SHINBUKAN
9. Európai Jodo Bajnokság és Szeminárium 2010.09.03-05.

ZNKR delegáció

  • Shunya FURUKAWA Sensei Jodo Hanshi 8 Dan
  • Genji KUROGO Sensei Jodo Kyoshi 8 Dan
  • Eiko HAYASHI Sensei Jodo Kyoshi 8 Dan 
Magyar csapat:
  • Dervadelin Judit mudan
  • Kozár Zoltán és Fábos Szilveszter shodan
  • Réthi Hunor Nidan
  • Hábermajer Gábor yondan, csapat vezető

Péntek

Kora reggel érkeztünk Brüsszelbe repülővel, déltől nyílt meg a regisztráció, a foglalásunknak megfelelően a sportcsarnokhoz tartozó szálláson kaptuk meg szobáinkat.
 
Az esemény a manager meeting-el kezdődött 14kor. Az EKF-et Odino úr képviselte, mivel az EKF vezetők a Pekingi Harci Játékokon voltak.
Nevezések és a pool beosztások rendben voltak, senki sem kért módosítást, érdemleges felvetés sem volt  a résztvevő csapatok részéről.
 
A megbeszélés után következő bírói szemináriumon kétfelé oszlottak a résztvevők. A bírókat kiegészítették országonkénti legmagasabb fokozatúakkal, hogy a bírókat nem delegáló országok is kaphassanak képzést. Ezen és is részt vettem. A másik csoport kata gyakorlással foglalatoskodott.
 
Szombat

Reggel kezdődtek a csapat küzdelmek. A magyar csapat (Fábos, Kozár, Háber) az 5. pool tagja volt, Francia és Portugál társakkal. Az első mérkőzés vereség volt a Franciáktól, a második pedig győzelem a Portugálok ellen,  így pool másodikként jöttünk ki. Majd a 3. pool második Svédektől kikaptunk. (http://www.ejc2010.be/pdf/team.pdf )
 
Délután kezdődtek az egyéni versenyek. Dervadelin Judit mudan-ban, Kozár Zoltán és Fábos Szilveszter shodan-ban, Réthi Hunor Nidan-ban a pool-okból nem tudott kijönni. Nekem az 5. pool-ban két három pontos győzelem után (az egyik a későbbi első helyezett Lehmann volt) sikerült előnyerő ágra kerülnöm, ahol az Olasz Delissanti (ezüstérmes lett) barátom búcsúztatott el.
(http://www.ejc2010.be/pdf/yondan.pdf )
 
A verseny után a megmaradt energiákat gyakorlással lehetett elhasználni, ebben is kivettük a részünket.
 
Vasárnap

Reggel vizsgafelkészítő szeminárium kezdődött, amivel párhuzamosan a nem vizsgázók számára is oktatás zajlott. Ebédszünet után indultak a vizsgák, ahol a két shodan versenyzőnk sikeres nidan vizsgát tett.
 
Zárszó

A záró eseményen még nem tudták megmondani, a következő Jodo EB , amit a Brit Szövetség rendez, mikor és hol lesz. Még nyitott kérdés az is, mi lesz a külön útra tért Jodo EB-k rendszeres időpontja, mi lesz a novemberi dátumokon tett vizsgák kivárási idejével a jövőben.
Ismét rengeteg tapasztalatot szereztünk, és igyekeztünk a barátságokat tovább mélyíteni és ismerőseink számát növelni.
 
Ha lesz erőnk, egészségünk, lelkesedésünk, és anyagi erőforrásaink, akkor jövőre ismét képviseljük hazánkat az EB-n.

Képek!

    Hábermajer Gábor


    Egy EB valahol Északon

    A nap melegen süt be az amúgy nem túl impozáns, és nem is túl tiszta Adeps Sportcentrum nagy focitermének hatalmas ablakain. Ez a terem szolgál dojo-ként a 9. Jodo Európa Bajnokságon. Délután 5 múlt. Szombat van. Az EB-nek vége. Jo-sok szállingóznak a folyosókon, iszogatnak a kávézóban, készülődnek az esti Sayonara partyra, vagy éppen lelkesen csacsognak a nap eseményeiről valahol. Néhányan azonban még a dojo-ban vannak és kihasználják a free practice lehetőségét. Én nem. Jómagam a lelátón ülök lustán, nekidőlve a lépcsőnek, ölemben papír, kezemben toll. Írni kéne. Mellettem csoki és kóla. Fel sem kell néznem ezen sorokból, hangok alapján biztosan tudom, hogy Háber, Zoli és Szilveszter lent nyomják full gázzal a fighting spiritet :o)

    Felpillantok. Nem tévedtem :o)

    A száznál több résztvevő közül alig 12-en jo-znak még a buli előtt. Fiaink köztük és ettől széles mosoly terpeszkedik szét az arcomon és jólesően belekortyolok a hideg cukros löttybe.

    Szóval írnom kéne valamit az eseményekről. „Kiskopaszként” kötelességem…

    Azt hiszem ez kizárólag az én hibám. Hogy lesújtó véleményem kicsit érthetőbb legyen, azt hiszem meg kéne értened, hogy nekem mit ad a jo és mit várok tőle. Tán nekem is meg kéne értenem. Hátha jobban meg tudnám magyarázni saját magamnak is, miért is olyan löfosééé ez az EB.

     Szóval, mit is jelent nekem a jo? Magamnak is nehéz megfogalmaznom. Nem vagyok se buddhista, se Zen kereső, se a mai trendnek megfelelően őrülten Kelet imádó, se anime rajongó, se manga faló, szamurájnak lenni akaró, misztikumokat kergető, belső hangokra figyelő, meditáló, mindent megmondó és értő Budo harcos.

    A véletlenek játékának köszönhetően találtam le a dojo-ba tavaly januárban és rögtön tudtam, hogy engem kizárólag a jodo érdekel. Az iaido egy szikrát sem gyújt bennem. Ellenben a jo…

     Szeretem a jo-t a dinamizmusáért, a benne rejlő energiáért, végtelen egyszerűségéért.

    Sima fabot, semmi cifraság. Pusztán egy bot, mely rengeteg mindent okozhat elmében, lélekben, testben.

    Letisztult, egyszerű formája dühöt, haragot, vérszomjat, kacajt, felszabadulást, lehiggadást, mérhetetlen energiát képes kiváltani az emberből. Legalábbis belőlem.

    Egyszerű formák, egyszerű lépések – mégis, szinte észrevehetetlen különbségek megannyi variációt és kimenetelt okoznak. Számomra lebilincselő, hogy az agy micsoda koordinációra képes, és a mozgás által mennyi mindent fogad be a testbe, illetve vezet ki onnan.

    Szeretem azt, ahogy a jo dinamizmusa feloldja bennem a feszültséget, a frusztrációt, a haragot, a vadállati dühöt, a bánatot, a rossz napot. Szeretem, ahogy ez a bot kikapcsolja az elmém, lelkem egy részét és kinyit egy másikat. Szeretem, ahogyan kiűzi belőlem a rossz energiát és beszívja a jót. Perverz módon szeretem, hogy bántani tudok vele és azt is, hogy engem bántani tudnak. Szeretem, hogy le tudok győzni vele mást, és más le tud győzni engem. Szeretem, ahogy megmutatja nekem a dolgok kettősségét, jót, rosszat, és az előbb-utóbb, de mindig visszatérő örök egyensúlyt. Szeretem, ahogy dühít, és azt, ahogy megnyugtat. Szeretem, ahogy megmutatja, mennyire tudok vele bánni és mennyire nem.

    Külső szemlélő nevethet ezen egyszerű formákon. Mondhatja, hogy a jodo nem is harcművészet, hiszen ez a bot nem képes megvédeni…

    Biztos ez? Nyílt utcán, golyózáporban nem tudja megmenteni az életemet, ez igaz. Nem tudja. Ha falkában támadnak rám puszta kézzel, tán akkor sem. De csak gazemberek ellen vagyunk védtelenek? Csak fizikális síkon van szükségünk védelemre?

    Egyre többször találkoztam azzal a felismeréssel, hogy az ember legnagyobb és legveszélyesebb ellensége önmaga! Saját kishitűsége, frusztráltsága, önzése, (ön)bizalmatlansága, mohósága, hatalmas egója és még sorolhatnánk. Negatív energiák. Ártó szellemek.

    Sokszor felfortyanok. Morgok vélt vagy valós sérelmeken, elönt a méreg igazságtalanságokon, fulladozok a tehetetlenségtől, miközben emberek láthatatlanul és hangtalanul zokognak, amerre nézek. Dühös vagyok, mert az Élet éppen pofozkodik körülöttem. Vagy csak simán hisztis vagyok, mert éppen tombol a vércukrom. Pusztítom önmagam.

    És akkor lemegyek a dojo-ba, kezembe veszem ütésnyomoktól foltos jo-mat, és elkezdek a magam roppant kezdő szintjén „botozni”. És érzem, hogy valami jön és segít. Kikapcsol. Átalakítja az ártó démonokat kacagó, vigyori szellemekké. Felidézi bennem, hogy semmi sincs veszve, mert holnap ismét felkel a Nap. Ez az egyszerű bot odavág a gondoknak, és letisztítja az elmémet, hogy aztán eltaláljak a megoldáshoz, de legalább valami nyugvóponthoz!

    Talán ha egy nap megtanulom, kiismerem a jo-t, könnyebben fogok megküzdeni önmagam démonjaival.

    Addig is a testen kívül a lélek edz, és egy-egy jól sikerült döfésnél vagy ütésnél az elme érzi a mámort, az újabb energialöketet.

     Valahogy így…. Nehéz megfogalmazni a kavargó érzéseket, talán nem is akarom. De tudnod kell, hogy nagyon vágyom a jodo minél tökéletesebb, magasabb szintű elsajátítására.

    Mit vártam tehát az EB-től? Rengeteg tanulást! Fejlődést! Energiafröccsöt! És élményt!

    Nos, az előbbiek kimaradtak, de a rengeteg élmény kárpótolt…

    A fiúk befejezték az edzést. A Sayonara mindjárt kezdődik. Én is megyek és bepréselem magam a farmerba. Nem vagyok felpörögve. Abban reménykedem csupán, hogy a vacsora finomabb lesz, mint az eddig felszolgált étkek… Egy biztos, fagyit azt eszek! :o)

    Hát nem, nem volt finomabb. Végérvényesen eldőlt…a belga konyháról szeretnék, de nem tudok lelkesen nyilatkozni… Részemről „fini”.

    Mindegy is. Térjünk rá az élménybeszámolóra.

    Enyhén szólva viseletes ábrázattal érkeztünk meg Ferihegy I.-re péntek hajnalban. Az „aludni tudnék még” szolidan virított orcánkon. Annak látványa, hogy a biztonságiak miként taperolnak lelkesnek csöppet sem nevezhető utasokat, felvillanyozott bennünket és hirtelen felébredtünk. Röhögve szálltunk fel a gépre és a jókedv már biztosított volt! Bezsebeltünk elismerő pillantásokat, piruló leányzók „mit sportoltok?” kérdéseit. Mondanám, hogy a lelkes megnyilvánulások fantasztikus –és roppant szerény- személyiségünknek és szépségünknek volt köszönhető, de nem. A nyers valóság az, hogy minden lelkesedés egyedüli kiváltó oka a nemzeti sportruházatunk volt, a nacionálos macionálos cucionál. Érthetően szólva a Hungary felirat.

    Sebaj! Attól még menőzhettünk!

    Bő két óra után leszálltunk belgaföldön és motyókkal felpakolva caplattunk a buszmegálló felé. Irány Brüsszel centruma. A fél órásnak hitt út bő órásra sikeredett. Az idő is szürke volt. Mindezek hatására kellőképpen be is punnyadtunk és kissé enerváltan másztunk le a pötit koszos járgányról. Átruccantunk a metróra, majd egy kis séta, és meg is érkeztünk az Adeps Centerbe, ami már tele volt emberekkel.

    Becsekkoltunk és irány a Kávézó! Nekem mindenki ismeretlen volt, de a fiúknak nem! Gyorsan ment a szocializálódás, mindenki mosolygott, ismerkedett, barátkozott. Érződött, hogy minden rendben lesz. Elfoglaltuk a szobákat. Eleinte úgy volt, hogy szigorú, nemi alapú elkülönítés lesz (ez esetben egyedül terpeszkedhettem volna egy kétágyas, nem gyengén cigifüst szagú szobában), de végül a „horkoló” „nem horkoló” megosztás győzött. Ennek fényében Háberrel és Szilveszterrel közösködtem a nem horkoló szektoráliszban. Szobafoglalás után bevállaltunk egy rövid csendes-pihenőt, majd szobatársaim elmentek a Manager meetingre, mi pedig Zolival és Hunorral elmentünk sétálgatni. Egy jó kis büfét fedeztünk fel a teniszpályák mögött és az ott dolgozó talján Lorenzoval csacsogásba kezdtünk. ő volt a teniszedző. Az ütögetés elmaradt, és mi lassan visszamentünk a Sportcentrumba. Háberék kiszabadultak a megbeszélésről. Már tudták, hogy ismételten érdekes kavarások lesznek az előttünk álló eseményen.

    Délután 4-kor teljes harci díszben megjelentünk a dojo-ban, hiszen kezdődött a Nyitó Ceremónia. A szervezetlenség jelei kezdtek mutatkozni. Kavarogtunk. Álljunk ide, majd inkább oda. Mire a nagy emberek és főmuftik befejezték a beszédeket, és lehetett kezdeni a tényleges edzést, már-már birkáknak kezdtem érezni magunkat – morajló bégetés közepette. De a remek kezdési hangulatot nem csak ez alapozta meg. Alig 5 perce voltunk a dojo-ban, mikor is sikerült összeakaszkodnom két csigazabálóval, akarom mondani franciával. Történt ugyanis, hogy a két legény magát csöppet sem zavartatva rápakolta a cuccait a mi felszerelésünkre. Simán félre lökték a bokuto-mat, a jo-inkra rátették a maguk dolgait. Nekem ez fel sem tűnt, csak arra lettem figyelmes, hogy Zoli és Szilveszter szeme kikerekedik és egyre csak puffognak, anyáznak. Bennem ugye mindig is volt némi kezdeményező kézség, ezért hát morgás helyett odamentem, és nagy szemeket meresztve, kicsit erőltetett kedvességgel megkérdeztem, hogy ezt mégis hogy képzelik. A két srác mekegett (jó kis állatfarm, mi?) és izé meg hozé. Dzsudika még egyszer feltette a kérdést, majd harmadjára is, egyre tagoltabban. Hát ők nem, és amúgy sorry, meg amúgy tulajdonképpen nem is beszélni az inglist. Anyátok! Tudok én mutogatni is! Közöltem velük, hogy ezt még egyszer ne! Majd kellő lenézéssel az arcomon (ebben jó vagyok) otthagytam őket. A fiúk vihogva fogadtak. Háber csendesen megkérdezte, tisztában voltam-e azzal, hogy 4-5 danosoknak szóltam be. Hát.....nem, nem voltam. De elég nagy szégyen egy kezdőtől is az, ha más cuccára pakol. És különben is…

    Na de az edzés. Amikor megláttam a három 8 danos japán mestert, Furukawa Senseit, Kurogo Sensei-t és Hayashi Sensei-t, nagy lelkesedés fogott el. Azt gondoltam, hogy huuuuu, ez mekkora lesz! Nos, a jól konstruált, kiválóan felépített edzéstől, az energiabombától az a 4 óra kb. olyan messze volt, mint ide a Hold. Nem igazán éreztem az éreznivalót. Szegény Háber bírói tréningen vett részt, kellőképpen elsajátítva a „hogyan fogd a zászlót kecsesen és pontosan” doktrinát. Se jo, se bokuto. Csodálom, hogy ébren maradt. Na de mi sem voltunk túlpörögve az edzés első felében. Szerencsére az utolsó két óra nagyon jó lett! Legalábbis én élveztem! Főként angol lányokkal edzettem és az egész miliő kezdett tetszeni! Ismét megcsillant a remény, hogy jó lesz ez!

    Edzés után mentünk vacsizni. Kissé bizonytalan volt, hogy hol fogunk enni. Ez mondjuk visszatérő motívum volt minden egyes alkalommal: vagy a meghirdetett időpont, vagy a kijelölt hely nem stimmelt. Belgák és a szervezés… Az ételt nem kommentálnám. Legyen elég annyi, hogy nem repetáztunk. Az etetés után mindenki elsuhant csicsizni, hiszen szombaton kezdődött a Bajnokság!

    Jól és mélyen aludtam, majd leküzdöttem viszolygásaimat a mosdóban (belgák nem használnak WC-kefét … és állítólag én tisztaságmániás vagyok). Bevakoltam a képemet és zúztunk reggelizni. Ezt nem tudták elrontani! :O)

    Sokan már a dojo-ban voltak mire leértünk. Ki idegesen, ki higgadtan, ki csendesen, ki hangoskodva. Én nézelődve.

    Az EB a csoportversenyekkel nyitott! Fiaink nagyon jól szerepeltek – kijutottak a pool-ból! Nagyon büszke vagyok rájuk! Éremig ugyan nem jutottak, de nem is ez a lényeg! Szuperek voltak!

    Délelőtt folyamán kicsit kifagytam, mert amíg a versenyek zajlottak, nem mozogtam. A szám annál inkább! Mire betoppant a dél, már haverok voltunk az angolokkal, az olaszokkal, a lengyelekkel nagyokat vigyorogtunk egymásra, mosolyogtunk belgákra, portugálokra. Nagyon megkedveltem egy alacsony (még nálam is alacsonyabb!!!!!), ősz bácsit! Angolokkal volt. A nevére nem is figyeltem. Ebédnél a sorban előttünk állt. Valaki miatt egy percre ki kellett állnia, de Szilveszterrel tartottuk a helyét és visszaengedtük. A vályúnál megkaptuk az ebédet, összegyűltünk az asztalnál és hamiztunk. Egyszer csak ott áll mellettem a kicsi ősz emberke és odaadja nekem a narancsát. Nagyon köszöntem neki és nagyon örömködtem. Akkor még nem tudtam, hogy ki is ez a kis emberke.

    Mikor visszamentünk a dojo-ba, sokan edzettek már, hiszen rövidesen kezdődtek az egyéni versenyek. Nem igazán volt kivel gyakorolnom, de egyszer csak megláttam az ősz bácsit. Egy magasabb, 40 körüli férfival gyakorolt. Odamentem hozzájuk és megkérdeztem, hogy valamelyikükkel esetleg gyakorolhatnék-e. Gyakorolhattam. Örömmel fogadtam az észrevételeket, majd visszamentem a fiúkhoz. Zoliék tudatták velem, hogy az általam imádnivaló bácsikának titulált ember tulajdonképpen Bean Sensei, aki mellesleg 7. danos iaido-ban, 5. danos jodo-ban, és amúgy meg az egyik angol dojo vezetője…

    Elkezdődtek az egyéni versenyek. Én az 5. pool-ban voltam, Mudan kategóriában ugye. Kiderült, hogy Zoli nagy valószínűséggel nem fog tudni velem vívni, mert ütközni fog azt hiszem talán Szilveszter idejével. Mondtam sebaj, és kerítettem egy szuper angol csajszit párnak, Joe Hurst személyében.

    Az EB hangulata nem tetszett. Verseny! Alapvetően utálom a versenyeket. Jobb szeretem a részvételt, mint a nagyon győzni akarást. És aznap, abban a dojo-ban rengetegen akartak nyerni. Az ego elég nagy teret öltött, ez nem tetszett. Sokkal jobban lekötött, hogy emberekkel barátkozzam, beszélgessek és bíztassak másokat. Hamarosan sorra kerültem és semmi kedvem nem volt az egészhez. Nevetségesnek éreztem, hogy én, a totál kezdő, kimenjek küzdeni és a 7 danos bírák figyelő szeme alatt alkossak! Az egyik bírám Chris Mansfield volt! 7 danos jodo-s, és mint megtudtam, az első olyan európai, aki megpróbálkozott a 8 dannal. Amikor kimentem, végig tartottam a szemkontaktust vele, sugallva, hogy nem érdekelsz! A katák gyorsan lementek az ellenfelekkel. Nem tettem oda magam, mert nem éreztem semmit. Nem volt semmi impulzus. Hiába, nem vagyok egy versenyző alkat. Sosem voltam. Örültem, hogy vége lett és örültem annak, hogy lehet másokkal foglalkozni. Nekem a verseny nem volt „jodo”.

    Háber jutott a legtovább. őt a későbbi győztes gyűrte le. Igazán megkaphatta volna a fighting spirit díjat, de sajnos azt a diplomácia miatt más kapta. Mindegy. Lementek a döntők, megszülettek az érmesek. A Bajnokság végén átadták a díjakat, mi meg lelkesen tapsoltunk. Az egész Ceremónia kicsit szedett-vedett volt, de ezt már megszoktuk.

    Estére Sayonara partyt hirdettek. Volt 2 óra szabadidő, amit edzéssel is ki lehetett tölteni. A fiúk edzettek, én meg nekikezdtem ennek az irománynak.

     A Sayonara party csúcsesemény. Ennek megfelelően szoktak öltözködni. Nem úgy Dzsudika, aki egy laza póló és farmer együttessel tervezte átvészelni az estét. Szilveszter fősztájliszt azonban nem engedte az efféle megjelenést, így a kicsit nagyobb dekoltázst engedő fekete felsőbe ugrottam bele. Ettől függetlenül megfenyegettek, hogy megyünk sztreccccsrucit venni jövőre… bloahhh…

    A kávézóban előmelegítettünk. Én fagyival, többiek sörrel. Háber kvázi üres bendőjére elég gyorsan hatott a kb 8 % alkoholtartalmú apátsági nedű. Pillanatok alatt full vigyorban fixálódott az amúgy is vidám ábrázata. Meghagyta, hogy a kritikus pillanatokban lépjek közbe. Közbeléptem :o)

    Elfoglaltuk a helyünket a hosszú asztaloknál, és folytattuk a csivitelést, röhögést, ismerkedést, élményezést a többiekkel. Volt egy német nőci, elég magas danos, aki hírhedt volt a sikongatásairól. Az általa produkált kiai inkább emlékeztetett áldozati/orgazmusi kiáltozásra, mint jo-s kiai-ra. Mögöttünk ült. Háber nagyon kezelésbe akarta venni, de tekintettel a nemzetközi kapcsolatokra, zsarnokként meggátoltam, hogy bármilyen kapcsolatot kezdjen a nőszeméllyel. Háber nem nyugodott, és német sztornó után a mellettünk ülő portugál leányzót célozta meg. :o)

    Dőltünk a kacagástól és nagyon jól éreztünk magunkat.

    Egyszer csak odajön mellém az asztal sarkához egy magas egyén, és leguggolva azt mondja: „Judy”. Felfogtam, hogy Chris Mansfield az. Mondtam neki „tell me”. Elkezdett vigyorogni, majd miután lenyomtam neki egy pusszanatot, folytatta: „I like your spirit”. Majd egy pár mondatban kifejtette mi a meglátása a jo-mmal kapcsolatban, és szerinte mire figyeljek. Majd felállt és távozott. Az első dolog, amit megláttam, a méla, egyre inkább kibontakozó utálat volt Zoli arcán. Majd egységesen elkezdtek anyázni! Szilveszter fősztájliszt közölte, hogy mindez neki köszönhető, mert az ő utasítására végül a fekete felsőt vettem fel, majd Zolival párban közölte Háberrel, hogy ezek után nem hajlandók hozzám szólni…. Stb..

    Nos, szeretném, de nem tagadhatom: ekkor az én egóm tombolt, nem gyengén! Tagadhatatlanul kiélveztem a pillanatot! :o)

    Mondanom se kell, innentől kezdve még jobb volt a hangulat, ha egyáltalán lehetett azt fokozni. Zoli és Szilveszter shááármjának köszönhetően lányok sürögtek-forogtak körülöttünk. Háber, szintén sháááármjának köszönhetően, intenzív kapcsolatépítést végzett a többi delegációval. Egyik nemzet felállt tőlünk, jött a következő. A mi asztalunk élt a legjobban!

    És végre jött ő is! Bean Sensei! És leült mellém és beszélgettünk! Nagyon-nagyon jó volt ez a beszélgetés. Mesélt az életéről. Nekem nagy öröm volt őt hallgatni! Bölcsesség és nyugalom áradt ebből az emberből…és sziporkázó humor.

     Idő közben lekerültünk a Kávézó részlegbe. Jöttek az olaszok, angolok, lengyelek, portugálok! És csak nevettünk, és csak nevettünk és csacsogtunk és csak csacsogtunk! És szuper volt!

    Éjjel 1 körül landoltam az ágyikóban. Ismét jót aludtam. Reggel nehézkesebb volt a kezdés. Fiúkon látszott, hogy egy pár órát még úgy ejtőznének! Reggelit szerencsére megint nem tudták elrontani, majd mentünk a délelőtti szemináriumra. Na, itt már láttunk egy-két jó dolgot. Belendült a 3 japán mester és magyaráztak, bemutatóztak lelkesen! Ez a része tetszett! Ebből szerettem volna sokat!

    Sajnos 1-kor befejeződött a szeminárium, mert ebéd után kezdetét vette a vizsga. Zoli és Szilveszter nagyon ügyesek voltak, levizsgáztak 2. danra.

    3. dannál hajmeresztő dolgokat láttunk. Ennél már csak az volt hajmeresztőbb, hogy mindenki átment a vizsgán. 4. danra vizsgázók közül szintén sokan átmentek. Nem értettük miként lehetséges mindez. 5. danra nem vizsgázott senki. Legszívesebben belöktük volna Hábert, hogy gyorsan vizsgázzon le! Jóval magasabb volt a tudása annál, mint amit egyesek a 6. danos vizsgánál produkáltak!

    Nagyon sokan elmentek vizsga előtt, illetve a vizsgát követően. Alig-alig maradtunk vasárnap estére. Kimentünk vacsorázni egy közeli étterembe. A hangulat klassz volt. A Konyha? Hagyjuk…

     Hétfő reggel korán keltünk és beindultunk Brüsszel központjába, hogy lássunk valamit a városból, mielőtt haza röppenünk. Letettük a csomagjainkat a csomagmegőrzőben és elsétáltunk a Gran Plac-ig, ami valóban egész kellemes hely, főleg, ha süt a nap és az ember olyan fantasztikus pötidezsönét fogyaszt, mint mi :o) Hát, ez a reggeli mennyei vala! Ez minden egyes belga förtelemért kárpótolt! Az ilyet kibírnám minden reggel! :o)

     És utána elkezdődött valami egészen fantasztikus. Csoki és sör vásárlás! Dzsudika nagyon élt! Olyan lendületet az EB legjobb pillanatainál sem éreztem, mint amilyet akkor ott, a csokigolyók lapátolásánál és a sörösüvegek közötti matatásnál! Imádtam vásárolni a finomságokat és befaltam egy hatalmas adag, extra habos goffrit is!

    Ki is merültem, mert mire gépre szálltunk, kellően bepunnyadva, eresztett szemhéjak mögül, tompán figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Még láttam, amint Háber magánszáma az egészségügyi tasakról kiveri a légikisasszony biztosítékát, és a felkívánkozó röhögést visszafojtva, emiatt kissé fuldokolva adja elő a kötelező tájékoztatást a kedves utasoknak, majd elaludtam.

    Rövid idő múlva a repülő landolt Budapest Ferihegy I.-en, és a Hungary feliratú felsők lassan eltűntek az éjszakában…

    Életem első Európa Bajnoksága ért véget! Fura módon épp a jodo került háttérbe. A várt fejlődés elmaradt! Nem a ’jo’ volt a főszereplő…elhalványult az emberek okozta vidám kacagások és örömteli pillanatok örvényében… Nem bántam..

    Dervadelin Judit -Dzsuddy