Szerző: krónikás

Idén ismét van két gyakorló társunk, Lovik Anikó és Pálinkó Tibor személyében, akik folyamatos gyakorlásukban nemrég lépték át a tizedik évet. Mi vezette őket át ezen az évtizeden? Ennek jegyében tettem fel nekik a már hagyományos 10 év utáni kérdéseket.

Mik voltak a legerősebb élmények?

Hű, ez hosszú lesz.

Emlékszem az első jodo katá-ra, amit párban csináltam. Annyira remegett a lábam, hogy még kilenc lépés távolságról is látszott, Hanák Péter meg alig bírta ki, hogy ne röhögjön ki nagyon. Kellemes emlék az összes visegrádi tábor, az első, ahol Patrik sensei tanjo katá-kat tanított és persze az éves márciusi jodo táborok Vic sensei-jel. Az első iaido sai (eléggé mészszínű lehettem és Némo győzött meg, hogy ne próbáljak meg eltűnni a falban és inkább mutassam meg, hol tartok éppen) és nem sokkal később az első taikai, ahol a kezdőcsoportunk végig támogatta egymást. Hatalmas élmény volt az első jodo EB, ahol megtaláltam a hangomat. A találkozás Nishiumi sensei-jel, ami rádöbbentett, hogy nem én vagyok apró, a senpai-ok túl nagyok. A két nidan vizsga, ahol először tudtam a maximumot nyújtani közönség előtt. Az utolsó jodo tábor Vic sensei-jel, amikor omoté-t tanultunk. A kassai táborok. Az utolsó találkozás Kobayashi sensei-jel. Rengeteg beszélgetés a Csigában, táborokban, … nem folytatom.

– Az első koryu tábor Teplicén

– először vágni a Vass Gabi hatszáz kilós kardjával

– Amikor eltört a kardom

– Minden csoportos autó út.

– Egy húskombinát portáján aludni

– Yamaoroshi

Vannak olyan pillanatok a mindennapi gyakorlásból, ami maradandó lett?

Igen. Amikor gimnazista voltam, rendszeresen leblokkoltam téthelyzetekben: nem tudtam a legegyszerűbb kérdésekre sem válaszolni („Mi Magyarország fővárosa?” „Mi a neved?”). A vizsgák és a taikai-ok segítettek megtanulni, hogy hogyan hozzam ki a helyzetből a legjobbat. Májusban, tizenöt év késéssel ugyan, de lediplomáztam a konzervatóriumban klarinét szakon. Sok szempontból a legnagyobb teljesítmény, amivel büszkélkedhetem. És nem hiszem, hogy valaha sikerült volna, ha nem keveredek el tíz évvel ezelőtt a Shinbu-ba és nem fogadtok be és támogattok.

Próbálom kihúzni magam, és a legegyszerűbb járható utat megtalálni a mindennapokban. Ami most épp nagyon nem sikerül.

Mindketten szinte minden edzésen ott vagytok. Mi hoz le gyakorolni akkor is, mikor nem a legnagyobb a lelkesedés, nincs motiváció, rossz nap volt, fáradt az ember?

Ez sajnos rám csak lélekben igaz. Olyankor nehéz elmenni edzésre, amikor egyedül gyakorol az ember lánya és senki nem várja. Amíg Budapesten laktam, sosem volt nehéz elindulni, mert tudtam, hogy a dojo tele lesz Shinbusokkal és jó lesz együtt gyakorolni.

Pont ez, hogy akkor kint lehet hagyni a sok szart a küszöb másik oldalán. Olyan érzésem van néha, hogy nem vagyok más csak egy lemerült akkumulátor, és az edzés a bikakábel. Plusz nagyon kevés dolog csendesíti le az elmém. Az edzés igen, nem mindig, de általában.

Ne csak a napos oldalról beszéljünk. Voltak a rossz élmények? Volt már krízis? (Abbahagyom!) Olyan, ami aztán átváltozott és pozitívuma lett?

Olyan, hogy elegem van, abbahagyom nem volt. Az iaido nidan vizsgám (2013) után kezdődött a bokaproblémám, ami után másfél évig gyakorlatilag járni is alig tudtam, edzeni meg még kevésbé. Nagyon megviselt a dojo és a táborok hiánya, ráadásul a mai napig néha elő-előjön, ami miatt kendó-zni alig-alig, iaido suwari waza katá-kat meg módjával tudok csak gyakorolni. Az egyetlen pozitívum, hogy mivel korlátozottabb, hogy mennyit gyakorolhatok, jobban kell figyelnem, tudatosabban gyakorolok, nincs holt idő, felesleges körök. Jobban elfogadom, ha valami – fizaikai akadályok miatt – nem megy.

A másik tényező az árnyékos oldalon pedig a gyakorlótársak eltűnése, távozása a dojoból. Kezdőknél ez természetes dolog. Megszokhatatlan azonban, ahogy a senpai-ok eltűnnek. Jocival nemrég beszéltünk róla, hogy mikor Némo azzal biztatta a kezdőcsoportot, hogy nemsokára majd a sor közepén és egyszer majd még előrébb leszünk, akkor azt gondoltuk, a sor lesz hosszabb, ezért relatíve előrébb leszünk a bal oldalunkon a sok új kezdővel. Nem így lett és aggaszt, hogy a belga és más külföldi barátaink ugyanezt tapasztalják. Persze, az már megint a pozitív oldalon jegyezhető, hogy a gyakorlók számának csökkenése azt eredményezte, hogy nagyobb az átjárás és a keveredés dojo-k között.

Volt hát. Amikor annyira megváltozik az ember élete és prioritásai, hogy kiszorul az iai, és abba is hagytam. Aztán muszáj volt visszajönnöm, hogy meg tudjam írni a visszatérős esszét.

Mi határozza meg éppen mi a gyakorlásod koncepciója? Most éppen mi áll a fókuszban?

Van egy pici piros füzetkém, amibe felírom, amit mondanak (nekem vagy csak általánosságban) szemináriumokon, azokat szoktam módszeresen gyakorolni. Ha éppen nincs ilyen (ez ritka), akkor ahol elakadok a második seitei körben. Iaido: még mindig vágni tanulok (most éppen megint lóg a kard hegye, azt próbálom meg korrigálni), illetve a tartáshibáimat és a bokaproblémából eredő instabilitásomat iparkodom megszüntetni. Jodo: kicsit még előredőlök és bizonyos helyeken túl szűken állok, ezeken próbálok változtatni. Meg a taihazushi uchi-fóbiámon.

Általában kitűzök egy célt és azt polírozom. Most például az, hogy úgy álljon meg a vágás, hogy de nagyon!

Kedvenc mozdulatod?  Melyik az a kata,(katá-k), mozgás amelyikben feledve mindent, el tudsz merülni, mintegy önfeledten flow-ban végigcsinálni? Mi az aktuális mumus?

Bármi, ami nem suigetsu. A jodo katá-k közül a kasumi és a midare dome a kedvenceim. Iaido katá-k közül a mae/shohatto az, amihez mindig visszatérek. De bármelyikben el tudok merülni és naponta változik, éppen melyik kata vagy mozdulat a mumusom.

A kedvenc Katáim: Yamaoroshi, Yamaoroshi és Yamaoroshi (és a Yamaoroshit sem szabad elfelejteni!)

A mumus mindig is egy volt: Ushiro, amikor fordulok, hihetetlenül fáj a jobb térdem.

Mik kapcsolódnak neked a következő szavakhoz: tengely / él / kerek / öröm / elégedetlenség / energia / csend

Az összeshez egyszerre? Budo. Gyakorlás.

Tengely: élet terhének felvétele és elvezetése

Él: az az érzés amikor nem csak egy kabátot tartó vállfa vagyok.

Kerek: a tao 22. verse:

Öröm: jelenleg semmi.

Elégedetlenség: egy motiváló faktor, de ha rosszul kezelik, akkor legrosszabb emberi érzelem

Energia: reggeli kávé

Csend: Semmi, mert most hatalmas bent a zaj

Mire emlékszel, miért és mivel érkeztél anno és most hogy látod ugyanezeket? Változott-e a kezdeti motivációd, ha igen, hogyan, mire?

Aikido-ztam és az olaszországi aikido tanárom, aki iaido-t is gyakorolt, mesélt az iaido-ról, én pedig szerettem volna megtanulni legalább annyit, hogy helyesen tudjam fogni a kardot és jobban megértsem az aikido technikákat. Eszem ágában sem volt jodo-t tanulni, Nemo beszélt rá, „ha már úgyis itt vagy, próbáld ki”. Az első három évben eléggé untam a jodo-t, nem ment jól és különben is szívesebben iaido-ztam volna jodo edzés alatt. A 2012-es jodo EB és a shodan vizsgám után kezdett ez változni. Most inkább azon szoktam nyávogni, hogy miért nem lehetett az eindhoveni tábor 4,5 nap jodo és fél nap iaido.

Egy fekete mackónadrággal és fekete pólóval érkeztem, amit egyszer majdnem felgyújtottam a konvektoron otthon. Tanulni akartam, valami megmagyarázhatatlan mágnes vonzott. Nem változott a mágnessel a kapcsolatom, még mindig vonzz. A ruhám is fekete maradt. Furcsa, hogy minden változik, de igazából nem változik semmi.

Milyen tanítást kaptál önmagadtól önmagadról a 10 év során? Mit kaptál értéket mástól?

Ez két nagyon más kérdés Az elsőre a két legfontosabb, ami eszembe jut, hogy az, ahogyan én látom magam köszönő viszonyban sincs azzal, amit mások látnak, és, hogy mennyire nehéz nem bevinni a dojo-ba a mindennapos gondolatokat és problémákat.

Rengeteg időt, odafigyelést és energiát kaptam, szinte kivétel nélkül mindenkitől, akivel a dojo-ban találkoztam az elmúlt tíz évben, amiért nagyon hálás vagyok. Mivel sokat gyakorolok egyedül, nagyon jólesik és sokszor meghat, amikor visszajelzést vagy kritikát kapok. Ezeket mindig gondosan lejegyzem és igyekszem a következő találkozásig korrigálni (… nem mindig sikerül: lásd hiki otoshi uchi, amivel Aad sensei idegeit 2013. januárja óta van szerencsém gyötörni. Remélem, rossz a memóriája…)

Hogy mit kaptam mástól, azt nem mind tudom felsorolni. Mondhatnám, hogy MINDENT, de az túlzás lenne (vagy nem?) Rengeteg bölcsességet és rengeteg jó élményt (kivéve, azt amikor egy közös lecsózás után egy hétig csikart a hasam és nem tudtam lecsóra nézni évekig), a pozitív társas magány élményét. Hiszen együtt gyakorlunk, de mindenki egyedül gyakorol.

Magammal nem vagyok jóba, ha tanítani akarnék is neki valamit, le se szarja. Makacs és önfejű.

Hogy hívják benned  azt, aki 10 éve gyakorol? Ha neve lehetne, mi lenne az?  Van olyan dolog, ami átváltozott, más értelmet nyert a kezdetekhez képest?

Mármint engem? Nem próbáltam magam ilyen szempontból szétválasztani, nem tudom, lehet-e. Ez igaz a változásra is; rengeteg minden változott az életemben tíz év alatt, ami hatással volt az iaido/jodo utamra is.

Egy konkrét dolog jut eszembe, ami változott. Kezdőcsoportunknak Imi egyszer azt mondta, majd akkor tanulja meg a nevünket, ha majd hat év múlva is ott leszünk. Akkor nem értettem. Most már igen.

A Lelkemet egyszer félrészegen elneveztem a gépésznek, ő dobja a szenet és javítja meg a szívet ha elromlik a kezdetekhez képest egy réteget lehántottam a hagymáról, de még mindig rengeteg rétege van.

Hogy és hol szeretnéd magad látni 1 év / 3 év múlva?

Ez nagyon rövid táv, viszont a danvizsgák miatt most egészen jó elképzelésem van róla: szeretném stabilan elérni azt a tudásszintet, ami a yondan fokozathoz kapcsolódik a fejemben. Nem a konkrét fokozatra gondolok, bár megbukni nyilván nem szeretnék, hanem arra a folyamatosságra, a dinamikai váltásokra, fókuszáltságra és biztos technikai tudásra, ami számomra a különbséget jelenti a sandan és a yondan fokozat között. Jef sensei mondta, hogy a yondan szint olyan, mint egy tigris. Én jelenleg egy jóltartott házimacskának érzem magam. De három év nem annyira rövid idő.

Ha hazudnék azt mondanám, hogy 2/3 danosan, lenne család meg lenne kutya meg kerítés. De őszintén fogalmam nincs. Azt tudom, hogy szeretnék gyakorolni, egy, három és tíz év múlva is.

Mik a tanulságai, felismerései, megértései az elmúlt 10 évnek, amit akár át is adnál a most kezdőknek?

Mindennek eljön az ideje és néha gyorsabban, mint szeretnénk. Még emlékszem, amikor nikyu koromban a sandan szint elérhetetlen és csodálatos technikai szintnek tűnt… A másik, hogy csak első ötezer mae/kiri oroshi/tsuki zue/honte uchi unalmas. Az ötezeregyediktől már mindegyik nagyon más és izgalmas.

Az eleje mindig nehéz. Aztán sem lesz könnyebb, csak Te válsz erősebbé. Mindig kérdezz, és ne csak végrehajts. Akard megérteni a miérteket. Legyél türelmes. Sose mondd, azt hogy kész vagy, törekedj mindig tanulni, de azért néha azt is ismerd be magadnak, egy „ez a vágás fasza volt”

Tégy fel egy kérdést a másik 10 évesnek!

Hogy érzed, hat a zenédre az iaido gyakorlása? Vagy esetleg fordítva? És ha igen, hogyan?

Amióta iaiozom kevesebb a ‘zaj’ pedál és a felesleges hang. Próbálom elkülönítve kezelni a lágy és az erős részeket.

Szoktál vágó ujjmozgást gyakorolni, ha kapaszkodsz a villamoson?

A szokás erős túlzás (itt se villamos, se tisztességes tömegközlekedés), de volt már rá precedens. A klarinéttáskám vállpántján szoktam gyakorolni a zeneiskolába menet, illetve lakik a nappalimban egy jo/bokuto szett, inkább azok valamelyikét szoktam felkapni, amikor elhaladok mellettük vagy pl. amíg megfő a kávém reggel.