Nézőpont – 2015.10.05 – Szilva Imre

10 éve járok az Úton.
5 évvel ezelőtt két lehetőség állt előttem: vagy fiú lesz, vagy lány.
Felvillantak előttem képek arról, hogy majd a fiammal együtt gyakorlunk Kard a kézben, hogy megmutatom neki az Utat, amelyen járok – persze az is biztos volt, hogy akkor is fogom vezetni, ha lány lesz, bár ekkor lehet, hogy kissé más lesz az irány…
Lány lett. :–)
Az elhatározás kezdetektől fogva megvolt. Szerettem volna megmutatni neki a helyet, a családot, a fegyvereket, az Utat..ezért amikor volt rá lehetőség, vittem magammal.
Velünk volt az újévi ünnepségen, ellátogattunk visegrádi jodo táborokba, ott volt a nyári kerti ünnepségeken..szép lassan megismert mindenkit.
Látta, hogyan öltözöm át otthon a gyakorlások előtt, ott volt a kis házi dojo-ban…
Az első három év alatt háromszor adtunk a kezébe fegyver(nek látszó tárgya)t, de minden alkalommal sírásra görbült a szája – ezt jelnek vettem, többé nem is erőltettem, a tanto-ja azóta a nunchakuja mellett pihen.
Nyáron már a 4. születésnapját ünnepeltük.
A legutóbbi hétvégén kettesben maradtunk, ezért eldöntöttem, hogy újabb magokat szórok el, és – a Pilisben töltött hétvége előtt – elviszem a péntek esti gyakorlásra.
Persze kicsit győzködni kellett, de végül – miután bepakoltuk a mindent rejtő fadobozt a zöld tea mellé, és elmondtam neki, hogy nem lesz nagy feladat, csendben rajzolhat – elindultunk.
Zsámolyokból egész is jó kuckója kerekedett. És alkotott.
Nekem talán az év legjobb gyakorlása volt, egészen jól sikerült elmélyülni..
Panna is bírta – a 45 percig tartó figyelem 6 éveseknél követelmény.. -, néha odapillantva láttam, hogy ránk is figyel…
Majd elindultunk hazafelé.
Este kérdeztem, hogy látott-e minket, és tetszett-e neki a gyakorlás?
Azt mondta, hogy látta, hogy Sensei (szenszi :–)) gyakorol, de szerinte mi nem azt csináltuk, amit ő.
És ekkor megállt az idő.
Ilyenkor gondolom úgy, hogy azonnal abba kell hagyni, mert – bár legalább egy évtized tudása -tapasztalata választ el minket Sensei-től – eddig abban a hitben éltem, hogy az avatatlan szemlélőnek úgy tűnhet, hogy ugyanazt csináljuk, közel azonos időzítéssel…de ha egy 4 éves gyerek fél óra alatt is látja hogy óriási különbségek vannak közöttünk, akkor itt a vég.
És teltek az ezredmásodpercek.
És akkor eszembe jutott a nézőpont.
Mert Panna – mint minden vendég és érdeklődő is – két dolgot látott: A mestert és a sor végét.
És mivel sor végén mindig egy “kezdő” áll, aki még csak ismerkedik a Kard használatával, és nem is ismer minden formagyakorlatot, akkor valóban elég nagy a kontraszt…
Kicsit fellélegeztem. (Mégsem hagyom abba..)
A felfedezésemet elmondtam Pannának is.
Értette..és remélem ő is csak erre a különbségre gondolt…

Az örök (újrakezdés) szelleme – Pálinkó Tibor

Az ember élete során rengeteg mindenbe belekezd. Majd abbahagyja, elkezd valami újat, majd azt is abbahagyja. Sokkal könnyebb az embernek és az ember egójának, valami újat-izgalmasat találni, ideig-óráig csinálni, majd abbahagyni valami még újabbért cserébe. Sokkalta nehezebb folytatni valamit, hiszen, egy idő után már átlátod, úgy véled érted és szereted, de egyre több időt is energiát ölsz bele, és azt hiszed nincs mit kivenned belőle. Ilyenkor abba kell hagyni, hogy igazán (újra) el lehessen kezdeni. Persze ekkortájt jönnek az indokok, hogy sok a munka, fáradt vagyok, inkább alszom. Amúgy is lassan fejlődtem. Félek. Az ember mindent ki tud találni, mindenre rá tudja fogni, hogy MOST épp miért nem. Aztán egy idő után elszunnyad a késztetés, hogy csinálja. Feladja. A folyamat egy fontos része a feladás, mert ha valamit feladsz, sosem múlik el belőled, csak épp, pont olyan mélyre kerül, hogy időnként eszedbe jusson. A feladás stigma, mely ott díszeleg, a kulcstartón, az éves 1%-os felajánláson. Ott van az interneten, a suttyomban megnyitott weboldalakon. Ott van a ruhásszekrényben, amit költözésnél átpakolsz. Nem hagy nyugodni, gondolja az ember. Igazából a belső iránytű, vagy térkép, vagy gps, vagy kokoro, teljesen mindegy minek nevezzük, nem hagyja nyugodni az embert, néha ordít néha suttog, de JELEN VAN. A késztetés, hogy amit elhagytál, az nem hagyott el téged. Vár, hogy újra megtaláld. Vár, hogy magadra találj. Nem szabad erőltetni, teljenek csak el évek, formálódjon és érjen meg benned az a mondat, hogy „vissza akarok menni”. Hogyha elkapkodod, akkor megint abba fogod hagyni. Érjen le a gondolat, emészd meg, és hagyd, hogy formáljon. Aztán persze gonosz összeesküvések folyamatának végeztével kapj egy olyan „ajándékot” ami rá helyez az újrakezdés startvonalára. De akármilyen külső tényező is jön szembe, csak a starthoz helyezhet, neked kell eldönteni, hogy elindulsz e…
…és amikor belépsz, rájössz, hogy ez a sok filozofálgatás, önemésztés és vágyakozás, mind-mind felesleges volt. Minden olyan, mint amilyen volt. Vannak helyek ahol nem telik az idő, mert ezeken a helyen az idő fogalma nem létezik. Nem két éve voltál itt utoljára, hanem tegnap, hanem 10 perce. Ugyan úgy sorakozol, ugyan úgy gyakorolsz, tudod, hogy másnap reggel ismerős fájdalom fog üdvözölni a reggeli kávé mellett. Sosem, hagytad abba, csak épp fizikailag nem voltál jelen. Sosem fejezted be, hiszen még el sem kezdted igazán. A tudatod egy része mindig is itt volt.  A térdvédő ugyan ott szorít, a kezed ugyan úgy izzad. A parketta kopott festései ugyan azok. Minden egy. Az életed változik, a munkahelyed, a hajad színe, a körmöd hossza, mind-mind változnak. Te is változol. Ez az élet rendje. Sosem vagyunk készen. Meghalni, ébredni, gyakorolni, vágni, szétesni, összerakni. Újra kezdeni.

JégBudo – Hábermajer Gábor

Nézem ezt a sok jeget, s hallgatom a híreket róla. Hallgatom a szóvivőket, hol, mekkora a kár, hol hogyan zajlik a kárelhárítás. Ki és mit mér fel, és mikorra tudjuk, hogy mi mennyi…

Magam is tervezek. Rég látott szeretett erdőimre gondolok, már mióta tervezem a látogatásukat, de hétről hétre elhalasztottam. Most pedig azt fontolgatom, önkéntesként mennék segíteni a túraútvonalak helyreállításában.

Ebbéli morfondírozásom közepette elgondolkodom:
A természet nem mérlegel, nem bírál, nem minősít. Csak mi hisszük, hogy ami történt az katasztrófa, és mondunk ilyeneket: károk. Sokunk észre sem vette, pedig itt történt minden a szomszédban. Magam is a civilizació egyik, nem is oly régi szüleményének, a dronnak a segítségével kaptam képet a történtekről.  Ágak törnek, fák hasadnak, fordulnak ki, és a megszokott táj átalakul. Elborítják a  fadarabok a talajt.
Átalakulás.
Változás.
Valami más minőségbe került. A negatív – pozitív előjeles minősítést az ember, MI, tesszük hozzá a történtekhez. A termesztet nem tesz ilyet, nem minősít, csak cselekszik. Pontosabban mondva ÉL! Nem osztályozza a történéseket. Mondhatnánk, igen, mert nincs tudata. Szerintem pedig van. Nagyon is. Sőt talán ilyen esetekben észre is vehetnénk mi, parányi kis öntelt élőlények, mi is annak részei vagyunk.

Mentés másként (Alt-F-A) – Guld Andrea

A mai napon:
– Imiék felé utazva a 250-es buszon betévedt  a járműbe egy pillangó: pihegett a fogódzkodón, de nem tudtam megfogni, észrevette a közeledő kezeket, elrepült egy öregúr felé – ő le akarta csapni, hadonászott felé a kezeivel, majd az ablaküveghez nyomni. Többen kértük, ne tegye. A lepke felém menekült tőle,  sikerült szépen megfogni és az egyik buszmegállóban kiengedtem, jó utat kívántam. Magasra szállt és eltűnt a fák közt.

– Az elébb hazaérve egy kis felfordulást találtam az egyetlen szobában: néhány dolog, ami a szobában kül. helyeken és magasabban volt, a földön feküdt. Az onyik is és a pogácsájuk, na meg a fokhagyma, mint ínyencség szintén. Az egyik ilyen lerepült tárgy mellett ott volt a padlón egy tátott szájú denevér kitárt szárnyakkal – a pici éles kis fogait is látni lehetett. Gyorsan kinyitottam az ablakot, elpakoltam az útban lévő leesett dolgokat és  a denevért a konyhai főzőkesztyűvel megfogtam –  mocorgott, ennek örültem, mert hát élt!  – és kireptettem a kertbe: – Szabad vagy! – , ahonnan érkezett.

Tanulságok innen nézve 🙂
Eltévedhetsz, támadás is érhet a tévedésed helyén, de akadhatnak jóakarók egy ilyen helyen is, akik által az életed megmentődik.
Betévedhetsz egy olyan közegbe, ami nem a tiéd, lehetsz ott kimerült és ijedt és már fel is adnád szinte – akié az a közeg, az tudni fogja, hogy hová vigyen, ahol az életed újra a tiéd.

A vágás – Dimitri Nachkebia

A vágás

A karddal való vágás emelkedett pillanat, amikor a kard pengéje a harcos tapasztalt kezétől vezérelve az út befejezéseként lezárja a célpont élettörténetét. Soha nem lesz a világ olyan, amilyen volt, elveszít egy jelentéktelen részt a célpont személyében, soha többé nem lesz a célpont sem olyan, mint volt, még ha túléli is az eseményt, és soha többé nem lesz ugyanaz a harcos, aki a vágás előtt volt. Egyetlen vágással megváltozhat a mikrokozmosz, de a világegyetem is, a célpont szerepétől és jelentőségétől függően.

 A kard útja számomra út a lét titokzatosságának ismerete, kutatása és keresése, a belső világom, a határaim felfedezése felé. A vágás azzal a hirtelen fénnyel azonos, mely akkor áramlik be, mihelyt a penge a nap fényét elrejtő, vastag, fekete függönyt elvágja. A kard minden vágása mélységet nyit a vágás irányába, amely mélység megtelik fénnyel; a lélek és az ész tudásával, erejével. Nem tudom meghatódottság nélkül hallgatni a kardvágás hangját, amint az a levegőt szeli és igazi extázist jelent számomra a So-giri káta, amikor elképzelem, hogy az öt egymást követő vágás több teret enged az ismeret fénye számára a tudatlanság sötétjében.

Szamuráj szpirit és valóságshow – Vörös Erika

Budō – azt jelenti: „ a harcos útja”.

Számos oka lehet, amiért gyakorolni kezdtünk, de talán nem tévedés azt állítani, hogy mindannyiunk motivációja mögött ott rejlik a vágy: valamilyennek lenni, valakivé válni. Nem biztos, hogy mindenkiben ugyanaz a kép él, de általánosságban egy olyan ideálhoz próbálunk közelíteni, amely többek között olyan fogalmakkal írható körül, mint bátorság, kiállás, hűség, udvariasság, kitartás. Az is elmondható, hogy bármilyen kép éljen is bennünk, az valamilyen formában összefüggésbe hozható a harccal, a harcos eszméjével, amely sokkal sokrétűbb, mint a szó hétköznapi értelméből gondolnánk, és ilyen értelemben a biológiai szinttől a buddhizmus bodhiszattva alakjáig (amelynek magyar fordítására időnként a tökélyharcos kifejezést használják) számos síkon átível.

De hol is van ez a harcos? „Mi a budō gyakorlásának értelme mai világunkban, ahol legtöbbünket az élete során nem éri az életét fenyegető támadás?” – szól a kissé elkoptatott kérdés, amelyre az előírásszerű, hangzatos válasz: önmagunk legyőzése, az emberi jellemformálás. Ez azonban, valljuk be, nem több egy frázisnál, amelyben nem könnyű fellelni a hétköznapi életünkre vonatkoztatható tanítást. Hol van hát ez a harcos a mi életünkben? Talán érdemesebb kis hazánkban, a XX. században keresnünk.

Kassai Lajos (http://volgy.lovasijaszat.hu/volgy/index.php?module=staticpage&id=34&lang=1) mondá egy emlékezetes előadáson a következő történetet: Egyik tanítványa édesapja egy nap azzal hívta fel, hogy a kislánya aznap nem tud edzésre menni, mert lerobbant az autó, és a gyermek nem fog gyalog menni. Kassai válasza az volt: „Nem baj, nem is kell többet jönni.” Az indok: „Nem harcos.” Egy másik kisfiú, aki eltörte a kezét, félve kérdezte, mehet-e edzésre. Sok mindent nem fog tudni a többiekkel csinálni, de talán lóra ülni, gyalogolni tud, azt megpróbálja.  A válasz: „Hogy a fenébe ne!” Az indok: „Harcos.”

Következő történetünk színhelye a budapesti Indiai Nagykövetség, azon belül is az ott nemrégiben megrendezett ingyenes jóga-kurzus, amelyen nem ruganyos testű fakírok vettek részt, hanem emberek a való világból: fiatal-idős, sovány-túlsúlyos, hajlékony-merev, energikus-eltunyult, lábfájós, gerincproblémás, magas vérnyomású, családapa, háziasszony, nyugdíjas, diák. Az egyik foglalkozáson oktatónk bejelentette, hogy ma a fejenállást fogjuk megpróbálni. A bejelentés zavart nevetgéléssel kevert felkiáltásokat vont maga után. A fejenállás ugyanis fizikailag nem nehéz, de a legtöbb emberben felkelt egy elemi félelmet, amit az ember normális állapotától eltérő helyzet idéz elő. A legtöbb ember első gondolata valószínűleg az, hogy a gyakorlat túl nehéz, nem fog menni. Emlékszem egy mondásra, amelyet évekkel korábban hallottam oktatónktól, és azóta sem tudom elfelejteni: a jógában a legfontosabb az elfogadás. Nemcsak, hogy mindenki különböző adottságokkal rendelkezik, de ugyanannak embernek is mások a lehetőségei attól függően, hogy az adott pillanatban éppen milyen állapotban van. A lényeg, hogy az ember tudatában legyen az állapotának, és mindig megkeresse a határt, amire éppen az adott pillanatban képes, majd anélkül, hogy ezen megpróbálná túlerőltetni magát, elfogadja azt. A cél nem az önsanyargatás, hanem önmagunk ismerete. És tényleg. Nem butaság rávágni valamire, hogy nem megy, még mielőtt megpróbálná az ember, csak mert nem szoktuk csinálni? És tényleg. Nem butaság azt hinni, hogy nekem is ugyanúgy megy majd, mint annak, aki évek óta ezt gyakorolja? Valójában önmagát is megdöbbentő eredményre képes az ember, ha nyitottan, elvárások nélkül, az adott állapotát és képességeit elfogadva áll neki valaminek. Így hát a hátfájós Marika néni ugyanúgy, mint a túlsúlyos diáklány egy szó panasz, vagy nyafogás nélkül, szégyenlős mosollyal állt neki a feladatnak. Elfogadva, ha ma csak a homlokát tudja leérinteni a földre, elfogadva azt is, ha magas vérnyomása miatt ma ebben nem vehet részt.  Mert fejlődni, tanulni jöttek ide. Valójában mindenkinek sikerült fejen állni. És ezen nem csorbított az sem, hogy mindez a fal mellett történt. Mert erre volt lehetőségünk az adott pillanatban.

És lépjünk be végre a dōjō kapuján, egy bizonyos japán sensei vezetésével megrendezett edzőtáborra, ahol egy másik dōjō-beli, furcsának tartott, sokszor kinevetett gyakorlótársunk a seiza alatt furcsa testtartásban térdel. Láthatólag fizikai akadályai vannak, hogy előírásszerűen végezze a seizát. Már épp szólnának neki, hogy álljon fel inkább, de a japán sensei megállítja a folyamatot: Még mindig jobb, ha ezt csinálja, mintha állna. Mert ez a testtartás még mindig közelebb van a seizához. Megpróbál az ideálhoz közelíteni. A legjobb tudása szerint.

Hát, valahogy ilyen lehet a harc, önmagunk uralása, a mi életünkben. Többek közt legyőzni a bennünk lévő tudati ellenállást olyan dolgok ellen, amik a megszokott, biztonságos mindennapjainknak nem képezik részét. Ismerni határainkat, de annál kevesebbel nem megelégedni. Mert nem tudni nem ugyanaz, mint nem csinálni.

Az i (居)jelentése: jelen lenni, az ai (合)jelentése: alkalmazkodni. Az iai (居合)annyit tesz, mint tudatosan jelen lenni, mindig az adott helyzethez alkalmazkodva reagálni.

Amikor katákat gyakorlunk, nem eljátsszuk, hogy mi vagyunk a szamuráj, hogy erősek vagyunk és legyőzzük azt, aki az életünkre tör, hanem azt a tudatosságot próbáljuk kifejleszteni magunkban, amikor nem érhet semmi meglepetésként, és ugyanolyan józanul, tudatosan tudunk jelen lenni, reagálni, viselkedni bármilyen körülmények között. Akár hajnali 5-kor, akár az éjszaka közepén, akár hidegben, akár melegben, éhesen, fáradtan, iPOD és internet nélkül.

Nemrégiben feltettem a kérdést, vajon amikor feladatban kell részt venni, miért érkezik sokkalta kevesebb reagálás, mint amikor mások szerencsétlenkedéseit megörökítő videón kell nevetgélni. Mert a videók érzelmileg hatnak az emberre – kaptam meg a választ. Ekkor tudatosult bennem, hogy ezek a felvételek egy egyáltalán nem lebecsülendő érzelmet mozgósítanak az emberben, mégpedig a felsőbbrendűségét, hogy én nem vagyok ilyen. Ezért jó nevetgélni más dōjōbeli társainkon, akik néha – mi tagadás – átlépik a kardot, és szétterpesztett lábbal, karba tett kézzel hallgatják a senseit. Szerencsére mi nem vagyunk ilyenek, és tudjuk, hogyan kell viselkedni a dōjōban.

Ám hiába hajlongunk egymásnak és tárgyaknak a dōjōban, ha amint kilépünk annak kapuján, nyoma vész a kölcsönös segítségnyújtásnak, tanáraink iránti figyelmességnek. Hiába tesszük el szertartásosan a kardot és hajtjuk össze a hakamát művészi csomót biggyesztve rá, ha amint vége az edzésnek, oda a rendtartás, és szanaszét hagyjuk magunk után dolgainkat-szemetünket. Hiába hasogatjuk dicsfényben fürödve a gyékényt, ha az összeomlás szélére juttat minket, hogy nem a megszokott időben keltünk fel, vagy ettünk.

Amíg csak a heti x óra edzésen van kitartásunk, csak az összetekert gyékénnyel szemben van kiállásunk, amíg gyakorlásunkat nem tudjuk kivinni a dōjōn kívülre, addig lehet, hogy érdemes még várnunk, mielőtt kinevetjük a nagy népszerűségnek örvendő videók szereplőit.

Törekedjetek fáradhatatlanul – mondta Buddha utolsó szavaival. Visszatekintve fogadjuk hát el mi is, hogy jelenleg ennyi telt az erőnkből, és törekedjünk fáradhatatlanul. Ám, ha minden erőfeszítés ellenére hétköznapi életünkön mégsem hagyna semmi nyomot a gyakorlás, még mindig reménykedhetünk benne, hogy valamikor szembejön velünk egy összecsavart napozógyékény és hasznát vehetjük tudásunknak. Persze csak reggel 8 után, miután 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet.

 Budō – azt jelenti : „a harcos útja”.

A részecske fizika és a jodo összefüggései – Lőrinc Ádám, Kecskés László

Jo-s konnyű elemi részecskék

Kecskés L.1

Shin Bu Kan Hungary

A különböző harcművészetek egyre növekvő népszerűsége miatt újra felfedezett kutatási téma a budo-fizika. Virágzó témaként eddig is gazdag forrása volt a különböző kísérleti eredményeknek, melyek később minden gyakorló számára hasznos, elméleti segédtételeket eredményeztek; mint például a közmondásos “Ne szarozz, vágjál már oda azzal a szarral”, vagy a Mihályi-lemma-ként ismert” Gyerünk, mintha élnétek, ázistenit”.

Ám ahogy Hábermajer et al. is rávilágítottak egy új cikkükben[1], igen nagy hiányosság tapasztalható a részecskefizika tárgykörébe eső kutatások területén. Ahogy ő megfogalmazta a fontos kérdést: “De van-e olyan két elemi részecske, amik találkoznak, és azt mondják, bazmeeeeg?”

És valóban, a felvetés nem triviális. A kérdés eldöntésére vonatkozó kísérlet színhelye Német László általános Iskola sportterme, ahol lehetőségünk nyílt, világszinten egyedülálló módon, jo-sok nagyenergiájú ütköztetésére1.

Mindjárt az első kísérleti nap megdöbbentő eredményeket hozott: felfedezhettünk két új, a leptonok családjába tartozó elemi részecskét, egy új, csak rájuk jellemző kölcsönhatást, valamint természetesen a kölcsönhatás közvetítőrészecskéjét.

Itt szabadjon megjegyeznünk, hogy a kísérleti elrendezés alkatrészeinek2 alacsony hatásfoka miatt nem sikerült elegendő nagy energiát előállítanunk a kísérlet egy lefutása3 alatt a jelenségre jellemző hadronok előállításához, így ezúton szeretnénk minden résztvevőt a minél nagyobb erőbedobással való részvételre buzdítani!

Az új részecskék elnevezését a felfedezést követő felkiáltások adták, így is emléket állítva az esemény résztvevőinek. Az első lepton a neutrinohoz hasonló módon nem reakcióképes, nem vegyül más harcművészekkel, önmagát kiemeli közülük, és néma megvetéssel szemléli alacsonyabbrendű társait: ő a pronyino (“Nézdmá’ a pronyó josok már megint, bazmeg.”)

Nagyobb fajsúlyú, reakció- és kommunikációképesebb, elektron-szerű testvérea tahuon (“Ezt a tahó jost nemhiszemel, baszki.”). Nem összekeverendő a tachyonnal, ami a fénysebességnél gyorsabb, hipotetikus részecske. Fénysebességnél gyorsabb josok elméletileg leírhatóak ugyan, de megfigyelésükre még csak Japánban volt példa. Az meg úgy sem számít.

A kétféle részecske vegyesen kölcsönhathat egymással, vagy akár saját fajtájukba tartozó részecskével is. A kölcsönhatások legjobban detektálható ismérve a kísérő heveny bazmeeeeg felkiáltás, közvetítő részecskéje így a szép bazmegon nevet kapta. Így választ kaptunk a felvetett kérdésre: ha két pronyino vagy tahoun találkozik, bazmegont váltva hatnak kölcsön.

A kölcsönhatás egyéb tulajdonságai még feltérképezés alatt állnak. A további kísérletekig az ismereteinket az alábbi matematikai tétellel tudjuk összefoglalni:

Irányzéktétel: A jo suigetsu-ra tart.

Kiemelhető a kölcsönhatások közül az alábbi bomlási folyamat, amelyet hosszabb kísérletsorozat4 esetén lehet megfigyelni.

t + t ! p + p + b + b + b + : : :

Ez akkor történik, amikor az alapvetően azért paraszt, de azért mégis csak stabil t tahuonnak (pl. a Fábosnak) az edzőtáborban elege lesz a sok balfa…fácánból, majd elérve egy kritikus időt, megbomlik, és szerezve magának egy hasonló párt (pl. a Kozárt), mindketten p pronyino-vá alakulnak, és heveny bazgemon-sugárzást (“Nézd már azt a szerencsétlent, bazmeg.”) felszabadítva kölcsönhatnak, kiemelve ezzel magukat a környezetből. és végül, az antirészecskék. Létezik természetesen antipronyino és antitahuon, de a legnagyobb felfedezés az antibazmegon létezése, amely egyedülálló a izika történetében, hiszen közvetítő részecskének általában nincs antirész párja. Erre akkor derült fény, amikor egy pronyino-antipronyino (vagy egy tahuon-antitahuon) pár kölcsönhatása során a megfelelő forrásokból kiinduló bazmegon-antibazmegon hullám keresztezésekor az ellentétes előjelű káromkodások kioltották egymást. Ilyenkor végre kuss van és lehet egy kicsit nyugodtan Iai-zni.

1 Szakszóval katázni, vagy katát gyakorolni.
2 ún. jodoka-k, vagy josok.
3 Egysége: 1 edzés.
4 ún. edzőtábor.

Irodalomjegyzék

[1] Habermajer G. et al.: “Jo edzés”, április 5. (2011)

Olvasói levél “Kecskés L.: Jo-s könnyű elemi részecskék” c. tanulmányához

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy érdeklődéssel olvastam e kiváló tanulmányt, melynek korszakalkotó felfedezése bizonnyal nemcsak a ?zika, hanem a társtudományok területén is földrengésszerű változásokat fog elindítani. Magam klinikus lévén a lehetséges gyakorlati vonatkozások tekintetében szólnék hozzá a vitához. Az említett “jodoka” csoportban (melynek rendszertani, pszichoszociológiai jellemzése még várat magára…) létezik egy jellegzetes kórkép. Ezt eddig idiopáthiás hypochondriális suigetsitisnek nevezték, tegyük hozzá, jobb nomenklatúra híján. Ezen új felfedezés nyomán felmerül azonban, hogy itt a bőr, illetve subcutan szövetek és a tahuon közötti kölcsönhatás klinikai következményéről lehet szó. Ez egyrészt magyarázná az elváltozás környezetében létrejövő suffusiokat, másrészt – ismeretlen mechanizmuson keresztül – azokat a pszichés változásokat is, melyek a kórképet kísérik – úgy mint a spontán hpyerbazmegolás szindróma, az agresszív partviskereső magatartás, valamint a különösen súlyos hypersonor “EI” tünetcsoport.

További vizsgálatoknak kell tisztázni, hogy a tahuonok hatással vannak-e az idegrendszerre, illetve, hogy magyarázzák-e a suffusiok elhelyezkedésének szórását, miszerint többnyire a sternum alatt helyezkednek el, bizonyos esetekben azonban a bordaívtől, sőt sternumtól egészen a medencéig nagy szórásban találhatók.

Külön vizsgálatot érdemelne az a jelenség is, hogy léteznek-e tachytahuonok, amelyek a magasdanos jodokákkal folytatott kísérletek kapcsán kialakuló külünösen súlyos, fulmináns lefolyást mutató suigetsitis kóroktanára jelenthetnének magyarázatot.

Lőrincz Á.
Budapest


Olvasói levél “Kecskés L.: Jo-s könnyű elemi részecskék” c. tanulmányához

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy érdeklődéssel olvastam e kiváló közleményt, amihez a molekuláris biológia oldaláról szeretnék röviden hozzászólni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a multi- és interdiszciplináris megközelítés fontosságát e jeles témában. Itt jelenleg is folyó vizsgálatunk előzetes eredményeiről számolunk be. [1]

Az első vizsgálatsorozatban in vivo Jodoka Shinbukani ssp. Tahensis és Pronyensis alfajokon vizsgáltuk a bazmegon sugárzás élettani hatásait. E vizsgálat előzetes eredményei azt mutatják, hogy a sugárzás közvetlenül hat a kis erek falában található hámsejtekre, azok lízisét eredményezve. Ez játszhat szerepet a klinikailag ismert idiopáthiás hypochondriális suigetsitis kialakulásában, bár az nem világos, hogy az elváltozások miért éppen az említett anatómiai régióban jelennek meg. Feltételezhetjük e régió capillaris hámsejtjeinek valamilyen speciális érzékenységét a bazmegon sugárzással szemben, ennek mechanizmusa azonban tisztázásra vár.

Második vizsgálatsorozatunkban a két említett alfajból nyert limfocitákat [2] tettük ki intenzív bazmegon sugárzásnak. Ennek eredményeképpen a limfociták egy populációjában génátrendeződést ?gyeltünk meg, melynek következtében egy új, a CD8-hoz fehérjeszerkezetében igen hasonló, felszíni cukormintázatában azonban alapvetően különböző sejtfelszíni fehérjét expresszált, amit rendszeres nevén CD11-nek neveztünk el. Tekintettel a felfedezés körülményeire könnyen megjegyezhető néven bazmeginnek nevezzük. Az új sejtfelszíni molekula pontos funkciója ismeretlen, de a limfociták in vitro viselkedése láthatóan megváltozott, a bazmegint expresszáló sejtek nyúlványaikkal folyamatosan böködték normális társaikat.

Harmadik vizsgálatsorozatunkban az így transzformálódott bazmegin pozitív sejteket GFP- vel jelöltük, ezzel zölden ?uoreszkálóvá téve őket és visszajuttattuk a kísérleti egyedekbe. 6 óra elteltével az egyedeket túlaltattuk és vizsgáltuk a GFP pozitív sejtek megoszlását. Várható módon nagy számban jelentek meg a subcutan szövetekben a hypochondriumban, ami az említett kórkép pathogenezisében is szerepet játszhat. Némileg váratlan módon felszaporodtak a bazmegin pozitív sejtek a thalamusban és a frontális kéregben, valamint a limbikus rendszerben is, ami a bazmegon sugárzás pszichés hatásait is magyarázhatja. A szürkeállományban lacunaris necrosisra utaló jeleket ?gyeltünk meg, ez összefüggésben lehet a jodoka alfajokra oly jellemző kognitív hanyatlás mellett jelentkező agresszióval.

 Kijelentjük, hogy jelen vizsgálat végzőinek nincs érdekütközésük és a vizsgálatok során mindössze a vizsgálat vezetőjét érte szubklinikus bazmegon sugárzás, valamint asszisztensét ennek következtében mintegy 532 tsuki.

Lőrincz Á.
Budapest

[1] Ich, ni, san, shi…

[2] Jogos a kérdés, hogy miért épp limfocitákat: mert ezek vizsgálatához van műszerünk, bazmeeeeeg!

Élet>Idő>Élet – Ámon Sándor

“Páratlan sikerű könyvecskéjének hőse, Oszkár kilencéves kisfiú, leukémiában szenved, tizenkét napja van hátra. Tanácstalanul áll előtte a doktor, szülei fejvesztve menekülnek beteg gyermekük és a rájuk váró fájdalom elől. Csak egy nyugalomba vonult hölgy, „Rózsa mami” áll Oszkár mellett. ő az egyetlen, aki nem tagadja a halált Oszkár előtt. De nem mindegy, magyarázza Rózsa mami, hogy úgy halunk-e meg, mint aki jól végezte dolgát, vagy haraggal, nehéz szívvel. Eljátszatja hát Oszkárral, hogy azon a napon született, amelyiken megtudta, hogy meghal, és minden napja tíz évet ér. Megélheti a kamaszkort, a szerelmet, a házasságot, a hitvesi ballépéseket, a magányt és erejének vészes hanyatlását. Oszkár belemegy a játékba. A játék eredményéről levelekben számol be a Jóistennek. A játék eredménye: izgalmak és örömök, barátság, szerelem, család, munka, egy teljes élet. „Csak a Jóisten ébreszthet fel” – üzeni Oszkár egy utolsó cédulán, a tizenkettedik nap estéjén, elalvás előtt.”

Eric-Emmanuel Schmitt

Festmény – Mihályi Patrícia

“Az életem olyan, mint egy európai memento mori festmény; mindig ott van mellettem egy vigyorgó koponya, hogy az emberi törekvés hiábavalóságára emlékeztessen. Csúfolódom a koponyával. Ránézek, és azt mondom: “Rosszul választottál. Te talán nem hiszel az életben, én viszont nem hiszek a halálban. Menj innen.” A koponya kuncog, és még közelebb jön, de ez nem lep meg. A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez – csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent amit lehet. De az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka.

Yann MARTEL, Pí élete

Pénz – Idő – Élet – Hábermajer Gábor

Mióta hallottam, nem tudom feledni ezeket a mondatokat. Amikor csak előbukkannak, súlyosan szembesítenek.

Az életünkről van szó. Az ebben a formában egyszeri ,és soha meg nem ismétlődőről.

És mégis.

ÉS MÉGIS LEHAJTOTT FEJJEL JÁRUNK!!!

“A pénz. Pénz? De hiszen az csak egy színes papírdarab, nem is túl feltűnő, de az egész világ azt állítja, hogy sokat ér. És Maria elhiszi, mert mindenki elhiszi. Egészen addig, amíg nem gyűlik össze egy jó nagy halom ebből a papírdarabból, egy jó nevű, megbízható, nagy tapasztalatokkal rendelkező svájci bankban, mert ott aztán hiába kérdezi: Visszaváltanák nekem ezt a pénzt egy kis időre? Azt válaszolják: Asszonyom, mi ilyesmit nem adunk, csak veszünk.

(…)

Azt hiszem, most rájöttem valamire, amit mindenkinek tudnia kéne, de senki nem tudja. Körülnézett és látta, hogy az emberek lehajtott fejjel járnak, sietnek a munkahelyükre, az iskolába, a munkaközvetítő irodába, a rue de bernre, és azt mondogatják magukban: én még tudok várni, van egy álmom, de nem muszáj most azonnal megvalósítanom, előbb pénzt kell keresnem. Persze átkozott szakma az övé, de a lényege ugyan az, ami a többi ember munkájának. Ellopja az idejét.

Olyan dolgot kell csinálnia, amit nem szeret, akárcsak a többi embernek, elviselhetetlen embereket kell elviselnie, akárcsak a többi embernek. Föl kell áldoznia az ő értékes testét és értékes lelkét valami homályos jövőért, ami soha nem jön el, akár csak a többi embernek. Azt kell mondogatnia, hogy még nem gyűjtött eleget, akár csak a többi embernek. Hitegetnie kell magát, hogy már csak egy pici hiányzik, akárcsak a többi embernek. Csak egy picit kell várni. Már csak egy kevéske pénz kell megkeresni. Már csak egy kicsit kell halogatni az álom megvalósítását, mert most éppen túl elfoglalt, nagy lehetőség áll előtte, ezt nem szalaszthatja el.”

Ezeket a mondatokat Paulo Coelho (1947. augusztus 24. -) brazil író vetette papírra a „Tizenegy perc” című művében.

Utóirat:
A gondot a Maslow piramis okozza