.
Zoli fázott, de rendületlenül vezette a kis csapatot, és egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az egyéni szünetek beiktatása nem járható, ezt csak együtt vihetjük véghez..


Közben képek és rajzok készültek, volt egy kávé szünet..fáradtunk. Délután úgy éreztem, ég a talpam..volt egy "kör", amikor csúszás helyett inkább léptem..de segített egy kis ragasztó.
 
És 720..840..már sokkal lassabban mozogtunk. Leülni is fájt, és jött az utolsó kör.
Egyre kevesebb gondolat volt..de átvillant az agyamon, hogy hol van a fizikai teljesítőképességünk határa? És mi történik utána - a szellemünkkel?
A gondolatnélküliséget Zoli egyre erősebb hangja törte meg, a testünk pedig már automatikusan folyt bele a következő formába..közeledett a vég(e)..
És az utolsó pihenő..elmaradt. 14 kör lett a tízből, egyek voltunk, már nem volt semmi, és még 36..24..12..


KIAIIIIIIIIIIIII!

Megcsináltuk!

Lezártuk a napot...zuhanyozás, vacsora..és mély álom, a láthatatlan Telihold alatt.

Reggel tűzgyújtással búcsúztunk - mert a gyertya végig égett.


(...)

Köszönöm Sensei! Köszönöm Gergő, Szilveszter, Zoli, Robi és Lucia hogy egymást segítve eljutottunk ide is..!

Persze nem tudom hol ez az "itt".. Innentől is csak megyünk tovább, mint eddig - együtt.


Szilva Imre


(...)

Néhány száraz adattal szeretném kezdeni:

04:48 - az első vágás
05:51 - 100. kata
07:18 - 200. kata
08:38 - 300. kata
10:18 - 400. kata
12:25 - 500. kata
13:38 - 600. kata
15:38 - 700. kata
17:08 - 800. kata
18:58 - 900. kata
20:00 - 1000. kata

Kicsit távolabb a szárazságtól, de még mindig adatok:
12. kör - hatan összhangban együtt a világmindenséggel
14. kör - 6,5 perc, leszámítva az pihenők utáni első köröket a köridők 6-7 perc között mozogtak egész nap
400. kata tsuka ate, mindenkiről készült egy kép
1000. kata csoportkép készült kata közben

Távolabb az adatoktól:
600. kata után újraélesztés és kávé Kovács bácsinál, már csak 400 van hátra, együtt estetek át a holt ponton, nézlek Titeket 601, 602, 603... mintha most kezdtétek volna, néhány pillanattal később 660.
682. kata az összhang
58. kör (684.-696. katák) valami történt, éreztem az energiát, szinte teljesen egyszerre mozogtok, ushiro nukitsuke önkéntelenül rándul egyet a testem, több mint öt méterre vagytok mégis érzem a vágást,  kesagiri, morote tzuki most veszem észre, hogy majdnem a falon vagyok eltoltok, ilyen iaidot még nem láttam.
69. kör a halál (egyszerre zuhantok a mélybe)
70. kör ismét harcoltok


Este 8 óra, a lemenő nap aranysárgás fényei a Makovecz terem galériáját pompás ünnepi ruhába öltöztetik. Jobb oldalatokon a nap halvány arany legyezőt rajzol a falra. Elnémul a komp, a város zajai sem hallhatók, néma csend. Minden erőmet összeszedve mondom ki az ezredik kata nevét, bár tudom és látom is most nincs szükségetek energiára, sugárzik a lelketek.  A század fordulók is szerették a 8-as számot, és mivel péntek estétől a világegyetemmel összhangban dolgoztok teljesen természetes, hogy az 1000. kata este 8 órakor fejeződik be. Mielőtt kimondhatnám a következő kata nevét megszólal a harang, mely a kör végéig szüntelenül lelkesen hirdeti az ezer szót. Az utolsó kata ismét néma csendben, nukiuchi, hátra majd előre, s az utolsó vágás kiaival együtt vág véget a csendnek, a térnek és időnek, az ezernek. Újra nyugalom és csend vesz körül titeket.
Vége. vagy mégsem?


Köszönöm hogy veletek lehettem!

Kozár Zoltán

(...)

Rettentő nehéz szavakba önteni az átélt történéseket, s még egyelőre kavarognak bennem az érzések...

Félelemmel vegyes tisztelettel közeledtem az eseményhez, elképzelésem nem igazán volt róla, hogy milyen is lesz, de azt tudtam, hogy az eddigi egyik legnagyobb erőpróba előtt álok. Az előtte való napokban a ráhangolódás sajnos egyáltalán nem ment, de péntek este hála Háber Sensei "ceremóniáinak", aztán mégis sikerült. Már ott este érződött, hogy valami összeállt nagyon másnapra. Meglepetésemre hajnalban ébresztőre nem volt szükségem, a kijelölt kelés előtt 10 perccel magamtól ébredtem.


Az első 120-as széria rettentő furcsa volt, a testem nem értette, hogy miért kell mozogni hajnalok hajnalán. Aztán belelendültünk, majd hanyatlottunk s újra összeszedtük magunkat. Minden ciklusban egyszer legalább meghaltam s feltámadtam. De ahogy éreztem, a többiek is. Mindig volt valaki, aki beleadta az extra energiát, amikor már nagyon nem ment másoknak, s ettől újra erőre kaptak az erejük végén lévők, s vissza is töltötték a kölcsönvett energiát. Megtapasztaltam, hogy milyen erő nélkül, tudattalanul mozogni.
A falra ki volt téve a festmény, az út mely a hegyekbe visz. Engem az út először a mélybe vitt, ahol meg kellett tapasztalnom a sötétséget s szenvedést, hogy utána újra a felszínre jöhessek. Csodás dolog az emberi test s elme, amikor már úgy érzem, hogy kész vége, ennyi volt, akkor mindig rá kellett jöjjek, hogy még bőven van a tartalékokból, csak elő kell tudni hozni őket. Mivel? Akarattal, szívvel, lélekkel.


Köszönöm Senseinek, Iminek, Gergőnek, Robinak, Luciának s végül de nem utolsó sorban Zolinak, hogy ott voltak, s támogattak s én is támogathattam őket, s megéltük ezt a nem mindennapi "kalandot". S a harangok mindig tudták, mikor kell szóljanak...

Fábos Szilveszter

(...)

Hetekig előre gondolkoztam azon vajon képes vagyok e felvenni a küzdelmet a Iaido Sen Heggyel.
Nem találtam választ. 
A edzéseimben próbáltam a Sen részeit felhozni es megerezni milyen is lesz, amikor nekiállunk.
Ez csak több kételyt hozott számomra: hogy ha ilyen nehéz egy pár százzal megküzdeni, hogy lesz lehetséges a Sen-nel boldogulni?
 
Csütörtök este már alig tudtam aludni, a gondolataim már rég elindultak, és a Visegrád felé mutató úton jártak. 
A péntek reggel hamarabb elérkezett, mind gondoltam - és mint szerettem volna. 
Dél körül elindultam, és a GPS támogatásával 3,5 órás út után megérkeztem a Visegradi Dojo ajtaja elé.
 
Nem tudtam, mit várjak, mi lesz most, hogyan fog lezajlani az este, és a következő hosszú nap.
 
Összegyűltünk, szinte érezhető volt a feszültség - pozitív feszültség, örömmel kevert.
 
Mind az előkészület, amelyik péntek este lezajlott számomra nagy segítség, hogy a testem es lelkem lenyugodjon, és beálljon az összhang.
Ahogy írom ezeket  a sorokat, egész erőmmel próbalom felidézni az érzést, nem megy…
…a Dojo felmosása,  jelek felrakása, kamiza építés, Dojo szellemi tisztítás, happogiri, kard tisztítás, alvó hely választás és elkészítés és a sok beszélgetés, ha az ember ezen elgondolkozik, természetesnek tűnik, hogy már nem lehet ugyanazt érezni, mivel egyedi volt az idő.

 
Gyertyafény, árnyékok, csend, édes álom.
 
Enyhe harangozás a Haber Sensei-től származó csengőtől. Így lettem éber és az első gondolatom: ma eljött a Sen napja.
Gyors, de egyaránt nyugodt mosdás, öltözködés.
Közös Rei.
 
Majd a kedves Toban-unk - Zoli - először a napon visszatartott energiával - ez így volt jó mert később nagyobb szükségünk volt rá - Mae-t "parancsolt". 
 
Elkezdődött.
 
Első 12 vagy inkább 10x12 katámat furcsának találtam, és nagyon igyekeznem kellett, hogy tartsam magam a közös mozgásban. Az első szünet után ez változott, megereztem az Iai-t, és örömet okozott a gyakorlás.
400 kata után még nem igazán értettem, hol van a kihívás, mi lehet ezen nehéz.
 
120 katával később már értettem a dolgot, minden külön katának próbáltam erőt, zanshin-t, értelmet és a saját Iaido-mat adni. De ezek az erők fogytak, és egyre nehezebbnek éreztem minden mozdulatomat.
Miért folytatom? Hiszen akármikor ki lehet szállni.
Az ötös összhang, ez volt a közös erőnk, a hajtó energiánk. Ha egyikünk abbahagyta volna, nem tudom, hogy a többi képes lett-e volna befejezni. Én magamat inkább mint egy segély eszközt láttam, és minden erőmből akartam és próbáltam amikor csak tudtam megosztani a maradó energiámat. 
 
Minden 120 kata után helycsere volt, ez nem volt számomra túl érthető, amikor megvan a helyem, és beleépülök a gyakorlásba megint váltanom kell.. 
Amikor az ötödik körben a középső pozícióra kerültem az ötös formáció középpontjába érkeztem.
Itt kaptam erőt, szinte úgy lehetne fogalmazni, hogy feltöltődtem, mivel minden oldalról kaptam erőt és motivációt.
 
800 - az izmok már nem működnek, a tudatom egy-egyeket kihagy, csak a Iai marad bennem. A katában lévő mozdulatok sohasem tűntek ilyen természetesnek, nem volt már bennük szükségtelen erő, nem volt nyomás, igyekezet, kapkodás.

 
1000 kata - Gohonme kesagiri, ezt sohasem fogom felejteni.
Majd meg 8 kata, hogy befejezzük a kört, harangszó.
Az időzítés nem lehetett volna jobb.

Eufória, öröm, hogy közösen sikerült, eszméletlen fáradtság, fájdalom, lelki gazdagság.  
Rátaláltunk a harmóniára, még ha csak egy pillanatra is: ez a pillanat tökéletes volt.
 
Szeretnem megköszönni nektek, mindenkinek, aki ott volt azon a napon, azoknak is, akik csak par percre voltak, akik csak néztek - ti is segítséget nyújtottatok nekünk- , köszönöm társaimnak, és a remek toban-unknak.
 
őszintén örülök, hogy újra találkoztunk!
Kulcsár Róbert



A Szürkeséget legyőző, a Poklokat és Mennyeket bejáró, sírni és nevetni tudó, csontig és atomig lenyúzott, elüszkösödött, hamuvá égett, aztán Főnix madárként újra születő, ÚJJÁ SZÜLETő, csodálatos, szépséges férfiak, büszkeséggel tölt el, hogy veletek lehettem és köszönöm, hogy elkísérhettelek benneteket az Úton!
Történelmet alkottunk...
Árkay Lucia

Röviden tudtam ott lenni helyben, de távolról régóta kísértem ezt a formálódást.
Jó volt ez így, elengedésben. És jó volt ebből a távolságból érezni a húzást, az örvényt, amit kavartatok.

Hazajöttem és Körösi Csoma mondata várt a hálón.

"Az utat én akartam, mert engem akart az út."

Rímel mindenre, amit láttam és élek a mindennapjaimban: hogy nem kell, de nem is volna elég nekem akarnom az útjaimat... És akkor ezt most nem magyarázom tovább.
Mihályi Patrícia