Ismét megadatott, hogy párnapot intenzív gyakorlással töltsünk. Ismét egy utazás. Csomagolás, útra kelés. De nem az útról szeretnék szólni, akkor ez a pár mondat a beszámolók között lenne. Hazaérkezés után néztem az úton készült képeket. Újult erővel törtek elő az élmények, a hangulatok, az érzelmek. Kanyargó kis utcák csatornákkal, fák, bokrok, két emeletnél nem magasabb kis mesebeli házacskák, kávézók, sörözők, műtermek, boltok, rengeteg kerékpár, nyugodt polgárok, udvarias autósok, pontos és tiszta új buszok, hasonló vonatok, tiszta állomások, finom szendvicsek, rongálatlan buszmegállók, finom sörök, szép és jólöltözött nők, beszédtől morajló szombat esti tér, éterem macskával, mosolygó pincérlány, számkódra és időpontra nyíló apartman ajtó, sajtbolt, hajnali utca amin csak mi járunk, kerékpár erdő az állomásoknál, hatalmas ablakok, az esőben is gondtalanul beszélgetők, … Befogadott minket ez városka. És mi is befogadtuk őt. Kis lakásban éltünk pár napig, korán keltünk, és indultunk a dolgunkra, mikor a legtöbben aludtak még. Beszippantottuk a tenger felől érkező jó ízű levegőt. Kinyújtóztunk izmainkkal. És a lelkünkkel is, mert pár napig nagyon leegyszerűsödött minden. Keményen dolgoztunk, mert az edzés nem üdülés, de mégis kipihentük magunkat. Nem az emésztő rutin, hanem az üde tevékenység volt kenyerünk. És feltöltődtünk. Vágyakozva, de nem, nem is ez a jó szó. Talán csak egyszerűen kijelentve hangzott el: jó lenne itt élni. Ez a helyzet mindig felkavar.
Nem akarok máshol élni. Itthon, ezen a szülőföldön akarok élni. DE úgy, mint ott. Nem, nem a jólét, és annak minden hozadéka vonz. Számtalan dolgot tehetnénk meg itthon, költségek nélkül. Divatos és népszerű szóval: ingyen. A tisztaság, a rendezettség, a nyugalom, az udvariasság nem kerül semmibe. Hogy tudnám(nánk) ezt megteremteni itthon, mi???
