Itthon? – Hábermajer Gábor

Ismét megadatott, hogy párnapot intenzív gyakorlással töltsünk. Ismét egy utazás. Csomagolás, útra kelés. De nem az útról szeretnék szólni, akkor ez a pár mondat a beszámolók között lenne. Hazaérkezés után néztem az úton készült képeket. Újult erővel törtek elő az élmények, a hangulatok, az érzelmek. Kanyargó kis utcák csatornákkal, fák, bokrok, két emeletnél nem magasabb kis mesebeli házacskák, kávézók, sörözők, műtermek, boltok, rengeteg kerékpár, nyugodt polgárok, udvarias autósok, pontos és tiszta új buszok, hasonló vonatok, tiszta állomások, finom szendvicsek, rongálatlan buszmegállók, finom sörök, szép és jólöltözött nők, beszédtől morajló szombat esti tér, éterem macskával, mosolygó pincérlány, számkódra és időpontra nyíló apartman ajtó, sajtbolt, hajnali utca amin csak mi járunk, kerékpár erdő az állomásoknál, hatalmas ablakok, az esőben is gondtalanul beszélgetők, …  Befogadott minket ez városka. És mi is befogadtuk őt. Kis lakásban éltünk pár napig, korán keltünk, és indultunk a dolgunkra, mikor a legtöbben aludtak még. Beszippantottuk a tenger felől érkező jó ízű levegőt. Kinyújtóztunk izmainkkal. És a lelkünkkel is, mert pár napig nagyon leegyszerűsödött minden. Keményen dolgoztunk, mert az edzés nem üdülés, de mégis kipihentük magunkat. Nem az emésztő rutin, hanem az üde tevékenység volt kenyerünk. És feltöltődtünk. Vágyakozva, de nem, nem is ez a jó szó. Talán csak egyszerűen kijelentve hangzott el: jó lenne itt élni.  Ez a helyzet mindig felkavar.

Nem akarok máshol élni. Itthon, ezen a szülőföldön akarok élni. DE úgy, mint ott. Nem, nem a jólét, és annak minden hozadéka vonz. Számtalan dolgot tehetnénk meg itthon, költségek nélkül. Divatos és népszerű szóval: ingyen. A tisztaság, a rendezettség, a nyugalom, az udvariasság nem kerül semmibe. Hogy tudnám(nánk) ezt megteremteni itthon, mi???

Az erőről – Hábermajer Gábor

Csak így név nélkül szeretnék beszélni egy férfiről, akivel a legutóbbi utunk alkalmával találkoztam újra. Régi ismerős. Idős, csendes ember, tele szeretettel. Már lassan és lágyan mozog, hetven felett jár. Ott állt a tábor résztvevői között, és ő is gyakorolt.
Este, mikor fáradtan, és élményekkel tele a sok-sok nemzet képviselői együtt ültek a vacsoránál, és megkezdődtek a beszélgetések, hozzánk telepedett. Mesélt. Itt tudtam meg, nem rég vesztette el feleségét, és a gyerekét is. Mellettünk ült ez a kis termetű, idős ember. Csodálattal figyeltem. Lehetne benne düh, harag, elkeseredettség, bármi, az élet csapásai miatt.
De szeretetet sugárzott.
Azóta is őrzöm ezeknek a perceknek az érzéseit. És azt az érdekes benyomást, ami akkor jutott eszembe: Milyen kép is él bennünk az erőről? Izmok, erőteljes, vagy harcias mozdulatok, stb. …

Azt hiszem, ebben az idős úrban, eddigi életem egyik legerősebb emberét láttam.

A Belső Harcos – Mihályi Patrícia

Mindannyian tökéletesnek születünk, és rendelkezünk a fejlődés, a megújulás és az öngyógyítás belső mechanizmusával. Minden rendben van velünk, amikor a belső időnk érzékelése még ép, és nem a külső világhoz mérjük magunkat, hanem a belső egyensúlyt tartjuk fontosnak; tudjuk, mire van szükségünk, mi fontos számunkra és mi nem. Természetes módon megérezzük, hogy kiben bízhatunk, és ki az, akit jobb, ha elkerülünk, mert rendelkezünk az integritásunkat biztosító belső védelemmel. Nemcsak a szemünkkel látunk, hanem a lelkünkkel érzékeljük a különféle irányokból érkező finom rezgéseket, és ösztönösen elkerüljük a rossz helyzeteket, fényszögeket. Belülről tudjuk, hogy kik vagyunk valójában, és nincs szükségünk külső megerősítésre. A belső harcosunk a helyén van, megvéd minket azoktól a helyzetektől, amelyekben mást kell mutatnunk, mint akik vagyunk, és azoktól az emberektől, akik előtt meg kell hajolnunk, vagy akiknek be kell hódolnunk. Mielőtt a külső időhöz kellene alkalmazkodnunk, még pontosan tudjuk, hogy nem az számít, amit elérünk, hanem az, ahogyan jelen vagyunk a helyzetekben; nem az számít, hogy mekkora a teljesítményünk, hanem az, ahogyan létrehozunk valamit. Nem az a fontos, hogyan néznek ránk mások, hanem az, ahogyan együtt vagyunk, és ahogy másokkal és önmagunkkal bánunk; nem az a fontos, amit mások várnak tőlünk, hanem az, hogy békében legyünk önmagunkkal.

A belső harcos a valódi énünk integritásának és harmóniájának, eredeti önmagunknak őrzője.

(Sárvári György: A Belső Harcos című könyve alapján)

Árvíz, Otthon – Szilva Imre

Otthon.
Elvadult pillanatokban osztom a Dogonok hitét, hogy egy olyan bolygóról származom, amely a Szíriusz kettős csillagrendszer körül kering. Ha közelebbi helyet kell választani ott a hideg és magányos égi kísérőnk, a Hold…a Földön pedig (ha nem vesszük figyelembe, hogy elvonultan, egy kolostorban) Egerben élnék szívesen. Budapest örökre ideiglenes lakcím marad – Edelényben viszont életem első kétharmadát töltöttem, tehát leginkább az az otthon.

Péntek hajnalban hívott anyu, hogy éjjel kiöntött a Bódva, körülzárta a háztömböt, ahol élnek, áram nincs. Ekkor hibát követtem el (szerencsére korom előrehaladtával egyre kevesebbet, de ebből is csak
tanultam), hogy nem hagytam itt mindent, és nem indultam azonnal haza.
Dolgoztam, este forgattam a Kardot, közben érkeztek a hírek, hogy nagyon sok önkéntes érkezett, helikopterek dolgoznak a gáton…majd délután megtudtam, hogy átszakadt a gát, kettévágva a várost. Este összecsomagoltam, majd azt ettem, amivel ilyen távolról segíteni lehet: ültem.

Szombat – félig munkanap. Percről-percre változtak az információk, nem tudtam hogyan vagy meddig jutok el autóval, anyu sírva kért, ne is induljak, de fél 12-kor már az összes izmom jelezte, mennem kell. És rohanás. Egy kölcsönkért és két vásárolt gumicsizmával robogtunk végig az autópályán. Miskolc végén az északi kihajtó le volt zárva, ezért át a városon, majd tovább..nem is remélve, hogy száraz kerekekkel eljutunk a városig. Elmentünk a megáradt Sajó mellett, majd pár perc után már láttuk a várostáblát…és irány a legközelebbi nagymama, aki egy elárasztott rész mellett lakik. 79 évesen a kertet kapálta, láttuk hogy jól van, indultunk tovább anyuhoz. A belváros közelében rendőr fogadott minket, kicsit távolabb tudtunk leparkolni, és már vettük is elő a csizmákat – szükség volt rá. Az ár kicsit visszahúzódott, de még 20 cm-es víz zárta körül a híd közelében épült házat..és bejutottunk.
Láttuk, hogy áram –  hűtő, meleg víz… – és alvás nélkül nélkül, de anyuék jól vannak, ezért indultunk is, ki a gátra!
A későbbiekben csak taxinak nevezett Ural erdészeti teherautóval jutottunk át a sodráson, de a hatalmas gépen is éreztük a sodrást. Az átmeneti szállássá átalakult iskolánál lepakoltuk az üres ételes hordókat, majd visszasétáltunk a gátra, és beálltunk a budapesti és mezőkövesdi tűzoltókhoz, megerősíteni a gát keleti oldalát, hogy védjük az iskolát, és a többi házat. Gyorsan megtanították a zsák helyes fogásást, kis idő múlva már gyorsan és hatékonyan ment a munka.

A folyó előttünk hömpölygött. A homokzsákokon álltunk, a vízszint pedig pár cm-el volt csak alacsonyabb. A szemközti gát nem látszott, csak a házak, melyeknek az ablakáig ért a víz.. Tudtam, ha az átázott töltés enged, minket nagy erővel és gyorsan sodor majd a víz, de minden nem számított. Kaptam a zsákot, és adtam tovább.
A tűzoltó srácok kedve jó volt, pedig 12 órás váltásokban voltak ott, és néha a buszban kellett aludniuk…sok érdekes történet hangzott el tőlük. Kihasználtam az alkalmat, hogy erősítsem a bal kezemet, persze a rántások nem tettek jót a könyökömnek, de majd elmúlik. Rövid szünetben villámlátogatást tettünk apuéknál is (ott most a belvíz a probléma), majd vissza. Időközben naplemente, szúnyogok, generátor és fáklyák jöttek sorban, fél 10 lehetett, amikor abbahagytuk.
Egy magasabb pontra parkoltam a Mazdával, majd visszasétáltam.
Gyönyörű, csillagos nyári éjszaka volt. A város távolabbi részein csak egy két homokszák emlékeztetett arra, hogy ez nem egy átlagos nap. A belvárosban közben közvilágítás helyett fáklyák gyúltak, a munkagépek pedig hozták-vitték az utasokat.

Fáklyák? Amikor közelebb mentem, láttam, hogy hosszú gyertyák. Ezek pedig mindig a gyászt juttatják eszembe… Valószínűleg lehetetlen együtt érezni azokkal, akik aznap is egy tornateremben aludtam, mert amikor átszakadt a gát, és kidöntötte a kerítéseket, elsodorta a háziállatokat és egy élet munkáját. Álltam ott, néztem az úton a vizet, és csak erre tudtam gondolni.
Sötétben, hideg vízben volt egy kis tisztálkodás, majd a telefon fényénél vettem ki a kontaktlencsémet. Fáradt voltam, de aznap éjjel nem aludtam. Szeretem a csendes kis erdei patakok hangját, de ez a hang vízesésre emlékeztetett…

Reggel korán átmentem a másik oldalra, láttam, hogy a tegnapi helyen 40- cm-ert is apadt a fő ág. Nagyon sok segítőt másik városba rendeltek, a tűzoltók egy része maradt vizet szivattyúzni.
Végigmentem a gáton, a kis hídig, és láttam az utcát, amely víz alatt volt. Ekkor már látszottak a szemközti gát homokzsákjai, ami jól jel volt. Meglátogattam a másik nagyszülőt, akik szintén aggódtak, mert csak  hírekből értesültek az eseményekről. Délután apu pincéjében betömtünk néhány lyukat, hogy a félméteres víz ne kapjon utánpótlást, és a szivattyúnak könnyebb dolga legyen.
Közben a folyó apadt, egyre több utca vált láthatóvá, bár a csatornafedelek alól még folyt a víz. Délben korlátozták a víznyomást, majd hallottuk, hogy Felsőzsolcát ki kell telepíteni..nem nyugodtam meg.
Este indultunk vissza. Miskolcon rendőrautók kísérte konvoj tartott Felsőzsolca felé, mi pedig a főváros felé, a gondolataimba merülve.

Nem a régi bak pesszimista, egyszerűen csak a realista énem gondolja úgy, hogy a világvége nevű, egyre gyorsuló folyamat részei vagyunk. Ez itt az utolsó perc, éjfél után a pillangó álom nevű mátrix program újraindul. Fejlett civilizációnk a terveknek megfelelően sikeresen elpusztítja önmagát.

Nem tudom, hány természeti katasztrófa, háború, járvány kell még, nem tudom hány fajnak kell kipusztulnia, hány gyereknek kell éhen halnia ahhoz, hogy fel akarjunk ébredni…
Tudom, sokan vannak, akik imádkoznak. Sokan a nem ártás Útját követik, meditálnak, mi a Kardrántás művészetét tanulmányozzuk, van akinek az arcán az együttérzés könnycseppjei csorognak, van, aki stoppal utazik a városba, ahol a gáton dolgozik egész nap, hogy segítsen.
Sokan vagyunk, sosem voltunk még ennyien!!!

Én állok a sorban, és adom tovább a zsákot.

Neked is.

Milyen az ideális közösség? – Mihályi Patrícia

“Milyen az ideális közösség?
Minden idegent úgy fogad, mint Ábrahám és Sára a három jövevényt a sátrában, mintha a jövevény maga az Isten, vagy minimum az Úr Angyala volna.
A zsidó hagyományban pl. a mai napig benne él, hogy: Szeresd az idegent, mert te is jövevény voltál Micrájim országában.
És az utolsó parancs így hangzik: Figyelj a jövevényre teljes szíveddel, teljes lelkeddel, teljes bensőddel.
Ilyen Közösség persze a valóságban nincsen.”

– Olvasom a minap és a Shinbu jut eszembe. Meg a változások; hogy miként is viszonyulunk egyesével és együttesen a változáshoz. Tudjuk-e úgy fogadni, mint várva-várt vendéget?
És mit tegyünk, mikor fogytán vagyunk erőnek, időnek, tápláléknak, mikor olyan mintha nekünk se lenne már miből adni?

Rák – Mihályi Patrícia

Stein György világhírű rákkutató szerint a rák nem betegség. Csak a betegek érzékelik annak. A rák egy biológiai állapot.
Az egysejtű élőlények addig szaporodnak, amíg táplálékuk van. Egyetlen céljuk, hogy a maguk képére formálják környezetüket, a világot. A többsejtű élőlények esetében a sejtek elveszítik önzésüket, hogy létükkel a szervezet szolgálatába álljanak. Vagyis alárendelik magukat egy felsőbb célnak. De mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a sejtek engedetlenné váljanak. A rák csupán visszalépés az egysejtű létezés önző szintjére. (és az esetek közel felében, harmadában halálos)

rák

Felhőket nézve – Hábermajer Gábor

A tegnap érkezett hatalmas felhősereget néztem.

Csodálatos ég.

Tornyos, habos, fehér és sötét fellegek.

„Micsoda fekete felhő!” – hallottad már e szavakat?

Pedig nincs fekete felhő, mind fehér, vakító fehér. Csak önnön árnyékában sötét.

Mint bennünk.

Sötét gondolataink takarják el tündöklő egünket, gyönyörű felhőinket.

Puzzle – Kozár Zoltán

Az élet olyan, mint a még ki nem rakott puzzle, folyamatosan keresem a hiányzó darabokat. Miután rátalálok egy hiányzó szeletre, megpihenek, megízlelem, megismerem a talált darabot és a helyére illesztem. Majd a vágy újra felerősödik és keresgélek tovább. A puzzleban, mint az életben is vannak darabok, melyek felfedezése után több darab is a helyére tud kerülni. Ilyen darab számomra a ShinBuKan. Oly sok darabot raktam azóta a helyére, oly sokat változtam amióta rátaláltam erre a darabkára. Találkoztam emberekkel, akikre felnézek, akiktől tanulhatok nap mint nap. Kaptam sok-sok csodás barátot, nyugalmat és csendet. Iaido-t és Jodo-t és még sok-sok darabkát.

Iaido – Jodo, i ai do – jo do. Mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami. „Ha keresed a helyed, előbb vagy utóbb megtalálod, ahová tartozol.” (mondta az egyik edzőtársam a harmadik edzésemet követően) Megtaláltam! Természetesen még mindig hiányzik az életemből egy-két szelet, de úgy érzem az életem egy puzzle, így folyamatosan hol nagyobb, hol kisebb igyekezettel keresem a darabjait. A ShinBuKan-ban sok, az életembe illő darabot találtam, és segített az életem egyéb területein is darabokat találni. Talán ezért is éreztem már az elején, hogy megérkeztem.

Ehhez a több éve összeszokott társasághoz csatlakozni úgy tűnhet a szemlélődők számára, hogy nem túl egyszerű, pedig ha ide tartozol, nem is kell tenned semmit. Már az elején is észreveszed, hogy mindegyikőnkben és benned is van sok-sok közös dolog. Belépsz az ajtón és máris itthon vagy. Elkezdesz tanulni, fejlődni és rájössz, hogy „afelé az életmodell és út felé törekszel, amelyre eleve vágytál”.

Nemsokára három éve leszek tagja ennek a családnak, oly sok élménnyel, tudással, tapasztalattal lettem több, gazdagabb. Láttam előttem járó társaimat fejlődni, 1. és 2. dan szintre lépni, láttam az utánam érkezők első lépéseit, s nemrég éreztem nyomásukat, közelségüket a taikai-on. Két év, két edzés hetente, két klub vizsga, két szövetségi vizsga, két taikai, két érem, két „do”, két fegyver, egy út, egy klub, egy család. Most én készülök az 1. dan szintjének elérésére, magamévá tételére, s az utánam érkezők néhány hónap múlva szintén ezen a „sziklába faragott, fölfelé vezető lépcső” fokon igyekeznek tovább. Együtt haladunk egy közös úton ahol mi magunk tesszük meg a lépéseket.

Szilánkok – Hábermajer Gábor és Németh Zoltán

Egy szomorú hír nyomán (Hábermajer Gábor)

Ha elsőre azt hallom: Dr. Kiss Jenő, kell egy fél fordulat az elmémnek, hogy tudjam, kiről van szó. Ha azt hallom JENőBÁCSI, akkor azonnal tudom.

Hogy hogyan lehet minden lélegzetvétellel, rezdüléssel, minden pillanattal tanítani, nem tudom, de láttam.

Azt hittem az első vizsgám előtt, ez egy alkalom, ahol számot kell adnom a tanultakról. Mikor kijöttem, értettem meg: már megint, itt is tanított, minden alkalmat és pillanatot kihasználva.

Azt is hittem pedagógiát fogok tőle tanulni. Élni akarást, életben részt venni akarást kaptam.

Én elfogult és rajongója vagyok. Biztos voltak, akik nem értették néha különös megnyilvánulásait, de mindenki kapott impulzust, mindenkire hatott.

A szennyvízzel elöntött villában csónakázunk. Mindannyian, vele, Jenőbácsival. Kacagunk, mert az ÉLET fontosabb, mint a gáncsot vető akadályok (akkor épp a dráguló földgáz). Húzzuk az evezőlapátot. „Nem adom fel”, mert „sportos alkat” vagyok. Ha kell, evezünk a szaron, kirakjuk a vagont, futunk a drága nő után, vizsgán mellbedobással javítunk, vagy összefogunk és nekiindulunk mamutvadászni. …és most ki szólítja harcba a mamutvadászokat?

Jenőbácsi útra kelt, tovább lépett, és még most is tanít.
Megint anélkül, hogy észrevennénk.
Megint elgondolkodtat.
Most éppen arról: mi végre élek, meddig, hogyan?

Idézet az utolsó pedagógia óra zárómondataiból – (Németh Zoltán)

„Hát kellene most a líra, van is bennem líra, csak azért sem hagyom, hogy kiröhögjetek… nagyon, nagyon-nagyon nagy arányban szeretetre méltó emberek közé járkáltam én itt ide, és nagyon sajnálom, hogy ez a barátkozás így félbeszakadt. De Pál apostol tanítványa vagyok, – a szeretet ha volt, soha el nem múlik. Tehát ha köztünk kialakult valami szeretetféle – akkor az soha el nem múlik. Hát legalábbis részemről biztos nem fog elmúlni. Te már tudod, hogy szükséges mindig szeretni. Minden jót, viszontlátásra.”