CIK Iaido Spring Seminar – Modena (I)

  1. fejezet

Jajj, megint egy szeminárium!

 

A 6.dan-nos vizsga sikerének reményében indultam ennek az útnak, ám a kettősség jegyében az az érzés is ott lappangott benne: csodálkoznék ha sikerülne.

Remek társaságában utazhattam, könnyen közlekedhető utakon jutottunk Modena városába, ahol egy frissen felújított remek kis lakás lett szálláshelyünk. Jókat beszélgettünk, finom ételeket ettünk, pihentetőeket aludtunk. Tehát minden ideális volt, hogy megmutathassuk saját legjobbunkat a vizsgán.

 

Természetesen egy ilyen vizsgával záródó esemény része a felkészítő szeminárium, és ez most sem volt másként. Sajnos az utóbbi években egyre többször érzem azt szemináriumokon, hogy kitűnő mesterek érkeznek  Japánból, akik hatalmas tudást, tengernyi tapasztalatot hordoznak magukban, majd mikor neki látnak a szeminárium megtartásának egy oktatási és pedagógiai rémálom veszi kezdetét. Vagy az én igényeim és kritikus szemléletem erősödtek fel mióta az oktatás formáit tanulmányozom, vagy azzal kell szembesüljek, hogy a legmagasabb szintű mesterek nem rendelkeznek a nagy számú csoportok oktatási módszereivel, vagy … ? A kérdés természetesen költői marad, de él bennem a vágy hogy megtudjam egyszer a választ. Hogy valós élményt is meséljek, és ne csak filozofáljak, megemlítek néhány, bennem nagy vihart kavaró élményt.

– Az első, teljes nap alatt talán ha 5-10 perc mozgás jutott összesen a 4-6. dan képviselőinek. Órákon át állhattunk és hallhattuk az értekezéseket. Nem mondom, hogy nem hallottunk hasznos és érdemes dolgokat, de … jó lett volna pár kapott instrukciót esetleg lemozogni, megpróbálni párszor.

– Nagyon kellemetlenül tudom érezni magam a bőrömben, mikor a vezető tanár technikai bemutatásait követően nem értem, hogy az elvárt, vagy a helytelennek gondolt mozdulatsorokat prezentálja, magyarázza.  És ezt nem a nyelvi akadályok, a fordítás, vagy a kulturális különbségek okozták, mivel rajtam kívül még többen élték meg ugyan ezt ugyan így.

 

Nem akarok negatív kritikát kinyilvánítani, csak azt szerettem volna kifejezni, egy olyan szemináriumon, ahol minden egyes résztvevő vizsga előtt áll, talán hasznosabb lenne, egy támogató, megerősítő, egyértelműsítő tematika alkalmazása.

 

Mindezek ellenére azt gondolom, mindannyian készen álltunk egy sikeres vizsgára. Sajnálom, hogy egyikünknek sem sikerült, az autóban elfért volna haza felé pár díszes kartonlap.

 

  1. Fejezet

Szemlélet fejlesztés útján.

 

Számtalan vizsgahelyzet és az azokhoz kapcsolódó utazások kapcsán az utóbbi időkben hajlamos vagyok lemondóan, szkeptikusan állást foglalni. Sok fárasztó utazás, magas költségek, fölösleges taikai nézések (vagy csak egyszerűen így: european ego championship végignézése). Kevés tanulság és hozadék mellett sok erőfeszítés. Amennyiben életem egyetlen fő csapásvonala volna az iaido, akkor talán mondhatnám, mégis megéri. Utazás, élmény, stb … valami ilyesmi indokokkal alátámasztva. De nincs így. És ezen álláspontomat ingatta meg és gondolkodtatott el Jenő bá’ hazatértünk után leírt nézőpontja, ami igazi szemlélet formáló tananyagként hatott rám.

 

“A sokszor felvetődött EU Iaido taikai gondolata már létezik. Már van, évente kettő is, az EB és egy másik alkalom, az EKF magas dan-os vizsga, idén ez most Modenában volt. Ezen két alkalommal akik Európában iaido-znak megmutathatják a többieknek és az európai iaido vezető tanárainak, valamint a megjelent Japán delegáció tagjainak, hogy mit tudnak. A bemutatónak részvételi díja van, és ezért elvárjuk, hogy a megjelentek 6 percig ránk figyeljenek. A Kyoto-taikai sem ingyenes, az utazás oda még drágább is.”

 

És valóban. A vizsgák alatt a megszokott síri csend uralja a hatalmas teret, a kézzel szinte kitapintható koncentráció hangulata lebeg pár órán át a csarnokban, és mindenki teljes figyelemmel adózik a 6. és 7. dan vizsgázóinak. Még az a motoszkálás és nyüzsgés sincs, mint a Kyoto-taikai-on. 🙂

 Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez! Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez! Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez!

Vizsgák – Kulcsár Robbie, Halmos Szabolcs, Méhesfalvy Edna

Négy


Meg lett – igen, ez volt az első gondolat, amikor meg lett a Sandan vizsgám. Sikerült a kemény munka és sok edzés, ide hozott. Most van bőven idő tovább fejlődni, majd egyszer jön a következő vizsga, hisz a Yondan így mesze van.
Hát nem volt olyan messze, mind gondoltam, az idő hihetetlenül fut. Több terv is született, hogy mikor tudnám a Yondant megpróbálni, de egyik sem jött be, elkeseredtem, tovább akartam lépni, magamnak akartam bizonyítani, hogy elég jó vagyok. Majd közeledett a Európa Bajnokság és egyszerre úgy éreztem, elfutott az idő, és még szükségem lenne többre, hogy tudjak javítani, fejlődni, készülni…

Itt a vizsga napja – hogyan is kerültem ide? A stressz-szintem kilő a tetőn, de visszatartom magam – legalábbis szeretném ezt gondolni :), – a barátok és tanárom látják a feszültségemet, és támogatnak.

Tudom a katákat, próbálgatom őket, újra és újra, hiszen még van egy óra a vizsgáig, újra és újra, minél tovább – de annál több hiba merül fel. Gyorsul az idő, minden annyira gyorsan történik, nem is tudom felfogni. Ott ülök a széken és várom a kezdetet, lassan összegyűlik a bizottság, 3 japán magas rangú sensei és 3 európai sensei. Szigorú a szemük, nincs kétely.

Hajime – elkezdődött és számomra nem létezik többé a világ, csak a kardom és én, semmi sem fontos ebben a pillanatban. Elakad a sageom kötésnél – vége? Folytatom és a kedvenc koryu katám beállít a hangulatra, Gyakuto a választásom, kockázatos és gyönyörű: élvezem.

Ushiro, Kesagiri, Sanpōgiri és Sōgiri következnek, majd vége. Taijo.

Tényleg ennyi volt? A sok év, nap es óra munka erre futott ki? Furcsa az érzés. Leülök és várok, nézem a többieket, drukkolok, próbálok gondolkozni, mit is mutattam, nem vagyok biztos benne, hogy tényleg mind az öt katát mutattam-e, gyors volt, nem volt hely gondolkozni, az jött ki belőlem, ami természetemet mutatta.

Ott vannak az eredmények a falon, én nem megyek oda, nem fontos, nézem a többi vizsgázót.

Jönnek az emberek és gratulálnak, sikerült, újra van idő…

Nem tudok igazan örülni, sok minden van bennem, sok barátnak nem sikerült és ez nem ad az örömnek helyet.

ui.: szívből köszönöm mindenkinek ,aki támogatott, elsősorban a családomnak, akik kibírták a feszültséget és engedtek, a rengeteg időbefektetést a tanáromnak, aki minden lépésnél ott volt, hogy támogasson, segítsen és tudásával bővítse képességeimet, barátaimnak és tanítványaimnak, akik a nehéz időkben is erőt adtak nekem… köszönöm!


Kulcsár Robbie


Vizsga után – Koryu!
Élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor 2013-ban először átléptem a dojo küszöbét. A második edzésen, miközben vadul folyt a gyakorlás egyszer csak megpillantottam a teremben Gergőt, aki éppen egy olyan kata gyakorlásának a közepén volt, ami egy avatatlan szem számára is rögtön feltűnt, hogy valahogy más, mint a többi, amit eddig láttam. Teljesen magával ragadott, nem tudtam pontosan megmondani, hogy mitől, de valahogy sokkal „dühösebbnek” (jobb szó most hírtelen nem jut eszembe), természetesebbnek és életszerűbbnek tűnt. Bár nem akartam türelmetlenek tűnni, de nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg Kozár Zoli mentoromat, hogy „azt a katát mikor fogjuk tanulni?” Erre ő elnézően mosolygott és egy vállveregetés kíséretében csak annyit mondott:
– Az koryu, majd egy dantól azt is lehet tanulni.
Azóta vártam ezt a pillanatot és most végre elérkezett. A sors furcsa fintora, hogy a kardom tsukáját újra kell fonni. Így a sikeres vizsgám után ismét bokutoval álltam a dojoban, és pont annyira éreztem magam esetlennek és kissé elveszettnek a mozdulatok gyakorlása közben, mint akkor három évvel ezelőtt, amikor először láttam koryu katát.
Halmos Szabolcs

 
1. Dan vizsga
Sensei vizsga előtti tanácsát hallottam ismétlődni folyamatosan a fülemben: a feladat semmi más, csak hat perc fokozott koncentráció. Én azt kívántam, hogy a magam legjobbját megmutathassam. Három év folyamatos tanítás beérése és válogatott kerettagként kilenc hónapnyi fokozott felkészítések folyománya, hogy e hat perc figyelem eredménye a pontos, szép vizsga volt. Két apró hibától eltekintve teljesítettem az általam felállított mércét, boldog voltam. Két nap múlva mertem megnézni a videót, belső tükröm nyugalmában azt láttam, mint a külső képen. Figyeltem a kard pontos  fogására, mert annak egyenes következménye a pontosság. Először éreztem át minden technikát. Az Iaido Európa Bajnokság keretében nagy kockázat vizsgázni, ugyanakkor nagy megtiszteltetés volt az országok válogatott tehetségeivel egy szintet képviselni.
Van ezernyi javítandó dolog előttem, amit a szintet meglépve látok már…
Shodan… Mae…
Senseinek köszönöm a tanítást, és hogy támogatta a vizsgát!

Méhesfalvy Edna

A tanfolyam – 2016.11.30 – Szilva Imre

A képen a sikeres – jeles – vizsga után vagyok látható, itt látható a vég, a “nagy boldogság”…de mi történt az ezt megelőző évben?
Tavaly novemberben tudtam meg, hogy januártól nem lesz állásom: felszabadító érzés volt! Azonnal elkezdtem álláskeresés helyett az ötleteimet – egy kétszemélyes roadster bérbeadását és gyerekeknek mozgásos tevékenység tartását – megvalósítani.

A szabadidő mennyisége, a tanulás utáni vágy (16 év telt el a főiskolai oklevél átvétele óta) és a torna oktatás hivatalossá tétele arra ösztönzött, hogy képzési lehetőségeket böngésszek – és mivel 11 éve mégiscsak kard van a kezemben, ésszerűnek tűnt, hogy Iaido sportoktató lehetnék.
Segítséget kértem az e tekintetben is előttem haladóktól, Hábermajer Gábortól és Német Zoltántól, akiknek köszönhetően gyorsan kiderült, hogy a tanfolyam már elindult, de – Mihalik Hunor engedélyének után – még fejest ugorhatok az ismeretlenbe, ha szeretnék…
Azon a szombaton nem voltam biztos, hogy szeretném…de elindultam.
És ott maradtam.
Az első két héten fájt a fejem a sok tudástól. Lassan rázódtam bele, de jó volt, hogy az otthon töltött napokba valami rutin kerül, és találkozom emberekkel is.
És tanultunk! Sportpedagógia, gimnasztika, sportpszichológia, sportegészségügy, sportszervezés, edzéselmélet-módszertan – minden szombaton 9-16:20-ig. Tanárainkról sokat elmond az a tény, hogy többségük a Testnevelési Egyetem tanít, doktori fokozata van – és ami a legfontosabb: sokan idős koruk ellenére is mai napig rendszeresen mozognak!
Sokszor fárasztó volt ezt a hatalmas tudást és tapasztalatot befogadni, nagyon sok hasznos és érdekes információ hangzott – de kitartó voltam, figyeltem, jegyzeteltem, így tavasszal sikeres volt az első szűrő: a gimnasztika gyakorlat modulzáró vizsga (amelyhez két kidolgozott házi dolgozat volt a beugró…).

Nyáron a színes csoportunk (brazil dzsicu, karate, ugrálókötél, kerékpár, úszás, asztalitenisz,tollaslabda, kung-fu, kendo, iaido – micsoda kapcsolati tőke!)  levegőhöz jutott, de tudtuk, a neheze még hátra van.
Gyorsan elérkezett az ősz, a modulzáró vizsgák időszaka. Elhatároztuk, hogy közösen dolgozzuk ki a tételeket, tanultunk – nekem közben lett egy 8 órás munkahelyem – , jött a pánik, ott lebegett, hogy az Iaido EB – és az én 4. danos vizsgám – egy hétvégére esik a végső vizsgával…
Nyugodt voltam, jó tételeket húztam, a gyakorlati és elméleti vizsga is sikerült – és futottam a Körcsarnokba, hogy ott is megmutassam amit tudok.
Ajánlom-e ezt jó szívvel bárkinek? Nehéz kérdés..
Munka és család mellett hatalmas erőfeszítést igényel egy ilyen tanfolyam – és nem kevés pénzbe kerül. Nehéz volt lemondani Iaido szemináriumokról emiatt…és ha ezeket a napokat esetleg a magyar válogatott tagjaival töltöttem volna, felkészültebb lehettem volna a dan vizsgán – ami (annak ellenére, hogy a jó hangulatú vizsgán a japán bizottság előtt összeszedetten és nyugodtam adtam számot arról, hol is tartok) nem sikerült.

A tudás az enyém, és bár az ovis torna vállalkozás nem indult el, a megszerzett ismereteket tudni fogom hasznosítani a gyakorlások és tanítások alkalmával!

A vizsga – Szilva Imre

Mindig szerettem futni.

Emlékszem, volt egy pillanat, amikor ráébredtem, hogy a gyors levegővétel, zihálás helyett sokkal célravezetőbb, praktikusabb, ha lassan, mélyen szívom be a levegőt, és lassan fújom ki – ezzel nagyobb tüdőkapacitást használva ki -, ekkor vált ez a tevékenység egyfajta nyugodt, magányos mozgásmeditációvá – mint az Iaido is, amelyre évekkel később találtam rá.
Sosem szerettem a vizsgákat és a versenyeket. Úgy gondoltam, nincs értelme egy egységesített formagyakorlat rendszerben lépegetni előre – ahol a bemelegítés nélküli pár percben vagy meg tudom mutatni hol tartok, vagy nem -, sokkal inkább az iskolánk régi katái vonzottak – és ezzel együtt a régi tanítási módszer.
11 év telt el gyakorlással, volt egy jó taikai szereplésünk a 3. danos vizsgám még a lányom születése előtt volt – ennek már 5 éve – és valami bennem is változott, mert 1,5 évvel ezelőtt (életemben először..) elhatározás született: szeretnék vizsgázni (mégpedig Magyarországon, az Európa Bajnokságon)!
Tíz év után éreztem úgy, hogy valami elkezdődött. Tudatosabb lettem, nyugodtabb. Tudtam, hogy kell egy új Kard (és lett), egy új ruha (és lett) és persze gyakorlás egyedül, tükör előtt, segítséggel.
Gyakoroltam – és fejlődtem!
Úgy éreztem, ez a vizsga jó lesz. Hogy leküzdtem az ellenérzéseket, a rajt-apátiát, hozzászoktam a Kardhoz, kényelmes volt a ruha is…és kezemben még a friss bizonyítvánnyal futottam, levettem az öltönyt, egy jó ebéd után gyakoroltam a katákat…és vártam (Szerencsére hamar sorra kerültem).
És jött a koryu kata, a Gyakuto, majd az Ushiro, a Kesagiri, a Sanpōgiri és a Sōgiri.
Jól éreztem magam. Megmutattam hol tartok 3 japán hanshi hachidannak!
Seizában vártam, néztem Sensei vizsgáját. Tudtam, hogy kiteszik mögém az eredményt, de csak utána fordultam meg: nem sikerült.
Nem voltam csalódott. Mindig is amellett voltam, hogy egy vizsga ne legyen könnyű, mert emelni kell a színvonalat…és most úgy tűnik, a többiek átlagosan jobbak voltak – vagy belőlem hiányzott valami.
Elemeztem a videót, látom, vannak még hibák – de most nem ezekkel fogok foglalkozni, elengedem ezt egy időre…
Talán egyszer megpróbálom újra, nem tudom, most nem fontos.

Már a vizsga előtt is tudtam, hogy az eredménytől függetlenül koryu katákat szeretnék nagyon sokáig gyakorolni, szeretném jobban élvezni amit csinálok – és így is lett.
A sageo jelzi, ez egy befejezetlen ügy – mégis, Minden a helyén van.

Egy vizsga kapcsán született gondolataim – Hábermajer Gábor

Mindig elképedve hallom a sikertelen vizsgák utáni tipikus kérdéseket: „mit rontottam el?, „ mi volt a hiba?” Eddigi pályafutásom alatt megannyiszor tették fel nekem e kérdéseket, vagy hallottam, amint felteszik valaki másnak.

Mit is jelent ezek a kérdések? A kérdést feltevő alapállása, hogy minden rendben kellett legyen, a felkészülés teljes volt, csak valami végzetes dolog, valami rendkívüli történt, ami álnok módon meghiúsította a sikeres vizsgát. Ha ez valóban így történt, akkor az illetőnek tudnia kellene róla, mert átélte a történteket, mégis csak tudomása kell legyen arról, mi is történt vele a vizsga alatt. Ha elesik, megvágja magát, bele lép a hakamá-ba, elejti a kardot, katá-t cserél, technikai hibát vét, stb., erről csak van tudomása. Ha mégsem, akkor nem lehetett a jelenben, átaludta a bemutatóját. Ez esetben viszont tudatosságról szó sem lehetett, és ez valóban végzetes egy vizsgán. Ilyesmi azonban nagyon ritkán történik, és ha mégis jó korrekcióval, kiemelkedő, ezt elhomályosító produkcióval kompenzálható.
De ha ilyesmi nem történt?

Azt gondolom a vizsgákra történő felkészülésnek alapvető eleme kellene, hogy legyen a magunk felé történő teljes őszinteség. Fel kell tenni magunknak néha nagyon egyszerű, de sokat segítő kérdést. Meg tettem minden tőlem telhetőt? Felkészültem kellően? Időben elkezdtem készülni? Tudtam elegendő időt szánni a felkészülésre? Miért akarok vizsgázni? Mikor akarok vizsgázni? Hol akarok vizsgázni? Végig vittem a vizsgázás folyamatát?

Azért hangsúlyoznám az őszinteséget, mert az ember nagyon sokszor becsapja magát. A hiúság, a becsvágy, a türelmetlenség igencsak befolyásolják, és mérgezik saját magunk pontos látását. Az említett kérdésekkel pedig szembesítenünk kell magunkat. És ha tisztán látunk, akkor minden könnyebben fog menni.

 A fokozatok, és azok megszerzése komoly motiváció. Az a rendszer, amiben jelenleg mi is működünk, erőteljesen erre épít, és a haladás, gyakorlás motiválójaként is tekinthetünk a vizsgákra. De milyen módon? Mindannyian szeretnénk, ha a fokozatokban előre juthatnánk. Látok sokszor gyakorlókat, akiket szinte szétfeszít az érzés, hogy még nem birtokolják a lehető legmagasabb fokozatokat. Visszaemlékszem magamra, mikor először jutottam el nagy nemzetközi szemináriumra, és epekedve néztem a mellettem és egyre távolabb felsorakozókat. Akkor nagyon távolinak, és elérhetetlennek tűnt, hogy egyszer magam is ott lehessek közöttük. Senkit sem ismertem, furcsa idegenként néztek rám, vagy számba sem vett kezdőként észre sem vettek. Ma már a terem másik végében, az akkor legtávolabbi csoportban tanulok, és gyakorlok. Sok idő, és rengeteg gyakorlás kellett hozzá.

A fokozatokon keresztüli előmenetel számos előnyt és számos csapdát is rejt magában. Az előbb említett vágyak, élmények, célok, hajthatják, motiválhatják az embert. Mindig újabb és újabb szintekre emelik, késztetik a gyakorlót, hogy mindig magasabb és magasabb szintű elvárások szerint tanuljon, gyakoroljon, készüljön.

Vizsgázás folyamata, lépések

Vizsgázni nem kell, hanem lehet.
Természetesen a kezdeti időkben több segítséget kap az éppen a gyakorlás útjára lépő, de …
A budo gyakorlása sok egyéb mellett az önállóság fejlődését is magával kell hozza, de ez nem azt jelenti, hogy a sensei, vagy dojo vezető nélkül kellene a vizsgákról gondolkodni, tervezni.

Szeretném, ha a minőség javítása lenne az elsődleges célja mindenkinek, és csak ez által merülne fel a fokozat megszerzésének gondolata. Mindig elszomorít, mikor valaki azért szeretne vizsgára jelentkezni, mert eljött az ideje, mert lejárt a kivárási idő. A minimális kivárási idők nagyon szűken vannak szabva, feltételezik a rendszeres, folyamatos, és magas szintű gyakorlást. Még mindezek megléte mellett is nehezek, különösen a magasabb fokozatok esetében.
Félre értés ne essen, senkit nem akarok lebeszélni a vizsgázásról, a vizsgáról, a vizsgázásról gondoltakat szeretném világossá tenni.

A vizsgára jelentkezés gondolata nem az éppen esedékes vizsgára jelentkezéskor kell megszülessen. Elég hamar képbe kerül mindenki milyen vizsgák, milyen feltételekkel tehetőek, a szabályzatok nyilvánosak és hozzáférhetőek. Ezek ismeretében tervezhető a vizsga. A már előbb említett kérdések feltevése után, felmérhető, milyen segítséggel, mennyi időráfordítással, mennyi gyakorlással kb. mikor és hol lehet a következő vizsgára jelentkezni. Hangsúlyozom: tervezni! Évekre előre tervezni!

Befektetett munka

Hallottunk már ilyen mondatokat?
Három évet judo-ztam, és öt éve kendo-zom.
Ötévet ájkídóztam és hetetkaratézztam.
Kilenc éve fedetpályásnuncskuzom.

Ezek a számok így semmit sem mondanak, tisztelet a kivételnek, többnyire fellengzős, vagy kompenzáló emberektől hallottam hasonlóakat. Mit is mondhatnak ezek az évek a gyakorlásról? Heti hány edzést, hány órában, milyen rendszerességgel végzünk? Belátható, hogy nem mindegy, hetente egy alkalommal egyórás edzésről beszélünk, és ez is kimarad egy hónapban egy-két esetben, vagy heti négy alkalommal három órában. Az első esetben a ráfordított idő évi 24 óra, a másodikban 600 körüli érték.  És eddig csak az edzések időráfordításáról beszéltem. A ráfordítás minősége sem mindegy. Az edzéseken csak lézengek, vagy intenzíven dolgozom, kihasználva az oly rövid időt? Sokszor látom egyazon edzésen két gyakorló között milyen nagy különbség lehet. Van, aki folyamatosan keres, próbálja a mozdulatokat, nézi az időzítést, vagy az attitűdöt, légzést,.stb.., a másik nézelődik, vagy alig várja, hogy végre hozzá szólhasson valakihez, netán rázúdíthassa valakire benne felgyülemlett tanítási szándékát.
Hány szemináriumon vettem részt? Mennyire érdekel a téma? Keresek, gondolkodom, kutatok, kérdezek, utána olvasok? Itt persze nem a fájlmegosztó szervereken tanyázó csodák vizslatására gondolok.
Több gyakorlásban eltöltött év alatt az apály jelenségével is találkozhattunk. Néha át kell vészelnünk olyan időszakot, mikor kevésbé vagyunk fogékonyak, vagy valamiért egyszerűen nem megy. A nagy kékségben mondja Endzo a mélységi búvár: Vannak napok, mikor a tenger nem fogad be. Azt hiszem, néha velünk is előfordul ilyen, a budo nem fogad be.
A nyitottság és fogékonyság is fontos attitűd. Mindig késznek kell lenni, valamit megváltoztatni. Néha látom, csak azért ragaszkodik valaki egy adott technikához, időzítéshez,stb., csak mert az kényelmesnek tűnik. Szeretnénk azt érezni, hogy  „már tudom” ezt és ezt, vagy már  „ezt elég jó szintem produkálom”, de ez hamis állapot. Nem szabad megelégedni, elkényelmesedni.

Láthatjuk, mennyi dolog befolyásolhatja a gyakorlás intenzitását. Ezek többsége kontrollálható, ami nem azt át kell vészelni. Visszatérve az eredeti gondolati szálhoz, nagyon nem mindegy mennyi a ráfordításunk.
A fokozat nem versengés. Szeretnék még itt megemlíteni egy dolgot, nehogy a ráfordításról elgondolkodván téves következtetések felé tereljek bárkit is. Sem a ráfordítás, sem a fokozatok megszerzése nem versengés. Mindenki maga dönti el, élete mekkora részét szánja a budo-ra. (De itt bármi mást is említhettem volna.) Mindenki maga szabja ki az idő, költségek, lehetőségek, irányultságok vásznából a maga mértékét. A különböző életszakaszok és élet utak is különböző lehetőségeket adnak, és ezek változásával többször más és más értéken találkozhatunk gyakorlásunk intenzitásával. Teljesen természetes, hogy egy harmincas éveiben járó, gyereket, vagy gyerekeket nevelő emberéletében kisebb teret tud elfoglalni a gyakorlás, mint egy egyetemistáéban. Mi az életkor, a munkakör, a lakhely, a család szerepe, stb.? Mind-mind más. Számos japán magas dan-t elértről hallottam, nyugdíjazása után tudta magát teljesen a gyakorlásnak szánni.  Mindenki mérje fel reálisan saját helyzetét, és ennek figyelembe vételével ossza be erőforrását. Kövesse életútja mozgását, és mindig az aktuális helyzetnek megfelelően döntsön erről; ne a vágyak, hamis elképzelések, vagy a nem létező versengés legyenek a tanácsadók.

Dan

A dan fokozatok rendszere viszonylag új keletű dolog. Az modern idők hozták magukkal. Ha visszatekintünk, a régebbi időkben budo miként jelölte ki a szinteket, merőben mást látunk. Természetesen régen is szinteket és fokozatokat használtak, de alapjaiban másként, mint amit mi napjainkban. Pár mondat erejéig kénytelen vagyok a budo történet vizeire evezni, hogy jobban érthessük a mai helyzetet.
Nem léteztek olyan átfogó szervezetek, mint manapság. Ryu ha-k, azaz iskolák különböztették meg magukat. Minden ilyen iskolának volt egy éppen aktuális feje, aki képviselte az adott ryu-t a legfelső szinten. Dojo-t önállóan csak a legmagasabb szintet elért és saját útjára engedett személy vezethetett, ez a fokozat általában azt is lehetővé tette, illetve azzal a joggal is felruházta tulajdonosát, hogy az ő keze alatt tanulóknak fokozatokat adjon. Kénytelen vagyok nagy általánosságban szólni erről, mert a fokozatok száma és rendszere minden iskola esetében más és más volt, illetve a ma is működők esetében, jelen időben ma is más. Egy ilyen klasszikus rendszerben fokozatot nem megszerezni kell, hanem elérni. Ez azt hiszem jelentős különbség. A tanítvány gyakorlásában egyre mélyebbre és mélyebbre jutott, ismeretei mennyiségileg és minőségileg párhuzamosan nőttek. Amikor a mester véleménye szerint adott tudás szintet elért (ami koránt sem szorítkozott pusztán technikai elemekre), kijelölte, átadta a következő fokozatot. Ebben az esetben nem beszélhetünk vizsgáról, talán inkább megérkezésnek mondanám. Ez egy sokkal személyesebb, mélyebb kapcsolatot feltételezett tanító és tanuló (mester és tanítványa) között.

Legutóbbi látogatásakor mondta Yamasaki Masahiro sensei: „Nem a  dan-ok elérése miatt kell, hogy gyakoroljunk, és ez által magasabb minőségbe lépjünk, hanem a budo-nk minőségét kell folyamatosan fejlesszük, és ebből az épülésből alakul ki, hogy sikeres vizsgákat tehetünk majd.”

Egy a zen-ből kölcsönzött, ám a budo útján haladóknak is fontos gondolat is ide kívánkozik: „a DO maga az ÚT”. Nincs megérkezés, maga a haladás az Úton járás. Magunkra vetítve azt mondanám, élvezzük a gyakorlás minden szintjét. Minden fokozatnak, és szintnek meg van a maga szépsége, érdekessége, izgalma, kérdései, felismerései. Ne akarjon senki valami csodálatos ugrással szinteket átugrani. Lehetetlen. Nincs átugrás, minden ponton át kell menni. Mindenkinek magának ki kell ásnia, ki kell gyúrnia (rendo) a maga budo-ját. Ez adja a dolog szépségét. Képzeljük el, ha valami csoda folytán, teszem azt egy aranyhal segítségével a vágyakozó shodan egy szempillantás alatt hachidan-ná válna. Mi lenne? Hol a küzdés, az élmények, a pálya maga, a csiszolódás???

Akarjuk megismerni azt, amit Utunknak választottunk. Hallatlan érdekes, és óriási világ ez, mély, mint a tenger, mindig van lejjebb és lejjebb. Mindig van új felfedezés, kérdés, csiszolni való. Ezt hachidan fokozatútól hallottam először, de az óta már magam is megtapasztaltam. Azt mondom, küzdjünk bátran az előre lépésért, gyakoroljunk nagy kíváncsisággal és élvezettel.

 Ha már ezek a vizsga rendszerek és vizsgák léteznek, hogyan viszonyuljunk hozzájuk?

Tanulmányaink során hozzá szoktunk, hogy a vizsga azonos a „valaminek megfelel, vagy nem” szelektáló szemlélettel. A budo célja nem a minősítésünk, hanem magunk fejlesztése. Ez a cél nehezen azonosítható a „nem tanultad meg, akkor megbuksz” gondolatával. Egy budo vizsga esetében egy objektív elemekből (mint pl. technikák) és inkább a szubjektivitásba hajló, tapasztalati tudáson alapuló színvonalhoz, sztenderdhez viszonyítanak a vizsgáztatók. A vizsgázótól az az elvárás, hogy minimum az elvárási szintet be tudja mutatni a vizsga alkalmával. A helyzet érdekessége az, hogy egy adott időpontbeli állapotot mér fel a vizsgáztató, a vizsgázó minden előzetes ismerete nélkül. Ott és akkor mit mutat a vizsgázó. Ott és akkor mit mért fel a vizsgáztató, ott és akkor milyen értékelést ad erre. A döntés nem skálázott, egyszerűen igen, vagy nem. És itt ezen a ponton szokott a legtöbb sikertelen vizsgázó (és sikeres is) valamit félreérteni. Mi a sikertelen vizsga jelentése? Szándékosan kerültem eddig a ’bukás’ szót, amit több okból sem szeretek használni, hiszen egyáltalán nem elbukásról, sikertelenségről van szó. Egy ilyen helyzet ugyanolyan óriási segítség a gyakorlónak, mint minden más esemény a gyakorlása során. Természetesen senki sem szereti, ha a vizsgája nem sikerül. Az hogy a vizsgán nem ment át, nem egy kegyetlen sértés, porba tiprás, kudarc, mint ahogyan azt sokan megélik. Ez egy jelzés, egy jó tanács, hogy a gyakorlásban nem szabad addig tovább lépni, amíg kidolgozatlan, elsajátítatlan pontok, netán félre értések maradtak. Figyelmeztetés, hogy a fejlődéshez még az eddigi dolgokon kell tovább munkálkodni.

Magas szintű mesterektől a budo gyakorlását számtalanszor hallottam hasonlítani egy építményhez. Erős, széles talapzatról beszéltek, ami az alaptechnikák alapos elsajátításából, és gyakorlásából kell lefektetni. Erre kerülhet a felépítmény. Ha az alapzat erős és széles, akkor magas és stabil építmény kerülhet rá.