Egy szomorú hír nyomán (Hábermajer Gábor)

Ha elsőre azt hallom: Dr. Kiss Jenő, kell egy fél fordulat az elmémnek, hogy tudjam, kiről van szó. Ha azt hallom JENőBÁCSI, akkor azonnal tudom.

Hogy hogyan lehet minden lélegzetvétellel, rezdüléssel, minden pillanattal tanítani, nem tudom, de láttam.

Azt hittem az első vizsgám előtt, ez egy alkalom, ahol számot kell adnom a tanultakról. Mikor kijöttem, értettem meg: már megint, itt is tanított, minden alkalmat és pillanatot kihasználva.

Azt is hittem pedagógiát fogok tőle tanulni. Élni akarást, életben részt venni akarást kaptam.

Én elfogult és rajongója vagyok. Biztos voltak, akik nem értették néha különös megnyilvánulásait, de mindenki kapott impulzust, mindenkire hatott.

A szennyvízzel elöntött villában csónakázunk. Mindannyian, vele, Jenőbácsival. Kacagunk, mert az ÉLET fontosabb, mint a gáncsot vető akadályok (akkor épp a dráguló földgáz). Húzzuk az evezőlapátot. „Nem adom fel”, mert „sportos alkat” vagyok. Ha kell, evezünk a szaron, kirakjuk a vagont, futunk a drága nő után, vizsgán mellbedobással javítunk, vagy összefogunk és nekiindulunk mamutvadászni. …és most ki szólítja harcba a mamutvadászokat?

Jenőbácsi útra kelt, tovább lépett, és még most is tanít.
Megint anélkül, hogy észrevennénk.
Megint elgondolkodtat.
Most éppen arról: mi végre élek, meddig, hogyan?

Idézet az utolsó pedagógia óra zárómondataiból – (Németh Zoltán) 

„Hát kellene most a líra, van is bennem líra, csak azért sem hagyom, hogy kiröhögjetek… nagyon, nagyon-nagyon nagy arányban szeretetre méltó emberek közé járkáltam én itt ide, és nagyon sajnálom, hogy ez a barátkozás így félbeszakadt. De Pál apostol tanítványa vagyok, - a szeretet ha volt, soha el nem múlik. Tehát ha köztünk kialakult valami szeretetféle - akkor az soha el nem múlik. Hát legalábbis részemről biztos nem fog elmúlni. Te már tudod, hogy szükséges mindig szeretni. Minden jót, viszontlátásra.”