Múlt hét vasárnap érdekes, elgondolkodtató élményben volt része az egyesületnek. Színházba ment, bemutatót tartott és nézőközönsége is lehetett: két hangulat, két látvány, két világ; férfi és női szerepek.
A rendező modern látásmódja széttépte a nőies lendületű hastánc előadást: egyszer karddal, majd jo-val, ugyanakkor szintézist is talált az argentin tangó ütemében.
Tehát az egyik oldalon ott állt a nőiesség a csábítás művészete, melynek eszköze az ívelt női test, a mozgás szépségével, mély erotikájával. Az önkifejezés másik oldalán állt az erősebb nem képviselete hideg kard, éles erővel, vonalas szabályokkal.
 
Ennek a disszonanciának előszavát még Visegrádon született kérdésem adta, melyet Viktor Cook szenszeinek tettem fel: a nők mióta kardozhatnak?
A válasz az volt, hogy mindig is kardoztak, hiszen együtt éltek a szamurájokkal: apjuk, férjük, testvérük volt, akik tanították őket.
 
Sokat gondolkodtam azon, hogy mint nőnek egyáltalán lehet-e esélyem, lehetőségem érvényesülni az iaido világában, hiszen, ha a nemek arányát vesszük alapul, akkor jócskán a férfiak felé billen a mérleg nyelve. Nehéz őszintén megfelelni mindennek úgy, hogy a fizikai adottságok jelentősen eltérnek, a nőkhöz természetüknél fogva ez a szükséges keménység nem áll olyan közel – az előadás másik oldalából kiindulva – valamint, ha visszatekintünk az iaido gyökereire, akkor felmerülhet a gondolat, hogy vajon egyáltalán jó oldalon állunk-e - mi nők karddal a kezünkben - a „színpadon”? Talán könnyebb lenne egyértelmű szerepeket vállalni, például a hastáncot?
 
Megpróbálunk ragaszkodni a szerepeinkhez, vagy járhatunk eltérő utat? Látom magam előtt Háber szenszei sokszor említett négyzetét, aminek a sarkait levágom újabb és újabb sarkokat kapok, melyekből idővel még több és több lesz…
Valahol, mélyen belül kimondatlanul remélni tudom, hogy sok tanulással és kitartással egyszer elfogynak a szögek és körré változik, megtalálva a bennem szánt helyet - nemtől, szereptől függetlenül.
 
Hogy ezt a gondolatmenetet zárjam, elmondom, hogy mire jutottam az előadás végére és a válasszal, amit Cook szenszeitől kaptam. Az összeegyeztethetetlennek tűnő szerepek egy pontban egyensúlyt nyertek, függetlenül attól, hogy az (élet)színpadon kik vagyunk: ez pedig számomra nem más, mint a múltbéli japán nő. Korunk iaido-ja talán a legjobban a régi világban élt japán nők tudásához hasonlíthat: a kard mellett csendben élni, tisztelni és érintetlenül hagyni a tudást – önmagában.
 

Meglepő felkérésnek tettünk eleget, amikor a Bastet hastáncosainak évadzáró eseményén való szereplésre kaptunk lehetőséget.
Elsőre minket is meglepett a dolog, hiszen nem értettük pontosan, hogyan is jön a japán vívás a hastánchoz.
Mint utólag kiderült a koncepció ami az estet összeállította az volt, hogy a tömény nőiesség közé valami nagyon hatásosan elkülönülőt kellett betenni, hogy a darab mindvégig a megfelelő hangulatban "élvezhető" :) maradjon. Az abszolút nőiességet az abszolút férfiassággal megszabdalva, sokáig fenntartható volt, a nőiesség hangsúlyozottsága, amit az ellentétes pólus törése nélkül valószínűleg az egyszerű néző hamar elfogadott volna és az apró mozdulatok és formás idomok a korábbi bizsergéstől !kicsit! megkopva mozogtak volna tovább.
Az esten nem csak mi képviseltük az ellentétes pólust, hanem Flamenco előadás is szerepet kapott, Kulik Johanna és Josip Bartulovic Argentin tangó bemutatója mellett.
Az est utáni beszélgetések során még mindig nem volt tiszta, hogy mi hogyan is kaptunk szerepet itt, hiszen nincs közünk a tánchoz, mikor is egy beszélgetés a Flamenco táncossal érdekes aspektusát mutatta meg az összeállításnak. A Flamenco egyszemélyes férfi bemutatója engedett sejtetni valamit abból, hogy itt valami másról is szó van mint csupán táncról. A férfiasság, az időzítés, a szenvedély, a harc amit meg kell tudnia mutatni egy jó Flamenco táncosnak sok más mellett. Érdekes, hogy több helyen is megegyezik a miáltalunk DO-nak nevezett úttal.
Egy zen mondás szerint: a DO mindenben ott van, teljesen mindegy, hogy fazekas, költő vagy kardművész vagy a cél közös és egy irányba tartunk.
Itt is szembesülhettünk vele, hogy mennyire igaz ez a mondás és helyére került bennem/bennünk a helyünk az estén.

Köszönjük az érdekes lehetőséget és a töménytelen nőiességet a Bastet hastáncosainak!