Budō – azt jelenti: „ a harcos útja”.
Számos oka lehet, amiért gyakorolni kezdtünk, de talán nem tévedés azt állítani, hogy mindannyiunk motivációja mögött ott rejlik a vágy: valamilyennek lenni, valakivé válni. Nem biztos, hogy mindenkiben ugyanaz a kép él, de általánosságban egy olyan ideálhoz próbálunk közelíteni, amely többek között olyan fogalmakkal írható körül, mint bátorság, kiállás, hűség, udvariasság, kitartás. Az is elmondható, hogy bármilyen kép éljen is bennünk, az valamilyen formában összefüggésbe hozható a harccal, a harcos eszméjével, amely sokkal sokrétűbb, mint a szó hétköznapi értelméből gondolnánk, és ilyen értelemben a biológiai szinttől a buddhizmus bodhiszattva alakjáig (amelynek magyar fordítására időnként a tökélyharcos kifejezést használják) számos síkon átível.
De hol is van ez a harcos? „Mi a budō gyakorlásának értelme mai világunkban, ahol legtöbbünket az élete során nem éri az életét fenyegető támadás?” – szól a kissé elkoptatott kérdés, amelyre az előírásszerű, hangzatos válasz: önmagunk legyőzése, az emberi jellemformálás. Ez azonban, valljuk be, nem több egy frázisnál, amelyben nem könnyű fellelni a hétköznapi életünkre vonatkoztatható tanítást. Hol van hát ez a harcos a mi életünkben? Talán érdemesebb kis hazánkban, a XX. században keresnünk.
Kassai Lajos (http://volgy.lovasijaszat.hu/volgy/index.php?module=staticpage&id=34&lang=1) mondá egy emlékezetes előadáson a következő történetet: Egyik tanítványa édesapja egy nap azzal hívta fel, hogy a kislánya aznap nem tud edzésre menni, mert lerobbant az autó, és a gyermek nem fog gyalog menni. Kassai válasza az volt: „Nem baj, nem is kell többet jönni.” Az indok: „Nem harcos.” Egy másik kisfiú, aki eltörte a kezét, félve kérdezte, mehet-e edzésre. Sok mindent nem fog tudni a többiekkel csinálni, de talán lóra ülni, gyalogolni tud, azt megpróbálja. A válasz: „Hogy a fenébe ne!” Az indok: „Harcos.”
Következő történetünk színhelye a budapesti Indiai Nagykövetség, azon belül is az ott nemrégiben megrendezett ingyenes jóga-kurzus, amelyen nem ruganyos testű fakírok vettek részt, hanem emberek a való világból: fiatal-idős, sovány-túlsúlyos, hajlékony-merev, energikus-eltunyult, lábfájós, gerincproblémás, magas vérnyomású, családapa, háziasszony, nyugdíjas, diák. Az egyik foglalkozáson oktatónk bejelentette, hogy ma a fejenállást fogjuk megpróbálni. A bejelentés zavart nevetgéléssel kevert felkiáltásokat vont maga után. A fejenállás ugyanis fizikailag nem nehéz, de a legtöbb emberben felkelt egy elemi félelmet, amit az ember normális állapotától eltérő helyzet idéz elő. A legtöbb ember első gondolata valószínűleg az, hogy a gyakorlat túl nehéz, nem fog menni. Emlékszem egy mondásra, amelyet évekkel korábban hallottam oktatónktól, és azóta sem tudom elfelejteni: a jógában a legfontosabb az elfogadás. Nemcsak, hogy mindenki különböző adottságokkal rendelkezik, de ugyanannak embernek is mások a lehetőségei attól függően, hogy az adott pillanatban éppen milyen állapotban van. A lényeg, hogy az ember tudatában legyen az állapotának, és mindig megkeresse a határt, amire éppen az adott pillanatban képes, majd anélkül, hogy ezen megpróbálná túlerőltetni magát, elfogadja azt. A cél nem az önsanyargatás, hanem önmagunk ismerete. És tényleg. Nem butaság rávágni valamire, hogy nem megy, még mielőtt megpróbálná az ember, csak mert nem szoktuk csinálni? És tényleg. Nem butaság azt hinni, hogy nekem is ugyanúgy megy majd, mint annak, aki évek óta ezt gyakorolja? Valójában önmagát is megdöbbentő eredményre képes az ember, ha nyitottan, elvárások nélkül, az adott állapotát és képességeit elfogadva áll neki valaminek. Így hát a hátfájós Marika néni ugyanúgy, mint a túlsúlyos diáklány egy szó panasz, vagy nyafogás nélkül, szégyenlős mosollyal állt neki a feladatnak. Elfogadva, ha ma csak a homlokát tudja leérinteni a földre, elfogadva azt is, ha magas vérnyomása miatt ma ebben nem vehet részt. Mert fejlődni, tanulni jöttek ide. Valójában mindenkinek sikerült fejen állni. És ezen nem csorbított az sem, hogy mindez a fal mellett történt. Mert erre volt lehetőségünk az adott pillanatban.
És lépjünk be végre a dōjō kapuján, egy bizonyos japán sensei vezetésével megrendezett edzőtáborra, ahol egy másik dōjō-beli, furcsának tartott, sokszor kinevetett gyakorlótársunk a seiza alatt furcsa testtartásban térdel. Láthatólag fizikai akadályai vannak, hogy előírásszerűen végezze a seizát. Már épp szólnának neki, hogy álljon fel inkább, de a japán sensei megállítja a folyamatot: Még mindig jobb, ha ezt csinálja, mintha állna. Mert ez a testtartás még mindig közelebb van a seizához. Megpróbál az ideálhoz közelíteni. A legjobb tudása szerint.
Hát, valahogy ilyen lehet a harc, önmagunk uralása, a mi életünkben. Többek közt legyőzni a bennünk lévő tudati ellenállást olyan dolgok ellen, amik a megszokott, biztonságos mindennapjainknak nem képezik részét. Ismerni határainkat, de annál kevesebbel nem megelégedni. Mert nem tudni nem ugyanaz, mint nem csinálni.
Az i (居)jelentése: jelen lenni, az ai (合)jelentése: alkalmazkodni. Az iai (居合)annyit tesz, mint tudatosan jelen lenni, mindig az adott helyzethez alkalmazkodva reagálni.
Amikor katákat gyakorlunk, nem eljátsszuk, hogy mi vagyunk a szamuráj, hogy erősek vagyunk és legyőzzük azt, aki az életünkre tör, hanem azt a tudatosságot próbáljuk kifejleszteni magunkban, amikor nem érhet semmi meglepetésként, és ugyanolyan józanul, tudatosan tudunk jelen lenni, reagálni, viselkedni bármilyen körülmények között. Akár hajnali 5-kor, akár az éjszaka közepén, akár hidegben, akár melegben, éhesen, fáradtan, iPOD és internet nélkül.
Nemrégiben feltettem a kérdést, vajon amikor feladatban kell részt venni, miért érkezik sokkalta kevesebb reagálás, mint amikor mások szerencsétlenkedéseit megörökítő videón kell nevetgélni. Mert a videók érzelmileg hatnak az emberre – kaptam meg a választ. Ekkor tudatosult bennem, hogy ezek a felvételek egy egyáltalán nem lebecsülendő érzelmet mozgósítanak az emberben, mégpedig a felsőbbrendűségét, hogy én nem vagyok ilyen. Ezért jó nevetgélni más dōjōbeli társainkon, akik néha – mi tagadás – átlépik a kardot, és szétterpesztett lábbal, karba tett kézzel hallgatják a senseit. Szerencsére mi nem vagyunk ilyenek, és tudjuk, hogyan kell viselkedni a dōjōban.
Ám hiába hajlongunk egymásnak és tárgyaknak a dōjōban, ha amint kilépünk annak kapuján, nyoma vész a kölcsönös segítségnyújtásnak, tanáraink iránti figyelmességnek. Hiába tesszük el szertartásosan a kardot és hajtjuk össze a hakamát művészi csomót biggyesztve rá, ha amint vége az edzésnek, oda a rendtartás, és szanaszét hagyjuk magunk után dolgainkat-szemetünket. Hiába hasogatjuk dicsfényben fürödve a gyékényt, ha az összeomlás szélére juttat minket, hogy nem a megszokott időben keltünk fel, vagy ettünk.
Amíg csak a heti x óra edzésen van kitartásunk, csak az összetekert gyékénnyel szemben van kiállásunk, amíg gyakorlásunkat nem tudjuk kivinni a dōjōn kívülre, addig lehet, hogy érdemes még várnunk, mielőtt kinevetjük a nagy népszerűségnek örvendő videók szereplőit.
Törekedjetek fáradhatatlanul – mondta Buddha utolsó szavaival. Visszatekintve fogadjuk hát el mi is, hogy jelenleg ennyi telt az erőnkből, és törekedjünk fáradhatatlanul. Ám, ha minden erőfeszítés ellenére hétköznapi életünkön mégsem hagyna semmi nyomot a gyakorlás, még mindig reménykedhetünk benne, hogy valamikor szembejön velünk egy összecsavart napozógyékény és hasznát vehetjük tudásunknak. Persze csak reggel 8 után, miután 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet.
Budō – azt jelenti : „a harcos útja”.
