Kategória: Esszé

Egy szomorú hír nyomán (Hábermajer Gábor)

Ha elsőre azt hallom: Dr. Kiss Jenő, kell egy fél fordulat az elmémnek, hogy tudjam, kiről van szó. Ha azt hallom JENőBÁCSI, akkor azonnal tudom.

Hogy hogyan lehet minden lélegzetvétellel, rezdüléssel, minden pillanattal tanítani, nem tudom, de láttam.

Azt hittem az első vizsgám előtt, ez egy alkalom, ahol számot kell adnom a tanultakról. Mikor kijöttem, értettem meg: már megint, itt is tanított, minden alkalmat és pillanatot kihasználva.

Azt is hittem pedagógiát fogok tőle tanulni. Élni akarást, életben részt venni akarást kaptam.

Én elfogult és rajongója vagyok. Biztos voltak, akik nem értették néha különös megnyilvánulásait, de mindenki kapott impulzust, mindenkire hatott.

A szennyvízzel elöntött villában csónakázunk. Mindannyian, vele, Jenőbácsival. Kacagunk, mert az ÉLET fontosabb, mint a gáncsot vető akadályok (akkor épp a dráguló földgáz). Húzzuk az evezőlapátot. „Nem adom fel”, mert „sportos alkat” vagyok. Ha kell, evezünk a szaron, kirakjuk a vagont, futunk a drága nő után, vizsgán mellbedobással javítunk, vagy összefogunk és nekiindulunk mamutvadászni. …és most ki szólítja harcba a mamutvadászokat?

Jenőbácsi útra kelt, tovább lépett, és még most is tanít.
Megint anélkül, hogy észrevennénk.
Megint elgondolkodtat.
Most éppen arról: mi végre élek, meddig, hogyan?

Idézet az utolsó pedagógia óra zárómondataiból – (Németh Zoltán)

„Hát kellene most a líra, van is bennem líra, csak azért sem hagyom, hogy kiröhögjetek… nagyon, nagyon-nagyon nagy arányban szeretetre méltó emberek közé járkáltam én itt ide, és nagyon sajnálom, hogy ez a barátkozás így félbeszakadt. De Pál apostol tanítványa vagyok, – a szeretet ha volt, soha el nem múlik. Tehát ha köztünk kialakult valami szeretetféle – akkor az soha el nem múlik. Hát legalábbis részemről biztos nem fog elmúlni. Te már tudod, hogy szükséges mindig szeretni. Minden jót, viszontlátásra.”

A Kendo olyan, mint mikor az állatok egymást gyötrik. Gyötrik, mert gyötörniük kell. Nekikeserednek, nem kímélik sem egymást, sem magukat. Nincs választás, nincs kegyelem, nem első vérig tart a harc test test ellen, hanem halálig. Természetes fegyverekkel, természetesen.
A jegesmedve több tonnája, irgalmatlan mancsai, melynek egyetlen csapása földre teríthet mindenkit, legyen szó emberről vagy állatról, kegyetlen fogak, feszülő izmok, hatalmas bunda..több tonna idő, erő és rettenthetetlenség alkotja- s amikor két ilyen teremtmény összecsap, az maga a természet, az őserő robbanása. Feszes kűzdelem, szabályosan, és mégis szabályok nélkül. Korlátok nélkül; nincs mit veszteniük, csak az életüket; mert ha nem győznek, akkor az sem ér semmit. Míg összecsap a két hatalmas test, összeér a szőrtömeg, addig megszűnik az idő, a tétek, a hideg, a szél.
De lehet valaha az ember medve? Lehet valaha a shinai, vagy bármi más mancs, amely mint otthonos természetesség szolgál fegyverül? Kűzdhet-e az ember medveként, nem tehetetlen emberként? Tét nélkül, mégis odaadóan, féktelenül, kíméletlenül, természetesen? Megfoganhat-e az emberben a végtelen, primitív de mégis kifinomult őserő, ami a szélben, a vízben, a tűzben, a fákban és a vadállatokban él és dolgozik?
És tudja-e majd ezt valaha használni az ember természetesen?
Van mit keresgélni bennetek, magunkban. Állatok vagyunk mind, valahol itt bennt, nagyon mélyen. Talán még magunk sem tudjuk igazán, miféle állat lakozik valójában a mellkasban.. de olykor előtör a bújkáló vadállat, a medve, a macska, a tigris, az oroszlán, a farkas, a bivaly, az oryx.
Itt mind elengeditek. Kibújik az állat a bordák szütyőjéből; ismeretlen számára a tér, a szabadság, a baldachinba- dogmákba és normákba-bújtatott rácsok és tüskék hiánya. Bukdácsol először; ijedezik, rémüldözik, bizonytalan, tanácstalan. De ahogyan múlik az idő, a léptei egyre-egyre biztosabbak lesznek, az üvöltése, morgása egyre hangosabb és büszkébb lesz, érzékei élessé válnak, szeme mindent meglát, szimata pedig csalhatatlanná válik- megérzi a vad szagát, a friss fű illatát, megérzi a lelkeket, az érzéseket, az eső jöttét. Hosszú az út, a tanulásé, míg megtanulja, ki ő; megtalálja saját valóját, s kiismeri azt a helyet, a teret, ahová ő valójában tartozik, és ahonnan elszakították, még mielőtt saját létének tudatára ébredt volna. Évek múltán, sok-sok év múltán a szobatigrisből, a rács mögül acsarkodó farkasból, az apró karámba zárt, dühösen bőgő oryxból vadállat válik.
Kiteljesedik.

Vizsgák előtt kötelező az esszéírás. A követelmények között szerepel, és van egy jelzője: „szakmai”. Hát… a kezdő növendék elkezdi vakargatni a fejét és nem jut eszébe semmi. Kezdjek mozgást, katát elemezni? Ehhez még kevés vagyok.

Próbáljunk meg más oldalról közelíteni a problémához, a saját szakmámat, a társadalomtudományokat segítségül híva. Új cím: a jodo hatása mindennapi viselkedésünkre.
Néhány történetet szeretnék elmesélni, az olvasóra bízva, hogy vonja le a szükséges tanulságokat. Én a magam részéről csak annyit kívánok előrebocsátani, hogy véleményem szerint a világ egyik legszelídebb embere vagyok. Ennek ellenére nekem és mindannyiunknak fokozottan vigyáznunk kell arra, hogy a dojo-n kívül hogyan nyilvánulunk meg. Tisztában kell lennünk felelősségünkkel.

Az első ilyen tapasztalat dojo-n belül történt, amikor először találkoztunk a jodo-val. Az első szemináriumon (bemutatón), még szeptemberben. Mikor először fogtunk a kezünkbe jo-t és velünk szemben iaido-sok álltak saját fegyverükkel. Figyeltem, néhányan önkéntelenül elkezdtek hátrálni, pedig tudták, hogy nem történhet bajuk.

A második és harmadik történet teljesen saját. Szemerkélő esőben sétáltam, kezemben hosszúnyelű esernyővel, melyet nem nyitottam ki. Akaratlanul úgy fogtam az ernyőt, mint edzésen a jo-t. Ezzel még nem lenne semmi baj, de… És itt jön ez a fránya „de”, jöttek szembe az utcán. Rám néztek és majdnem menekülőre fogták a dolgot, annak ellenére, hogy csak sétáltam és legjobb meggyőződésem szerint a legkisebb fenyegető mozdulatot sem tettem.

A harmadik. Lányom, aki még nem látott hakamá-ban és keikogi-ben, addig rágta a fülemet, míg beöltöztem. Készített néhány fényképet is, melyek közül egyet elküldtem a barátnőmnek, aki a legjobban ismer a világon. Megrémült tőlem, pedig szintén nem tettem fenyegető mozdulatot a képen, sőt még jo sem volt a kezemben. Reakciója először megdöbbentett, majd az előző két emlékkel együtt értékeltem az eseményeket és megpróbáltam a megfelelő tanulságokat levonni.

benyomásnak pedig van valami különös jelentősége az ember tudatában, életében, kezdve egészen az első, két lábon megtett valódi léptektől.
Ez egy olyan küszöb, ami egy nagyon különös szobát választ el minden mástól. És ez a szoba mindenkinek másmilyen. Kevés benne a tereptárgy, bútora talán nincs is; nem is kell neki. És mégis, mennyi minden van benne…nem kézzelfogható dolgok, mindenkinek magának kell elhelyeznie ezeket a dolgokat abban a bizonyos szobában, és az is egyénfüggő, mik lesznek ezek.
Amint belép az ember, megtelik a szoba élettel és valami hátborzongató végtelenséggel. Mi tesszük élővé, akik benne élünk, lélegzünk, és gyakorlunk. Perceket, órákat, heteket, aztán már éveket, évtizedeket.
Nem áll, nem megy, talán nincs is idő ebben a szobában.Nem számít. Ebben a szobában csak lélegzet van. A Tiéd, az Enyém, az Övé.
Amikor az ember először belép, körülnéz, talán olyan szemekkel, mint egy kisgyerek a városban; ámulatba ejti a nyüzsgés, vagy éppen megrettenti. Mindenki kíváncsian, de ugyanakkor tartózkodóan lépdel. Ide, oda, vödörért, kardért. Elveszettnek érezheti magát, de arra törekszik, hogy megtalálja a helyét, hogy azt tegye, amit tennie kellene.
Aztán ahogyan telik az idő, szembetalálkozik az első ellenféllel: a magánnyal. Az Iaido magányos dolog.
Pedig sokan vagyunk; érzed, hogy a melletted lévő is lélegzik, érzed, hogy mozog; és mégis csak te vagy. Magadnak, magadban- de nem önzőn.
Furcsa egy szoba ez.