Az élet olyan, mint a még ki nem rakott puzzle, folyamatosan keresem a hiányzó darabokat. Miután rátalálok egy hiányzó szeletre, megpihenek, megízlelem, megismerem a talált darabot és a helyére illesztem. Majd a vágy újra felerősödik és keresgélek tovább. A puzzleban, mint az életben is vannak darabok, melyek felfedezése után több darab is a helyére tud kerülni. Ilyen darab számomra a ShinBuKan. Oly sok darabot raktam azóta a helyére, oly sokat változtam amióta rátaláltam erre a darabkára. Találkoztam emberekkel, akikre felnézek, akiktől tanulhatok nap mint nap. Kaptam sok-sok csodás barátot, nyugalmat és csendet. Iaido-t és Jodo-t és még sok-sok darabkát.

Iaido - Jodo, i ai do - jo do. Mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami. „Ha keresed a helyed, előbb vagy utóbb megtalálod, ahová tartozol.” (mondta az egyik edzőtársam a harmadik edzésemet követően) Megtaláltam! Természetesen még mindig hiányzik az életemből egy-két szelet, de úgy érzem az életem egy puzzle, így folyamatosan hol nagyobb, hol kisebb igyekezettel keresem a darabjait. A ShinBuKan-ban sok, az életembe illő darabot találtam, és segített az életem egyéb területein is darabokat találni. Talán ezért is éreztem már az elején, hogy megérkeztem.

Ehhez a több éve összeszokott társasághoz csatlakozni úgy tűnhet a szemlélődők számára, hogy nem túl egyszerű, pedig ha ide tartozol, nem is kell tenned semmit. Már az elején is észreveszed, hogy mindegyikőnkben és benned is van sok-sok közös dolog. Belépsz az ajtón és máris itthon vagy. Elkezdesz tanulni, fejlődni és rájössz, hogy „afelé az életmodell és út felé törekszel, amelyre eleve vágytál”.

Nemsokára három éve leszek tagja ennek a családnak, oly sok élménnyel, tudással, tapasztalattal lettem több, gazdagabb. Láttam előttem járó társaimat fejlődni, 1. és 2. dan szintre lépni, láttam az utánam érkezők első lépéseit, s nemrég éreztem nyomásukat, közelségüket a taikai-on. Két év, két edzés hetente, két klub vizsga, két szövetségi vizsga, két taikai, két érem, két „do”, két fegyver, egy út, egy klub, egy család. Most én készülök az 1. dan szintjének elérésére, magamévá tételére, s az utánam érkezők néhány hónap múlva szintén ezen a „sziklába faragott, fölfelé vezető lépcső” fokon igyekeznek tovább. Együtt haladunk egy közös úton ahol mi magunk tesszük meg a lépéseket.

Időnként kapunk intő jeleket, kisebb, vagy nagyobb figyelmeztetéseket. Ezekből néha képesek vagyunk okulni, néha nem. Nap, mint nap fogjuk kézbe gyakorló eszközeinket, a rutin, a biztonságos közeg, és még tudom is mi, eltávolítja a figyelmet arról, ezek fegyverek. Nem csak a shinken veszélyes, az iaito, a bokuto, a jo is. De leginkább az ember, aki ezeket a kezében tartja.

Ahogy írom e sorokat, további szavak jutnak eszembe:
veszély,
veszélyesség,
kontroll,
kontrolállás.
Gyakorlásunk során sok mindent próbálunk elsajátítani, például a kontrollt. Uralmat, ellenőrzést az eszköz, a szituáció, és leginkább magunk felett.

Egy csésze meleg, zöld teát vittem az asztalom felé. Zuhanás, fröccsenés. Mindenütt zöldes lé, a nadrágom szárán, az irataimon, a billentyűzeten, a legrosszabbul a kisegér járt, az teljesen beázott. Futok a mentesítő eszközökért, terítem a füzeteket a melegítőre. De miért is esett ki a csésze a kezemből? Állít meg a gondolat.

Hány dolog is munkált a fejemben egyszerre? Négy, hat, háromszáz, nyolcszázhúsz? És mind egymást kerülgetve, tülekedve. A kézre már nem jutott. De hát hol a figyelem? Fókusz. Jut eszembe a jól ismert és oly sokszor hallott szó. Hányszor is hallottam? Hányszor is mondtam ki? És hol van?

Lassan mozgatom a törlőkendőt, próbálom a szertartásosság hangulatát élesztgetni magamban, legalább a gondolatot. Nehezen megy, de megtorpantam. Megállított a zuhanó csésze tanítása. Előidézte azt a szót, amit a dojoban oly sokszor hallunk, mondunk és próbálunk követni. Az életben is kellene.

Fókusz.

Clear Entry

Uramisten, úgy nézegetünk egymásra, mintha bejelentették volna, hogy egy levegővel át kell ússzuk a Dunát, amibe előbb krokodilokat, elektromos rájákat és tigriscápákat helyeztek el. Mire fel? Ott a gyékény, adnak hozzá egy kardot, itt vagyunk mi is. Megfogod, odamész, belevágsz, kijössz. Az istenért, hát ezt csináljuk már vagy két éve! … Aha, ezt. Rajzolgatunk a levegőbe. De ennek éle van-

Belekényelmesedünk egy helyzetbe. Abba, hogy csupán imitáció az egész. Nincs valós veszély, nem tör senki az életünkre, ha unjuk, megunjuk, hazamegyünk. A kardnak nincs éle, legfeljebb egy aprócska szúrásnyom az ember kezén emlékeztet arra, hogy amit a kezünkben tartunk, az fegyver. És hiába próbáljuk szem előtt tartani, „na, most meghaltam volna”- a tudat azt is pontosan rögzíti, hogy a kard, amit a kezünkbe veszünk, csak árnyéka önmagának, csak ártalmatlan utánzata annak, amivel valójában foglalkozunk. A biztonságérzet az, ami hagyja álmodni, aludni az érzékeket, az ösztönöket, ami ellustítja az összpontosítást, a figyelmet és a tettrekészséget. Nem érezzük a ránk támadó lehelletét, nem halljuk a léptek kopogását. Nem érezzük azt a hideg, szorító érzést, hogy bizony éles kard van a kezünkben, nem érezzük a hatalmát, tiszteletét és mégkevésbé a felelősségét annak, hogy kárt tehetünk vele bárkiben, akár magunkban is. Ha akarom, sebez, ha akarom, öl. Ha ügyes vagyok, véd.

Tiszta behatolás a húsba. Kivérzik és belehal. Ennyi. A vágás helyén kis buborékokban bugyog ki a vér. A csontnál megakadt, azt nem vitte át. Csak úgy vágtam egyet. Nem hittem, hogy amit teszek, tenni fogok, az megtörténik, nem hittem, hogy éles kard van a kezemben. Nem éreztem soha, ahogy befúrja magát a húsba. Bármibe, amibe akarom. Kőbe nem. Aztán már hittem, de nem mertem. Egyszerűen ijesztő és elgondolkodtató.

-vége a kényelmes egerészésnek meg rajzolgatásnak, úgy ám. Mostmár minden másképp lesz. Semmi sem lesz olyan, amilyen volt. Igen. Ez egy olyan tapasztalat, ami előre visz. Valamit hozzárak a paklihoz, amitől teljesen megváltozik a játék. Amit a kezedben tartassz, amit a szívedbe rejtessz, az marad, és az veszélyes. Megfelelő szög, tiszta becsapódás, és voilá- tökéletesség.

-Kivérzett ember fekszik a füvön

Zilált gyékény terül el a padlón-

***

A vágás vége;
félelem és tisztelet
vezette kezem.

***

Az edzés elején tudtuk meg, hogy shinkennel fogunk vágni. A meglepetés miatt egyikünk sem akart első lenni.

Elkezdtem, és eszembejutott egy iaido sai-on hallott instrukció, mely szerint: ne próbálgassunk, tervezgessünk, gondolat nélkül neki kell menni.

Így tettem, nem vártam el, és teljesen részt vettem a pillanatban.

Egy vágásnak is lehet tanulsága: így kellene élnem.

A Kendo olyan, mint mikor az állatok egymást gyötrik. Gyötrik, mert gyötörniük kell. Nekikeserednek, nem kímélik sem egymást, sem magukat. Nincs választás, nincs kegyelem, nem első vérig tart a harc test test ellen, hanem halálig. Természetes fegyverekkel, természetesen.
A jegesmedve több tonnája, irgalmatlan mancsai, melynek egyetlen csapása földre teríthet mindenkit, legyen szó emberről vagy állatról, kegyetlen fogak, feszülő izmok, hatalmas bunda..több tonna idő, erő és rettenthetetlenség alkotja- s amikor két ilyen teremtmény összecsap, az maga a természet, az őserő robbanása. Feszes kűzdelem, szabályosan, és mégis szabályok nélkül. Korlátok nélkül; nincs mit veszteniük, csak az életüket; mert ha nem győznek, akkor az sem ér semmit. Míg összecsap a két hatalmas test, összeér a szőrtömeg, addig megszűnik az idő, a tétek, a hideg, a szél.
De lehet valaha az ember medve? Lehet valaha a shinai, vagy bármi más mancs, amely mint otthonos természetesség szolgál fegyverül? Kűzdhet-e az ember medveként, nem tehetetlen emberként? Tét nélkül, mégis odaadóan, féktelenül, kíméletlenül, természetesen? Megfoganhat-e az emberben a végtelen, primitív de mégis kifinomult őserő, ami a szélben, a vízben, a tűzben, a fákban és a vadállatokban él és dolgozik?
És tudja-e majd ezt valaha használni az ember természetesen?
Van mit keresgélni bennetek, magunkban. Állatok vagyunk mind, valahol itt bennt, nagyon mélyen. Talán még magunk sem tudjuk igazán, miféle állat lakozik valójában a mellkasban.. de olykor előtör a bújkáló vadállat, a medve, a macska, a tigris, az oroszlán, a farkas, a bivaly, az oryx.
Itt mind elengeditek. Kibújik az állat a bordák szütyőjéből; ismeretlen számára a tér, a szabadság, a baldachinba- dogmákba és normákba-bújtatott rácsok és tüskék hiánya. Bukdácsol először; ijedezik, rémüldözik, bizonytalan, tanácstalan. De ahogyan múlik az idő, a léptei egyre-egyre biztosabbak lesznek, az üvöltése, morgása egyre hangosabb és büszkébb lesz, érzékei élessé válnak, szeme mindent meglát, szimata pedig csalhatatlanná válik- megérzi a vad szagát, a friss fű illatát, megérzi a lelkeket, az érzéseket, az eső jöttét. Hosszú az út, a tanulásé, míg megtanulja, ki ő; megtalálja saját valóját, s kiismeri azt a helyet, a teret, ahová ő valójában tartozik, és ahonnan elszakították, még mielőtt saját létének tudatára ébredt volna. Évek múltán, sok-sok év múltán a szobatigrisből, a rács mögül acsarkodó farkasból, az apró karámba zárt, dühösen bőgő oryxból vadállat válik.
Kiteljesedik.

Vizsgák előtt kötelező az esszéírás. A követelmények között szerepel, és van egy jelzője: „szakmai”. Hát… a kezdő növendék elkezdi vakargatni a fejét és nem jut eszébe semmi. Kezdjek mozgást, katát elemezni? Ehhez még kevés vagyok.

Próbáljunk meg más oldalról közelíteni a problémához, a saját szakmámat, a társadalomtudományokat segítségül híva. Új cím: a jodo hatása mindennapi viselkedésünkre.
Néhány történetet szeretnék elmesélni, az olvasóra bízva, hogy vonja le a szükséges tanulságokat. Én a magam részéről csak annyit kívánok előrebocsátani, hogy véleményem szerint a világ egyik legszelídebb embere vagyok. Ennek ellenére nekem és mindannyiunknak fokozottan vigyáznunk kell arra, hogy a dojo-n kívül hogyan nyilvánulunk meg. Tisztában kell lennünk felelősségünkkel.

Az első ilyen tapasztalat dojo-n belül történt, amikor először találkoztunk a jodo-val. Az első szemináriumon (bemutatón), még szeptemberben. Mikor először fogtunk a kezünkbe jo-t és velünk szemben iaido-sok álltak saját fegyverükkel. Figyeltem, néhányan önkéntelenül elkezdtek hátrálni, pedig tudták, hogy nem történhet bajuk.

A második és harmadik történet teljesen saját. Szemerkélő esőben sétáltam, kezemben hosszúnyelű esernyővel, melyet nem nyitottam ki. Akaratlanul úgy fogtam az ernyőt, mint edzésen a jo-t. Ezzel még nem lenne semmi baj, de… És itt jön ez a fránya „de”, jöttek szembe az utcán. Rám néztek és majdnem menekülőre fogták a dolgot, annak ellenére, hogy csak sétáltam és legjobb meggyőződésem szerint a legkisebb fenyegető mozdulatot sem tettem.

A harmadik. Lányom, aki még nem látott hakamá-ban és keikogi-ben, addig rágta a fülemet, míg beöltöztem. Készített néhány fényképet is, melyek közül egyet elküldtem a barátnőmnek, aki a legjobban ismer a világon. Megrémült tőlem, pedig szintén nem tettem fenyegető mozdulatot a képen, sőt még jo sem volt a kezemben. Reakciója először megdöbbentett, majd az előző két emlékkel együtt értékeltem az eseményeket és megpróbáltam a megfelelő tanulságokat levonni.