Sok száz év véres háborúskodása után a 17. század első éveiben először volt hosszabb béke Japánban. A császárt isteni rangja elérhetetlen magasságokba, a hétköznapi élet történései fölé emelte. Az ország ügyeit a shogun, egy katonai diktátor intézte, aki élet és halál uraként minden és mindenki fölött rendelkezett.

Történetünk idején épp az alig 20 éves Tokugawa Iemitsura szállt a shoguni rang. Fiatal volt, nehéz volt még neki ez a felelősség. Mint híres hadvezérek leszármazottját, és hatalmas seregek vezérét félték őt, nem csak az országban. Sok helyről érkeztek követek a környező birodalmak uralkodóinak jókívánságaival és ajándékaival.  Egy alkalommal valamely indiai maharadzsa egy bengáli tigrist küldött, hogy tisztelegjen a fiatal vezér előtt. A tigris ketrecét elhelyezték a shoguni palota kertjében, ahol a vadállatot az ifjú szívesen mutogatta főrangú vendégeinek. Olyan lehetett, mintha ma minket egy kerti bulin élő, tűzokádó sárkány fogadna…  Egy mitikus lény, amelynek létezéséről ugyan hallottunk, de látni nem láttuk, és reméltük, hogy nem is látjuk soha. De most itt van.

Izgalommal vegyes borzongással figyelték a meghívottak a vadállat lassú pásztázását a kertben, mikor az ifjú Iemitsu megszólalt:

- Felötlött bennem, vajon híres kardforgatónk, Yagju Munenori vajon mire menne a ketrecben győzhetetlen pengéje nélkül. Be merne-e vajon menni oda fegyvertelen, meg tudná-e érinteni a tigris fejét, s ugyan ki tudna-e jönni élve?

Egy shogunnak még a gondolata is parancs, hát még ha ki is mondja! Yagju Munenori egy percet sem késlekedett. Két kardját leoldva határozottan előlépett. A tigris gondozója aggodalmas rimánkodással próbálta visszatartani, tudván-tudva, hogy az állat mióta nem evett és mennyire veszélyes. Munenori elhessegette, ahogy a szúnyogot szokta. Már csak az állatot látta. Obijából elővette legyezőjét. Egyetlen mozdulattal nyitotta és emelte csillogó penge gyanánt a feje fölé a vékony papírt. Így indult a ketrec felé, minden idegszálával a feladatra koncentrálva, tekintetét a tigrisébe mélyesztve. Feje felett mint lecsapni készülő kobra kerengett a legyező. Elérte a rácsot. Elhúzta a reteszt és belépett. A feszült csöndben hallani lehetett, ahogy a homlokáról gyöngyöző verejtékcsöppek a fa padlón koppannak. Csepp csepp után.

Lassan elérte az állatot. Az a ketrec sarkában, hasa alá húzott lábakkal várt, egyre csak keresve az alkalmas pillanatot, hogy elrugaszkodjék. Nem tudott. A kardmester finoman kinyújtotta a karját és tenyerét egész könnyedén a tigris két füle közé helyezte. Egy tapasztalatlanabb vívó itt talán már a győzelmét ünnepelve ujjongott volna. De Munenori nem volt tapasztalatlan. Tudta, hogy a küzdelem csak most kezdődik: a tigris már ismeri, neki pedig ki kell jutnia, élve. Figyelmének erejét megkettőzve, szinte a falhoz préselte az állatot és így hátrált az ajtó felé, pillanatra sem eresztve a tigris tekintetét. Háta mögött kitapogatta a reteszt, eltolta, és mire a tigris végre mégis elszánta magát az ugrásra, ő már kinn is volt. Az állat bömbölését elnyomta a körülállók elismerésének zaja.  A shogunt egészen lenyűgözte a jelenet, nem győzte ismételgetni:

- Bámulatos, igazán kitűnő!

A jelenlévők között ott volt a shogun egyik tanítója is: Takuan Soho, vagyis pácolt retek, ha nevének jelentését vesszük. Takuan Soho korának legkitűnőbb zen mestere volt. Sok hányattatást és nélkülözést élt meg, mire a Todai-ji apátja és a shogun közvetlen tanítója lett. Munenori és a tigris küzdelmét kedvtelve, s nem kis büszkeséggel figyelte, hisz a szamuráj hihetetlen technikája részben közös gyakorlásaikban és beszélgetéseikben edződött. Látott ugyan még némi lehetőséget a fejlődésre, de összességében nagyon elégedett volt. Épp ebben a kellemes érzésben időzött, mikor arra lett figyelmes, hogy Iemitsu ismét a kardmesterhez fordult:

- Tudod, kedves barátom, eme mutatványod felidézte bennem számos vitánkat, mikor azt próbáltuk eldönteni, hogy melyik a magasabb rendű: a kard vagy a zen. S felötlött bennem, vajon kedves jó apátunk, Takuan Soho, vajon hogyan boldogulna ezzel a kis feladattal.

Takuan a szavak hallatára felpattant, lerúgta zóriját, s mint kedves, rég nem látott barát elé, rohant a tigris ketrecéhez. Kimonójának bő ujja szárnyként lobogott utána, ahogy futott. A reteszt s az ajtót egyetlen mozdulattal nyitotta meg, s mire a többiek felocsúdtak, ő már a vadállat előtt állt. Kicsit kifulladva, a viszontlátás örömétől dobogó szívvel. Beleköpött a tenyerébe és odanyújtotta. A tigris érdes, forró nyelvének érintésétől kirázta a hideg.

Senki sem látta, mikor jött ki a ketrecből, csak a retesz halk koccanását hallották, akik ott voltak. Nem volt taps, vagy ünneplés. A shogun megjegyezte:

- Valóban, barátom, a zen magasabb rendű, mint a kard.