"4. nap, kedd

Ez a nap is eljött. Volt, amikor vágytam rá, amikor álmodtam, amikor féltem tőle, amikor távolinak tűnt, amikor közelinek, volt ez már mindenféle, csak ennyire konkrét és halálosan visszavonhatatlan nem. 

Nehezen reggeliztem, mert tegnap este elég későn, úgy kettő felé értünk haza a kendó edzésről, enni is kellett és teli gyomorral aludtam (ájultam) és azzal is ébredtem. Próbáltam leerőszakolni a finom falatokat, de nehezen ment. Aztán pakoltam ajándékot és felszerelést. Titkon arra gondoltam, betoppanunk Arival, megkapom a heti menetrendemet, és délután vissza kell mennem, addig meg alhatok. Így indultam neki a valóságban sose’, de a nézegető rendszeren látott utcáknak. Errefelé már kisházak vannak, egészen kis utcákkal. A távot nem tudtam felbecsülni, meg azt sem hogy elsőre odatalálok-e, de ismét minden olyan egyszerű volt. A hangomon es a gyomromon ereztem, izgulok, bár a pulzusom maradt, de hát ez a pillanat pár hónapja is a hihetetlen kategória volt. Kicsit húztuk az időt, végül is negyed órával korábban becsöngettem. Aztán jöjjenek a mai meglepetések: a kaputelefonban megszólaló női hangnak ijedtemben japánul köszöntem, és bemutatkoztam. Ne kérdezzétek, hogy’ csináltam, mert nem tudom. Sensei nyitott ajtót beöltözve, majd szinte kiestem a fejemből. Csak nem Miuki san sensei ül a bejáratnál kiskosztümben és vigyorogva kávézik? De. Perceken belül felsőkategóriás kétfős nanadan-képzésbe csöppenek.  Az edzés háromig tart. Alig állok a lábamon, ez az ebédszünettel is 5 óra volt.

(…)

A dojoba nagyon korán érkezem, ezzel egy kérés elébe megyek, mert szerettem volna megnézni itt, hogy megy a gyerekedzés. Sensei fia épp egy bemutató mérkőzést figyel, a két gyerek elég kicsi, mégis türelmes, szép vívást mutatnak.

Le vagyok nyűgözve. 

(...)

Az atmoszféra nagyon jó, nyugalom van, hárman osztjuk fel az egész teret, sensei igazgat néha, és van időm javítgatnom ezeket. Tartunk egy kávészünetet, ami nagyon jól esik, utána kicsit könnyebb. Valahol - azt hiszem soetetsuki-nél - elhagy minden erőm, és beváltok egy laza üzemmódra, de mégis élesebb leszek. A sen jut eszembe: ugyanez történt ott is, csak most pluszként érzem a dojo hangulatát, sensei közelséget és természetességet. Ez mind összegződik, és talán a legszebb kata-élményeim születnek meg itt. A maradék egy óra gyorsan elszáll, hajtogatok és hazaindulok. 

(…)

Délutáni edzés

Szerda a jodo napja a nyilvános edzéseken. Korán érkezem és egy már képeken valaha látott nagyon öreg sensei kihonoztat egy úriembert. Hátraosonok az öltözőbe, küzdök a biztosítótűkkel, hogy felküzdjem a zekkent, amit erre az útra készíttettem. 

(…) 

A sors összerendez egy eszkimóvadászra emlékeztető nagyon kedves, de igen szeles fiatal lánnyal. Gyerünk. Az első katában lecsap rám az öreg bácsi, és igazgatja a kardpozícióimat. Folyamatosan ontja a mondandót, egyáltalán nem zavarja, hogy nem értem. Minden idegszálammal koncentrálok rá, próbálom felvenni az általa mutatott állásokat, de nem értem, mikor mutatja a jót és mikor a helytelent. A hölgyre nézek segítség kérőleg, de így sem egyértelmű. Aztán valahogy megszüljük az eredményt. A bácsi már csak azt ismételgeti:  godan hahahaha, godan haaaahahahaha. Jót nevet. (…)

Sensei fia elém lép, onegaishimasu. És elkezdünk haladni a katákban. Valahol 4-5 körül járhatunk, amikor Ishido sensei kiabál a terem másik sarkából; Haber......, Haber.... Persze mindig csak a nevemet értem, odamegyek. Azt kérdezi hány danos vagyok? Godan. Nevet a fia, hehe, én is.

Folytatjuk.
Jó vele gyakorolni, és nagyon örülök, hogy vele lehetek.

Gyorsan elröpül az idő, vége az edzésnek."