Sok gondolatot indított bennünk a múlt heti esemény (Buddhizmus és harcművészetek), ezért ma a Darshan udvarban gyakorlásunk után erről beszélgettünk.

"Kassai volt a kő, ami a tóba csobbant. 
Nekünk, akik ott voltunk, közel volt, hullámmá váltunk.
Tovább adjuk. Egészen a nádasig, és a mozgásba lendülő szálak megmozdítják a levegőt, madár száll fel, susogás hallatszik, és távolabb ezt..."

A krónikás hívatlan (.) gondolatai

Hazaértem. Emlékszem, hogy a legtávolabbi liftből szálltam ki, azaz tudatában voltam a történés minden pillanatának.

Ez jó jel - kár, hogy nem állandó az érzés.

Előtte esőcseppek hulltak az arcomra, arra intve, hogy világunkban egy dolog állandó: az állandótlanság.

Ezt megelőzően az autóban voltam, egy voltam vele, vágtattunk az éjszakában, zene szólt a tiszta fejben.

Mert idő nem létezik. Az egymás utáni percek szét is eshetnek.

Az esti városban jólesett a séta, tiszta gondolatok után a felfrissült utcán jártam.

És előtte?

Pedig már megírtam, miről volt szó, tegnap - holnap.

Harcművészet? Művészet? Harc a sakk? Lehet-e gondolatilag ennyire közel hozzánk valaki, aki magyar (Magyar)? A Zen útján jár, pedig nem is hívja annak. Elvonult, gyakorol, az Útját járja.

Az Utunkat járjuk.

Japán-magyar út? Japánszerű magyar, vagy Japánkodó magyar? Magyar, japán keretben?

Mi vagyunk.

Meddig érünk?

Meddig mehetünk el?

Abba tudjuk-e hagyni a gyakorlást? Abba tudunk-e hagyni mindent? Mi a Mátrix?

Bölcsek szeretnénk lenni, vagy gyerekek?

Keresünk valamit, tartunk valami felé, van cél - kell?

Itt

a

pillanat.

Csak a miénk. Karddal, Magunkkal.

Szabályokkal.
Tisztelettel, hierarchiával.
Valami, ami összeköt.
Amiről nem is lehet beszélni.

A Fény világít.
Sosem volt színesebb.