Az örök (újrakezdés) szelleme – Pálinkó Tibor

Az ember élete során rengeteg mindenbe belekezd. Majd abbahagyja, elkezd valami újat, majd azt is abbahagyja. Sokkal könnyebb az embernek és az ember egójának, valami újat-izgalmasat találni, ideig-óráig csinálni, majd abbahagyni valami még újabbért cserébe. Sokkalta nehezebb folytatni valamit, hiszen, egy idő után már átlátod, úgy véled érted és szereted, de egyre több időt is energiát ölsz bele, és azt hiszed nincs mit kivenned belőle. Ilyenkor abba kell hagyni, hogy igazán (újra) el lehessen kezdeni. Persze ekkortájt jönnek az indokok, hogy sok a munka, fáradt vagyok, inkább alszom. Amúgy is lassan fejlődtem. Félek. Az ember mindent ki tud találni, mindenre rá tudja fogni, hogy MOST épp miért nem. Aztán egy idő után elszunnyad a késztetés, hogy csinálja. Feladja. A folyamat egy fontos része a feladás, mert ha valamit feladsz, sosem múlik el belőled, csak épp, pont olyan mélyre kerül, hogy időnként eszedbe jusson. A feladás stigma, mely ott díszeleg, a kulcstartón, az éves 1%-os felajánláson. Ott van az interneten, a suttyomban megnyitott weboldalakon. Ott van a ruhásszekrényben, amit költözésnél átpakolsz. Nem hagy nyugodni, gondolja az ember. Igazából a belső iránytű, vagy térkép, vagy gps, vagy kokoro, teljesen mindegy minek nevezzük, nem hagyja nyugodni az embert, néha ordít néha suttog, de JELEN VAN. A késztetés, hogy amit elhagytál, az nem hagyott el téged. Vár, hogy újra megtaláld. Vár, hogy magadra találj. Nem szabad erőltetni, teljenek csak el évek, formálódjon és érjen meg benned az a mondat, hogy „vissza akarok menni”. Hogyha elkapkodod, akkor megint abba fogod hagyni. Érjen le a gondolat, emészd meg, és hagyd, hogy formáljon. Aztán persze gonosz összeesküvések folyamatának végeztével kapj egy olyan „ajándékot” ami rá helyez az újrakezdés startvonalára. De akármilyen külső tényező is jön szembe, csak a starthoz helyezhet, neked kell eldönteni, hogy elindulsz e…
…és amikor belépsz, rájössz, hogy ez a sok filozofálgatás, önemésztés és vágyakozás, mind-mind felesleges volt. Minden olyan, mint amilyen volt. Vannak helyek ahol nem telik az idő, mert ezeken a helyen az idő fogalma nem létezik. Nem két éve voltál itt utoljára, hanem tegnap, hanem 10 perce. Ugyan úgy sorakozol, ugyan úgy gyakorolsz, tudod, hogy másnap reggel ismerős fájdalom fog üdvözölni a reggeli kávé mellett. Sosem, hagytad abba, csak épp fizikailag nem voltál jelen. Sosem fejezted be, hiszen még el sem kezdted igazán. A tudatod egy része mindig is itt volt.  A térdvédő ugyan ott szorít, a kezed ugyan úgy izzad. A parketta kopott festései ugyan azok. Minden egy. Az életed változik, a munkahelyed, a hajad színe, a körmöd hossza, mind-mind változnak. Te is változol. Ez az élet rendje. Sosem vagyunk készen. Meghalni, ébredni, gyakorolni, vágni, szétesni, összerakni. Újra kezdeni.

JégBudo – Hábermajer Gábor

Nézem ezt a sok jeget, s hallgatom a híreket róla. Hallgatom a szóvivőket, hol, mekkora a kár, hol hogyan zajlik a kárelhárítás. Ki és mit mér fel, és mikorra tudjuk, hogy mi mennyi…

Magam is tervezek. Rég látott szeretett erdőimre gondolok, már mióta tervezem a látogatásukat, de hétről hétre elhalasztottam. Most pedig azt fontolgatom, önkéntesként mennék segíteni a túraútvonalak helyreállításában.

Ebbéli morfondírozásom közepette elgondolkodom:
A természet nem mérlegel, nem bírál, nem minősít. Csak mi hisszük, hogy ami történt az katasztrófa, és mondunk ilyeneket: károk. Sokunk észre sem vette, pedig itt történt minden a szomszédban. Magam is a civilizació egyik, nem is oly régi szüleményének, a dronnak a segítségével kaptam képet a történtekről.  Ágak törnek, fák hasadnak, fordulnak ki, és a megszokott táj átalakul. Elborítják a  fadarabok a talajt.
Átalakulás.
Változás.
Valami más minőségbe került. A negatív – pozitív előjeles minősítést az ember, MI, tesszük hozzá a történtekhez. A termesztet nem tesz ilyet, nem minősít, csak cselekszik. Pontosabban mondva ÉL! Nem osztályozza a történéseket. Mondhatnánk, igen, mert nincs tudata. Szerintem pedig van. Nagyon is. Sőt talán ilyen esetekben észre is vehetnénk mi, parányi kis öntelt élőlények, mi is annak részei vagyunk.

Mentés másként (Alt-F-A) – Guld Andrea

A mai napon:
– Imiék felé utazva a 250-es buszon betévedt  a járműbe egy pillangó: pihegett a fogódzkodón, de nem tudtam megfogni, észrevette a közeledő kezeket, elrepült egy öregúr felé – ő le akarta csapni, hadonászott felé a kezeivel, majd az ablaküveghez nyomni. Többen kértük, ne tegye. A lepke felém menekült tőle,  sikerült szépen megfogni és az egyik buszmegállóban kiengedtem, jó utat kívántam. Magasra szállt és eltűnt a fák közt.

– Az elébb hazaérve egy kis felfordulást találtam az egyetlen szobában: néhány dolog, ami a szobában kül. helyeken és magasabban volt, a földön feküdt. Az onyik is és a pogácsájuk, na meg a fokhagyma, mint ínyencség szintén. Az egyik ilyen lerepült tárgy mellett ott volt a padlón egy tátott szájú denevér kitárt szárnyakkal – a pici éles kis fogait is látni lehetett. Gyorsan kinyitottam az ablakot, elpakoltam az útban lévő leesett dolgokat és  a denevért a konyhai főzőkesztyűvel megfogtam –  mocorgott, ennek örültem, mert hát élt!  – és kireptettem a kertbe: – Szabad vagy! – , ahonnan érkezett.

Tanulságok innen nézve 🙂
Eltévedhetsz, támadás is érhet a tévedésed helyén, de akadhatnak jóakarók egy ilyen helyen is, akik által az életed megmentődik.
Betévedhetsz egy olyan közegbe, ami nem a tiéd, lehetsz ott kimerült és ijedt és már fel is adnád szinte – akié az a közeg, az tudni fogja, hogy hová vigyen, ahol az életed újra a tiéd.

A vágás – Dimitri Nachkebia

A vágás

A karddal való vágás emelkedett pillanat, amikor a kard pengéje a harcos tapasztalt kezétől vezérelve az út befejezéseként lezárja a célpont élettörténetét. Soha nem lesz a világ olyan, amilyen volt, elveszít egy jelentéktelen részt a célpont személyében, soha többé nem lesz a célpont sem olyan, mint volt, még ha túléli is az eseményt, és soha többé nem lesz ugyanaz a harcos, aki a vágás előtt volt. Egyetlen vágással megváltozhat a mikrokozmosz, de a világegyetem is, a célpont szerepétől és jelentőségétől függően.

 A kard útja számomra út a lét titokzatosságának ismerete, kutatása és keresése, a belső világom, a határaim felfedezése felé. A vágás azzal a hirtelen fénnyel azonos, mely akkor áramlik be, mihelyt a penge a nap fényét elrejtő, vastag, fekete függönyt elvágja. A kard minden vágása mélységet nyit a vágás irányába, amely mélység megtelik fénnyel; a lélek és az ész tudásával, erejével. Nem tudom meghatódottság nélkül hallgatni a kardvágás hangját, amint az a levegőt szeli és igazi extázist jelent számomra a So-giri káta, amikor elképzelem, hogy az öt egymást követő vágás több teret enged az ismeret fénye számára a tudatlanság sötétjében.

Szamuráj szpirit és valóságshow – Vörös Erika

Budō – azt jelenti: „ a harcos útja”.

Számos oka lehet, amiért gyakorolni kezdtünk, de talán nem tévedés azt állítani, hogy mindannyiunk motivációja mögött ott rejlik a vágy: valamilyennek lenni, valakivé válni. Nem biztos, hogy mindenkiben ugyanaz a kép él, de általánosságban egy olyan ideálhoz próbálunk közelíteni, amely többek között olyan fogalmakkal írható körül, mint bátorság, kiállás, hűség, udvariasság, kitartás. Az is elmondható, hogy bármilyen kép éljen is bennünk, az valamilyen formában összefüggésbe hozható a harccal, a harcos eszméjével, amely sokkal sokrétűbb, mint a szó hétköznapi értelméből gondolnánk, és ilyen értelemben a biológiai szinttől a buddhizmus bodhiszattva alakjáig (amelynek magyar fordítására időnként a tökélyharcos kifejezést használják) számos síkon átível.

De hol is van ez a harcos? „Mi a budō gyakorlásának értelme mai világunkban, ahol legtöbbünket az élete során nem éri az életét fenyegető támadás?” – szól a kissé elkoptatott kérdés, amelyre az előírásszerű, hangzatos válasz: önmagunk legyőzése, az emberi jellemformálás. Ez azonban, valljuk be, nem több egy frázisnál, amelyben nem könnyű fellelni a hétköznapi életünkre vonatkoztatható tanítást. Hol van hát ez a harcos a mi életünkben? Talán érdemesebb kis hazánkban, a XX. században keresnünk.

Kassai Lajos (http://volgy.lovasijaszat.hu/volgy/index.php?module=staticpage&id=34&lang=1) mondá egy emlékezetes előadáson a következő történetet: Egyik tanítványa édesapja egy nap azzal hívta fel, hogy a kislánya aznap nem tud edzésre menni, mert lerobbant az autó, és a gyermek nem fog gyalog menni. Kassai válasza az volt: „Nem baj, nem is kell többet jönni.” Az indok: „Nem harcos.” Egy másik kisfiú, aki eltörte a kezét, félve kérdezte, mehet-e edzésre. Sok mindent nem fog tudni a többiekkel csinálni, de talán lóra ülni, gyalogolni tud, azt megpróbálja.  A válasz: „Hogy a fenébe ne!” Az indok: „Harcos.”

Következő történetünk színhelye a budapesti Indiai Nagykövetség, azon belül is az ott nemrégiben megrendezett ingyenes jóga-kurzus, amelyen nem ruganyos testű fakírok vettek részt, hanem emberek a való világból: fiatal-idős, sovány-túlsúlyos, hajlékony-merev, energikus-eltunyult, lábfájós, gerincproblémás, magas vérnyomású, családapa, háziasszony, nyugdíjas, diák. Az egyik foglalkozáson oktatónk bejelentette, hogy ma a fejenállást fogjuk megpróbálni. A bejelentés zavart nevetgéléssel kevert felkiáltásokat vont maga után. A fejenállás ugyanis fizikailag nem nehéz, de a legtöbb emberben felkelt egy elemi félelmet, amit az ember normális állapotától eltérő helyzet idéz elő. A legtöbb ember első gondolata valószínűleg az, hogy a gyakorlat túl nehéz, nem fog menni. Emlékszem egy mondásra, amelyet évekkel korábban hallottam oktatónktól, és azóta sem tudom elfelejteni: a jógában a legfontosabb az elfogadás. Nemcsak, hogy mindenki különböző adottságokkal rendelkezik, de ugyanannak embernek is mások a lehetőségei attól függően, hogy az adott pillanatban éppen milyen állapotban van. A lényeg, hogy az ember tudatában legyen az állapotának, és mindig megkeresse a határt, amire éppen az adott pillanatban képes, majd anélkül, hogy ezen megpróbálná túlerőltetni magát, elfogadja azt. A cél nem az önsanyargatás, hanem önmagunk ismerete. És tényleg. Nem butaság rávágni valamire, hogy nem megy, még mielőtt megpróbálná az ember, csak mert nem szoktuk csinálni? És tényleg. Nem butaság azt hinni, hogy nekem is ugyanúgy megy majd, mint annak, aki évek óta ezt gyakorolja? Valójában önmagát is megdöbbentő eredményre képes az ember, ha nyitottan, elvárások nélkül, az adott állapotát és képességeit elfogadva áll neki valaminek. Így hát a hátfájós Marika néni ugyanúgy, mint a túlsúlyos diáklány egy szó panasz, vagy nyafogás nélkül, szégyenlős mosollyal állt neki a feladatnak. Elfogadva, ha ma csak a homlokát tudja leérinteni a földre, elfogadva azt is, ha magas vérnyomása miatt ma ebben nem vehet részt.  Mert fejlődni, tanulni jöttek ide. Valójában mindenkinek sikerült fejen állni. És ezen nem csorbított az sem, hogy mindez a fal mellett történt. Mert erre volt lehetőségünk az adott pillanatban.

És lépjünk be végre a dōjō kapuján, egy bizonyos japán sensei vezetésével megrendezett edzőtáborra, ahol egy másik dōjō-beli, furcsának tartott, sokszor kinevetett gyakorlótársunk a seiza alatt furcsa testtartásban térdel. Láthatólag fizikai akadályai vannak, hogy előírásszerűen végezze a seizát. Már épp szólnának neki, hogy álljon fel inkább, de a japán sensei megállítja a folyamatot: Még mindig jobb, ha ezt csinálja, mintha állna. Mert ez a testtartás még mindig közelebb van a seizához. Megpróbál az ideálhoz közelíteni. A legjobb tudása szerint.

Hát, valahogy ilyen lehet a harc, önmagunk uralása, a mi életünkben. Többek közt legyőzni a bennünk lévő tudati ellenállást olyan dolgok ellen, amik a megszokott, biztonságos mindennapjainknak nem képezik részét. Ismerni határainkat, de annál kevesebbel nem megelégedni. Mert nem tudni nem ugyanaz, mint nem csinálni.

Az i (居)jelentése: jelen lenni, az ai (合)jelentése: alkalmazkodni. Az iai (居合)annyit tesz, mint tudatosan jelen lenni, mindig az adott helyzethez alkalmazkodva reagálni.

Amikor katákat gyakorlunk, nem eljátsszuk, hogy mi vagyunk a szamuráj, hogy erősek vagyunk és legyőzzük azt, aki az életünkre tör, hanem azt a tudatosságot próbáljuk kifejleszteni magunkban, amikor nem érhet semmi meglepetésként, és ugyanolyan józanul, tudatosan tudunk jelen lenni, reagálni, viselkedni bármilyen körülmények között. Akár hajnali 5-kor, akár az éjszaka közepén, akár hidegben, akár melegben, éhesen, fáradtan, iPOD és internet nélkül.

Nemrégiben feltettem a kérdést, vajon amikor feladatban kell részt venni, miért érkezik sokkalta kevesebb reagálás, mint amikor mások szerencsétlenkedéseit megörökítő videón kell nevetgélni. Mert a videók érzelmileg hatnak az emberre – kaptam meg a választ. Ekkor tudatosult bennem, hogy ezek a felvételek egy egyáltalán nem lebecsülendő érzelmet mozgósítanak az emberben, mégpedig a felsőbbrendűségét, hogy én nem vagyok ilyen. Ezért jó nevetgélni más dōjōbeli társainkon, akik néha – mi tagadás – átlépik a kardot, és szétterpesztett lábbal, karba tett kézzel hallgatják a senseit. Szerencsére mi nem vagyunk ilyenek, és tudjuk, hogyan kell viselkedni a dōjōban.

Ám hiába hajlongunk egymásnak és tárgyaknak a dōjōban, ha amint kilépünk annak kapuján, nyoma vész a kölcsönös segítségnyújtásnak, tanáraink iránti figyelmességnek. Hiába tesszük el szertartásosan a kardot és hajtjuk össze a hakamát művészi csomót biggyesztve rá, ha amint vége az edzésnek, oda a rendtartás, és szanaszét hagyjuk magunk után dolgainkat-szemetünket. Hiába hasogatjuk dicsfényben fürödve a gyékényt, ha az összeomlás szélére juttat minket, hogy nem a megszokott időben keltünk fel, vagy ettünk.

Amíg csak a heti x óra edzésen van kitartásunk, csak az összetekert gyékénnyel szemben van kiállásunk, amíg gyakorlásunkat nem tudjuk kivinni a dōjōn kívülre, addig lehet, hogy érdemes még várnunk, mielőtt kinevetjük a nagy népszerűségnek örvendő videók szereplőit.

Törekedjetek fáradhatatlanul – mondta Buddha utolsó szavaival. Visszatekintve fogadjuk hát el mi is, hogy jelenleg ennyi telt az erőnkből, és törekedjünk fáradhatatlanul. Ám, ha minden erőfeszítés ellenére hétköznapi életünkön mégsem hagyna semmi nyomot a gyakorlás, még mindig reménykedhetünk benne, hogy valamikor szembejön velünk egy összecsavart napozógyékény és hasznát vehetjük tudásunknak. Persze csak reggel 8 után, miután 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet.

 Budō – azt jelenti : „a harcos útja”.

A részecske fizika és a jodo összefüggései – Lőrinc Ádám, Kecskés László

Jo-s konnyű elemi részecskék

Kecskés L.1

Shin Bu Kan Hungary

A különböző harcművészetek egyre növekvő népszerűsége miatt újra felfedezett kutatási téma a budo-fizika. Virágzó témaként eddig is gazdag forrása volt a különböző kísérleti eredményeknek, melyek később minden gyakorló számára hasznos, elméleti segédtételeket eredményeztek; mint például a közmondásos “Ne szarozz, vágjál már oda azzal a szarral”, vagy a Mihályi-lemma-ként ismert” Gyerünk, mintha élnétek, ázistenit”.

Ám ahogy Hábermajer et al. is rávilágítottak egy új cikkükben[1], igen nagy hiányosság tapasztalható a részecskefizika tárgykörébe eső kutatások területén. Ahogy ő megfogalmazta a fontos kérdést: “De van-e olyan két elemi részecske, amik találkoznak, és azt mondják, bazmeeeeg?”

És valóban, a felvetés nem triviális. A kérdés eldöntésére vonatkozó kísérlet színhelye Német László általános Iskola sportterme, ahol lehetőségünk nyílt, világszinten egyedülálló módon, jo-sok nagyenergiájú ütköztetésére1.

Mindjárt az első kísérleti nap megdöbbentő eredményeket hozott: felfedezhettünk két új, a leptonok családjába tartozó elemi részecskét, egy új, csak rájuk jellemző kölcsönhatást, valamint természetesen a kölcsönhatás közvetítőrészecskéjét.

Itt szabadjon megjegyeznünk, hogy a kísérleti elrendezés alkatrészeinek2 alacsony hatásfoka miatt nem sikerült elegendő nagy energiát előállítanunk a kísérlet egy lefutása3 alatt a jelenségre jellemző hadronok előállításához, így ezúton szeretnénk minden résztvevőt a minél nagyobb erőbedobással való részvételre buzdítani!

Az új részecskék elnevezését a felfedezést követő felkiáltások adták, így is emléket állítva az esemény résztvevőinek. Az első lepton a neutrinohoz hasonló módon nem reakcióképes, nem vegyül más harcművészekkel, önmagát kiemeli közülük, és néma megvetéssel szemléli alacsonyabbrendű társait: ő a pronyino (“Nézdmá’ a pronyó josok már megint, bazmeg.”)

Nagyobb fajsúlyú, reakció- és kommunikációképesebb, elektron-szerű testvérea tahuon (“Ezt a tahó jost nemhiszemel, baszki.”). Nem összekeverendő a tachyonnal, ami a fénysebességnél gyorsabb, hipotetikus részecske. Fénysebességnél gyorsabb josok elméletileg leírhatóak ugyan, de megfigyelésükre még csak Japánban volt példa. Az meg úgy sem számít.

A kétféle részecske vegyesen kölcsönhathat egymással, vagy akár saját fajtájukba tartozó részecskével is. A kölcsönhatások legjobban detektálható ismérve a kísérő heveny bazmeeeeg felkiáltás, közvetítő részecskéje így a szép bazmegon nevet kapta. Így választ kaptunk a felvetett kérdésre: ha két pronyino vagy tahoun találkozik, bazmegont váltva hatnak kölcsön.

A kölcsönhatás egyéb tulajdonságai még feltérképezés alatt állnak. A további kísérletekig az ismereteinket az alábbi matematikai tétellel tudjuk összefoglalni:

Irányzéktétel: A jo suigetsu-ra tart.

Kiemelhető a kölcsönhatások közül az alábbi bomlási folyamat, amelyet hosszabb kísérletsorozat4 esetén lehet megfigyelni.

t + t ! p + p + b + b + b + : : :

Ez akkor történik, amikor az alapvetően azért paraszt, de azért mégis csak stabil t tahuonnak (pl. a Fábosnak) az edzőtáborban elege lesz a sok balfa…fácánból, majd elérve egy kritikus időt, megbomlik, és szerezve magának egy hasonló párt (pl. a Kozárt), mindketten p pronyino-vá alakulnak, és heveny bazgemon-sugárzást (“Nézd már azt a szerencsétlent, bazmeg.”) felszabadítva kölcsönhatnak, kiemelve ezzel magukat a környezetből. és végül, az antirészecskék. Létezik természetesen antipronyino és antitahuon, de a legnagyobb felfedezés az antibazmegon létezése, amely egyedülálló a izika történetében, hiszen közvetítő részecskének általában nincs antirész párja. Erre akkor derült fény, amikor egy pronyino-antipronyino (vagy egy tahuon-antitahuon) pár kölcsönhatása során a megfelelő forrásokból kiinduló bazmegon-antibazmegon hullám keresztezésekor az ellentétes előjelű káromkodások kioltották egymást. Ilyenkor végre kuss van és lehet egy kicsit nyugodtan Iai-zni.

1 Szakszóval katázni, vagy katát gyakorolni.
2 ún. jodoka-k, vagy josok.
3 Egysége: 1 edzés.
4 ún. edzőtábor.

Irodalomjegyzék

[1] Habermajer G. et al.: “Jo edzés”, április 5. (2011)

Olvasói levél “Kecskés L.: Jo-s könnyű elemi részecskék” c. tanulmányához

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy érdeklődéssel olvastam e kiváló tanulmányt, melynek korszakalkotó felfedezése bizonnyal nemcsak a ?zika, hanem a társtudományok területén is földrengésszerű változásokat fog elindítani. Magam klinikus lévén a lehetséges gyakorlati vonatkozások tekintetében szólnék hozzá a vitához. Az említett “jodoka” csoportban (melynek rendszertani, pszichoszociológiai jellemzése még várat magára…) létezik egy jellegzetes kórkép. Ezt eddig idiopáthiás hypochondriális suigetsitisnek nevezték, tegyük hozzá, jobb nomenklatúra híján. Ezen új felfedezés nyomán felmerül azonban, hogy itt a bőr, illetve subcutan szövetek és a tahuon közötti kölcsönhatás klinikai következményéről lehet szó. Ez egyrészt magyarázná az elváltozás környezetében létrejövő suffusiokat, másrészt – ismeretlen mechanizmuson keresztül – azokat a pszichés változásokat is, melyek a kórképet kísérik – úgy mint a spontán hpyerbazmegolás szindróma, az agresszív partviskereső magatartás, valamint a különösen súlyos hypersonor “EI” tünetcsoport.

További vizsgálatoknak kell tisztázni, hogy a tahuonok hatással vannak-e az idegrendszerre, illetve, hogy magyarázzák-e a suffusiok elhelyezkedésének szórását, miszerint többnyire a sternum alatt helyezkednek el, bizonyos esetekben azonban a bordaívtől, sőt sternumtól egészen a medencéig nagy szórásban találhatók.

Külön vizsgálatot érdemelne az a jelenség is, hogy léteznek-e tachytahuonok, amelyek a magasdanos jodokákkal folytatott kísérletek kapcsán kialakuló külünösen súlyos, fulmináns lefolyást mutató suigetsitis kóroktanára jelenthetnének magyarázatot.

Lőrincz Á.
Budapest


Olvasói levél “Kecskés L.: Jo-s könnyű elemi részecskék” c. tanulmányához

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy érdeklődéssel olvastam e kiváló közleményt, amihez a molekuláris biológia oldaláról szeretnék röviden hozzászólni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a multi- és interdiszciplináris megközelítés fontosságát e jeles témában. Itt jelenleg is folyó vizsgálatunk előzetes eredményeiről számolunk be. [1]

Az első vizsgálatsorozatban in vivo Jodoka Shinbukani ssp. Tahensis és Pronyensis alfajokon vizsgáltuk a bazmegon sugárzás élettani hatásait. E vizsgálat előzetes eredményei azt mutatják, hogy a sugárzás közvetlenül hat a kis erek falában található hámsejtekre, azok lízisét eredményezve. Ez játszhat szerepet a klinikailag ismert idiopáthiás hypochondriális suigetsitis kialakulásában, bár az nem világos, hogy az elváltozások miért éppen az említett anatómiai régióban jelennek meg. Feltételezhetjük e régió capillaris hámsejtjeinek valamilyen speciális érzékenységét a bazmegon sugárzással szemben, ennek mechanizmusa azonban tisztázásra vár.

Második vizsgálatsorozatunkban a két említett alfajból nyert limfocitákat [2] tettük ki intenzív bazmegon sugárzásnak. Ennek eredményeképpen a limfociták egy populációjában génátrendeződést ?gyeltünk meg, melynek következtében egy új, a CD8-hoz fehérjeszerkezetében igen hasonló, felszíni cukormintázatában azonban alapvetően különböző sejtfelszíni fehérjét expresszált, amit rendszeres nevén CD11-nek neveztünk el. Tekintettel a felfedezés körülményeire könnyen megjegyezhető néven bazmeginnek nevezzük. Az új sejtfelszíni molekula pontos funkciója ismeretlen, de a limfociták in vitro viselkedése láthatóan megváltozott, a bazmegint expresszáló sejtek nyúlványaikkal folyamatosan böködték normális társaikat.

Harmadik vizsgálatsorozatunkban az így transzformálódott bazmegin pozitív sejteket GFP- vel jelöltük, ezzel zölden ?uoreszkálóvá téve őket és visszajuttattuk a kísérleti egyedekbe. 6 óra elteltével az egyedeket túlaltattuk és vizsgáltuk a GFP pozitív sejtek megoszlását. Várható módon nagy számban jelentek meg a subcutan szövetekben a hypochondriumban, ami az említett kórkép pathogenezisében is szerepet játszhat. Némileg váratlan módon felszaporodtak a bazmegin pozitív sejtek a thalamusban és a frontális kéregben, valamint a limbikus rendszerben is, ami a bazmegon sugárzás pszichés hatásait is magyarázhatja. A szürkeállományban lacunaris necrosisra utaló jeleket ?gyeltünk meg, ez összefüggésben lehet a jodoka alfajokra oly jellemző kognitív hanyatlás mellett jelentkező agresszióval.

 Kijelentjük, hogy jelen vizsgálat végzőinek nincs érdekütközésük és a vizsgálatok során mindössze a vizsgálat vezetőjét érte szubklinikus bazmegon sugárzás, valamint asszisztensét ennek következtében mintegy 532 tsuki.

Lőrincz Á.
Budapest

[1] Ich, ni, san, shi…

[2] Jogos a kérdés, hogy miért épp limfocitákat: mert ezek vizsgálatához van műszerünk, bazmeeeeeg!

Élet>Idő>Élet – Ámon Sándor

“Páratlan sikerű könyvecskéjének hőse, Oszkár kilencéves kisfiú, leukémiában szenved, tizenkét napja van hátra. Tanácstalanul áll előtte a doktor, szülei fejvesztve menekülnek beteg gyermekük és a rájuk váró fájdalom elől. Csak egy nyugalomba vonult hölgy, „Rózsa mami” áll Oszkár mellett. ő az egyetlen, aki nem tagadja a halált Oszkár előtt. De nem mindegy, magyarázza Rózsa mami, hogy úgy halunk-e meg, mint aki jól végezte dolgát, vagy haraggal, nehéz szívvel. Eljátszatja hát Oszkárral, hogy azon a napon született, amelyiken megtudta, hogy meghal, és minden napja tíz évet ér. Megélheti a kamaszkort, a szerelmet, a házasságot, a hitvesi ballépéseket, a magányt és erejének vészes hanyatlását. Oszkár belemegy a játékba. A játék eredményéről levelekben számol be a Jóistennek. A játék eredménye: izgalmak és örömök, barátság, szerelem, család, munka, egy teljes élet. „Csak a Jóisten ébreszthet fel” – üzeni Oszkár egy utolsó cédulán, a tizenkettedik nap estéjén, elalvás előtt.”

Eric-Emmanuel Schmitt

Festmény – Mihályi Patrícia

“Az életem olyan, mint egy európai memento mori festmény; mindig ott van mellettem egy vigyorgó koponya, hogy az emberi törekvés hiábavalóságára emlékeztessen. Csúfolódom a koponyával. Ránézek, és azt mondom: “Rosszul választottál. Te talán nem hiszel az életben, én viszont nem hiszek a halálban. Menj innen.” A koponya kuncog, és még közelebb jön, de ez nem lep meg. A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez – csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent amit lehet. De az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka.

Yann MARTEL, Pí élete

Pénz – Idő – Élet – Hábermajer Gábor

Mióta hallottam, nem tudom feledni ezeket a mondatokat. Amikor csak előbukkannak, súlyosan szembesítenek.

Az életünkről van szó. Az ebben a formában egyszeri ,és soha meg nem ismétlődőről.

És mégis.

ÉS MÉGIS LEHAJTOTT FEJJEL JÁRUNK!!!

“A pénz. Pénz? De hiszen az csak egy színes papírdarab, nem is túl feltűnő, de az egész világ azt állítja, hogy sokat ér. És Maria elhiszi, mert mindenki elhiszi. Egészen addig, amíg nem gyűlik össze egy jó nagy halom ebből a papírdarabból, egy jó nevű, megbízható, nagy tapasztalatokkal rendelkező svájci bankban, mert ott aztán hiába kérdezi: Visszaváltanák nekem ezt a pénzt egy kis időre? Azt válaszolják: Asszonyom, mi ilyesmit nem adunk, csak veszünk.

(…)

Azt hiszem, most rájöttem valamire, amit mindenkinek tudnia kéne, de senki nem tudja. Körülnézett és látta, hogy az emberek lehajtott fejjel járnak, sietnek a munkahelyükre, az iskolába, a munkaközvetítő irodába, a rue de bernre, és azt mondogatják magukban: én még tudok várni, van egy álmom, de nem muszáj most azonnal megvalósítanom, előbb pénzt kell keresnem. Persze átkozott szakma az övé, de a lényege ugyan az, ami a többi ember munkájának. Ellopja az idejét.

Olyan dolgot kell csinálnia, amit nem szeret, akárcsak a többi embernek, elviselhetetlen embereket kell elviselnie, akárcsak a többi embernek. Föl kell áldoznia az ő értékes testét és értékes lelkét valami homályos jövőért, ami soha nem jön el, akár csak a többi embernek. Azt kell mondogatnia, hogy még nem gyűjtött eleget, akár csak a többi embernek. Hitegetnie kell magát, hogy már csak egy pici hiányzik, akárcsak a többi embernek. Csak egy picit kell várni. Már csak egy kevéske pénz kell megkeresni. Már csak egy kicsit kell halogatni az álom megvalósítását, mert most éppen túl elfoglalt, nagy lehetőség áll előtte, ezt nem szalaszthatja el.”

Ezeket a mondatokat Paulo Coelho (1947. augusztus 24. -) brazil író vetette papírra a „Tizenegy perc” című művében.

Utóirat:
A gondot a Maslow piramis okozza

Egy vizsga kapcsán született gondolataim – Hábermajer Gábor

Mindig elképedve hallom a sikertelen vizsgák utáni tipikus kérdéseket: „mit rontottam el?, „ mi volt a hiba?” Eddigi pályafutásom alatt megannyiszor tették fel nekem e kérdéseket, vagy hallottam, amint felteszik valaki másnak.

Mit is jelent ezek a kérdések? A kérdést feltevő alapállása, hogy minden rendben kellett legyen, a felkészülés teljes volt, csak valami végzetes dolog, valami rendkívüli történt, ami álnok módon meghiúsította a sikeres vizsgát. Ha ez valóban így történt, akkor az illetőnek tudnia kellene róla, mert átélte a történteket, mégis csak tudomása kell legyen arról, mi is történt vele a vizsga alatt. Ha elesik, megvágja magát, bele lép a hakamá-ba, elejti a kardot, katá-t cserél, technikai hibát vét, stb., erről csak van tudomása. Ha mégsem, akkor nem lehetett a jelenben, átaludta a bemutatóját. Ez esetben viszont tudatosságról szó sem lehetett, és ez valóban végzetes egy vizsgán. Ilyesmi azonban nagyon ritkán történik, és ha mégis jó korrekcióval, kiemelkedő, ezt elhomályosító produkcióval kompenzálható.
De ha ilyesmi nem történt?

Azt gondolom a vizsgákra történő felkészülésnek alapvető eleme kellene, hogy legyen a magunk felé történő teljes őszinteség. Fel kell tenni magunknak néha nagyon egyszerű, de sokat segítő kérdést. Meg tettem minden tőlem telhetőt? Felkészültem kellően? Időben elkezdtem készülni? Tudtam elegendő időt szánni a felkészülésre? Miért akarok vizsgázni? Mikor akarok vizsgázni? Hol akarok vizsgázni? Végig vittem a vizsgázás folyamatát?

Azért hangsúlyoznám az őszinteséget, mert az ember nagyon sokszor becsapja magát. A hiúság, a becsvágy, a türelmetlenség igencsak befolyásolják, és mérgezik saját magunk pontos látását. Az említett kérdésekkel pedig szembesítenünk kell magunkat. És ha tisztán látunk, akkor minden könnyebben fog menni.

 A fokozatok, és azok megszerzése komoly motiváció. Az a rendszer, amiben jelenleg mi is működünk, erőteljesen erre épít, és a haladás, gyakorlás motiválójaként is tekinthetünk a vizsgákra. De milyen módon? Mindannyian szeretnénk, ha a fokozatokban előre juthatnánk. Látok sokszor gyakorlókat, akiket szinte szétfeszít az érzés, hogy még nem birtokolják a lehető legmagasabb fokozatokat. Visszaemlékszem magamra, mikor először jutottam el nagy nemzetközi szemináriumra, és epekedve néztem a mellettem és egyre távolabb felsorakozókat. Akkor nagyon távolinak, és elérhetetlennek tűnt, hogy egyszer magam is ott lehessek közöttük. Senkit sem ismertem, furcsa idegenként néztek rám, vagy számba sem vett kezdőként észre sem vettek. Ma már a terem másik végében, az akkor legtávolabbi csoportban tanulok, és gyakorlok. Sok idő, és rengeteg gyakorlás kellett hozzá.

A fokozatokon keresztüli előmenetel számos előnyt és számos csapdát is rejt magában. Az előbb említett vágyak, élmények, célok, hajthatják, motiválhatják az embert. Mindig újabb és újabb szintekre emelik, késztetik a gyakorlót, hogy mindig magasabb és magasabb szintű elvárások szerint tanuljon, gyakoroljon, készüljön.

Vizsgázás folyamata, lépések

Vizsgázni nem kell, hanem lehet.
Természetesen a kezdeti időkben több segítséget kap az éppen a gyakorlás útjára lépő, de …
A budo gyakorlása sok egyéb mellett az önállóság fejlődését is magával kell hozza, de ez nem azt jelenti, hogy a sensei, vagy dojo vezető nélkül kellene a vizsgákról gondolkodni, tervezni.

Szeretném, ha a minőség javítása lenne az elsődleges célja mindenkinek, és csak ez által merülne fel a fokozat megszerzésének gondolata. Mindig elszomorít, mikor valaki azért szeretne vizsgára jelentkezni, mert eljött az ideje, mert lejárt a kivárási idő. A minimális kivárási idők nagyon szűken vannak szabva, feltételezik a rendszeres, folyamatos, és magas szintű gyakorlást. Még mindezek megléte mellett is nehezek, különösen a magasabb fokozatok esetében.
Félre értés ne essen, senkit nem akarok lebeszélni a vizsgázásról, a vizsgáról, a vizsgázásról gondoltakat szeretném világossá tenni.

A vizsgára jelentkezés gondolata nem az éppen esedékes vizsgára jelentkezéskor kell megszülessen. Elég hamar képbe kerül mindenki milyen vizsgák, milyen feltételekkel tehetőek, a szabályzatok nyilvánosak és hozzáférhetőek. Ezek ismeretében tervezhető a vizsga. A már előbb említett kérdések feltevése után, felmérhető, milyen segítséggel, mennyi időráfordítással, mennyi gyakorlással kb. mikor és hol lehet a következő vizsgára jelentkezni. Hangsúlyozom: tervezni! Évekre előre tervezni!

Befektetett munka

Hallottunk már ilyen mondatokat?
Három évet judo-ztam, és öt éve kendo-zom.
Ötévet ájkídóztam és hetetkaratézztam.
Kilenc éve fedetpályásnuncskuzom.

Ezek a számok így semmit sem mondanak, tisztelet a kivételnek, többnyire fellengzős, vagy kompenzáló emberektől hallottam hasonlóakat. Mit is mondhatnak ezek az évek a gyakorlásról? Heti hány edzést, hány órában, milyen rendszerességgel végzünk? Belátható, hogy nem mindegy, hetente egy alkalommal egyórás edzésről beszélünk, és ez is kimarad egy hónapban egy-két esetben, vagy heti négy alkalommal három órában. Az első esetben a ráfordított idő évi 24 óra, a másodikban 600 körüli érték.  És eddig csak az edzések időráfordításáról beszéltem. A ráfordítás minősége sem mindegy. Az edzéseken csak lézengek, vagy intenzíven dolgozom, kihasználva az oly rövid időt? Sokszor látom egyazon edzésen két gyakorló között milyen nagy különbség lehet. Van, aki folyamatosan keres, próbálja a mozdulatokat, nézi az időzítést, vagy az attitűdöt, légzést,.stb.., a másik nézelődik, vagy alig várja, hogy végre hozzá szólhasson valakihez, netán rázúdíthassa valakire benne felgyülemlett tanítási szándékát.
Hány szemináriumon vettem részt? Mennyire érdekel a téma? Keresek, gondolkodom, kutatok, kérdezek, utána olvasok? Itt persze nem a fájlmegosztó szervereken tanyázó csodák vizslatására gondolok.
Több gyakorlásban eltöltött év alatt az apály jelenségével is találkozhattunk. Néha át kell vészelnünk olyan időszakot, mikor kevésbé vagyunk fogékonyak, vagy valamiért egyszerűen nem megy. A nagy kékségben mondja Endzo a mélységi búvár: Vannak napok, mikor a tenger nem fogad be. Azt hiszem, néha velünk is előfordul ilyen, a budo nem fogad be.
A nyitottság és fogékonyság is fontos attitűd. Mindig késznek kell lenni, valamit megváltoztatni. Néha látom, csak azért ragaszkodik valaki egy adott technikához, időzítéshez,stb., csak mert az kényelmesnek tűnik. Szeretnénk azt érezni, hogy  „már tudom” ezt és ezt, vagy már  „ezt elég jó szintem produkálom”, de ez hamis állapot. Nem szabad megelégedni, elkényelmesedni.

Láthatjuk, mennyi dolog befolyásolhatja a gyakorlás intenzitását. Ezek többsége kontrollálható, ami nem azt át kell vészelni. Visszatérve az eredeti gondolati szálhoz, nagyon nem mindegy mennyi a ráfordításunk.
A fokozat nem versengés. Szeretnék még itt megemlíteni egy dolgot, nehogy a ráfordításról elgondolkodván téves következtetések felé tereljek bárkit is. Sem a ráfordítás, sem a fokozatok megszerzése nem versengés. Mindenki maga dönti el, élete mekkora részét szánja a budo-ra. (De itt bármi mást is említhettem volna.) Mindenki maga szabja ki az idő, költségek, lehetőségek, irányultságok vásznából a maga mértékét. A különböző életszakaszok és élet utak is különböző lehetőségeket adnak, és ezek változásával többször más és más értéken találkozhatunk gyakorlásunk intenzitásával. Teljesen természetes, hogy egy harmincas éveiben járó, gyereket, vagy gyerekeket nevelő emberéletében kisebb teret tud elfoglalni a gyakorlás, mint egy egyetemistáéban. Mi az életkor, a munkakör, a lakhely, a család szerepe, stb.? Mind-mind más. Számos japán magas dan-t elértről hallottam, nyugdíjazása után tudta magát teljesen a gyakorlásnak szánni.  Mindenki mérje fel reálisan saját helyzetét, és ennek figyelembe vételével ossza be erőforrását. Kövesse életútja mozgását, és mindig az aktuális helyzetnek megfelelően döntsön erről; ne a vágyak, hamis elképzelések, vagy a nem létező versengés legyenek a tanácsadók.

Dan

A dan fokozatok rendszere viszonylag új keletű dolog. Az modern idők hozták magukkal. Ha visszatekintünk, a régebbi időkben budo miként jelölte ki a szinteket, merőben mást látunk. Természetesen régen is szinteket és fokozatokat használtak, de alapjaiban másként, mint amit mi napjainkban. Pár mondat erejéig kénytelen vagyok a budo történet vizeire evezni, hogy jobban érthessük a mai helyzetet.
Nem léteztek olyan átfogó szervezetek, mint manapság. Ryu ha-k, azaz iskolák különböztették meg magukat. Minden ilyen iskolának volt egy éppen aktuális feje, aki képviselte az adott ryu-t a legfelső szinten. Dojo-t önállóan csak a legmagasabb szintet elért és saját útjára engedett személy vezethetett, ez a fokozat általában azt is lehetővé tette, illetve azzal a joggal is felruházta tulajdonosát, hogy az ő keze alatt tanulóknak fokozatokat adjon. Kénytelen vagyok nagy általánosságban szólni erről, mert a fokozatok száma és rendszere minden iskola esetében más és más volt, illetve a ma is működők esetében, jelen időben ma is más. Egy ilyen klasszikus rendszerben fokozatot nem megszerezni kell, hanem elérni. Ez azt hiszem jelentős különbség. A tanítvány gyakorlásában egyre mélyebbre és mélyebbre jutott, ismeretei mennyiségileg és minőségileg párhuzamosan nőttek. Amikor a mester véleménye szerint adott tudás szintet elért (ami koránt sem szorítkozott pusztán technikai elemekre), kijelölte, átadta a következő fokozatot. Ebben az esetben nem beszélhetünk vizsgáról, talán inkább megérkezésnek mondanám. Ez egy sokkal személyesebb, mélyebb kapcsolatot feltételezett tanító és tanuló (mester és tanítványa) között.

Legutóbbi látogatásakor mondta Yamasaki Masahiro sensei: „Nem a  dan-ok elérése miatt kell, hogy gyakoroljunk, és ez által magasabb minőségbe lépjünk, hanem a budo-nk minőségét kell folyamatosan fejlesszük, és ebből az épülésből alakul ki, hogy sikeres vizsgákat tehetünk majd.”

Egy a zen-ből kölcsönzött, ám a budo útján haladóknak is fontos gondolat is ide kívánkozik: „a DO maga az ÚT”. Nincs megérkezés, maga a haladás az Úton járás. Magunkra vetítve azt mondanám, élvezzük a gyakorlás minden szintjét. Minden fokozatnak, és szintnek meg van a maga szépsége, érdekessége, izgalma, kérdései, felismerései. Ne akarjon senki valami csodálatos ugrással szinteket átugrani. Lehetetlen. Nincs átugrás, minden ponton át kell menni. Mindenkinek magának ki kell ásnia, ki kell gyúrnia (rendo) a maga budo-ját. Ez adja a dolog szépségét. Képzeljük el, ha valami csoda folytán, teszem azt egy aranyhal segítségével a vágyakozó shodan egy szempillantás alatt hachidan-ná válna. Mi lenne? Hol a küzdés, az élmények, a pálya maga, a csiszolódás???

Akarjuk megismerni azt, amit Utunknak választottunk. Hallatlan érdekes, és óriási világ ez, mély, mint a tenger, mindig van lejjebb és lejjebb. Mindig van új felfedezés, kérdés, csiszolni való. Ezt hachidan fokozatútól hallottam először, de az óta már magam is megtapasztaltam. Azt mondom, küzdjünk bátran az előre lépésért, gyakoroljunk nagy kíváncsisággal és élvezettel.

 Ha már ezek a vizsga rendszerek és vizsgák léteznek, hogyan viszonyuljunk hozzájuk?

Tanulmányaink során hozzá szoktunk, hogy a vizsga azonos a „valaminek megfelel, vagy nem” szelektáló szemlélettel. A budo célja nem a minősítésünk, hanem magunk fejlesztése. Ez a cél nehezen azonosítható a „nem tanultad meg, akkor megbuksz” gondolatával. Egy budo vizsga esetében egy objektív elemekből (mint pl. technikák) és inkább a szubjektivitásba hajló, tapasztalati tudáson alapuló színvonalhoz, sztenderdhez viszonyítanak a vizsgáztatók. A vizsgázótól az az elvárás, hogy minimum az elvárási szintet be tudja mutatni a vizsga alkalmával. A helyzet érdekessége az, hogy egy adott időpontbeli állapotot mér fel a vizsgáztató, a vizsgázó minden előzetes ismerete nélkül. Ott és akkor mit mutat a vizsgázó. Ott és akkor mit mért fel a vizsgáztató, ott és akkor milyen értékelést ad erre. A döntés nem skálázott, egyszerűen igen, vagy nem. És itt ezen a ponton szokott a legtöbb sikertelen vizsgázó (és sikeres is) valamit félreérteni. Mi a sikertelen vizsga jelentése? Szándékosan kerültem eddig a ’bukás’ szót, amit több okból sem szeretek használni, hiszen egyáltalán nem elbukásról, sikertelenségről van szó. Egy ilyen helyzet ugyanolyan óriási segítség a gyakorlónak, mint minden más esemény a gyakorlása során. Természetesen senki sem szereti, ha a vizsgája nem sikerül. Az hogy a vizsgán nem ment át, nem egy kegyetlen sértés, porba tiprás, kudarc, mint ahogyan azt sokan megélik. Ez egy jelzés, egy jó tanács, hogy a gyakorlásban nem szabad addig tovább lépni, amíg kidolgozatlan, elsajátítatlan pontok, netán félre értések maradtak. Figyelmeztetés, hogy a fejlődéshez még az eddigi dolgokon kell tovább munkálkodni.

Magas szintű mesterektől a budo gyakorlását számtalanszor hallottam hasonlítani egy építményhez. Erős, széles talapzatról beszéltek, ami az alaptechnikák alapos elsajátításából, és gyakorlásából kell lefektetni. Erre kerülhet a felépítmény. Ha az alapzat erős és széles, akkor magas és stabil építmény kerülhet rá.