Mindig elképedve hallom a sikertelen vizsgák utáni tipikus kérdéseket: „mit rontottam el?, „ mi volt a hiba?” Eddigi pályafutásom alatt megannyiszor tették fel nekem e kérdéseket, vagy hallottam, amint felteszik valaki másnak.

Mit is jelent ezek a kérdések? A kérdést feltevő alapállása, hogy minden rendben kellett legyen, a felkészülés teljes volt, csak valami végzetes dolog, valami rendkívüli történt, ami álnok módon meghiúsította a sikeres vizsgát. Ha ez valóban így történt, akkor az illetőnek tudnia kellene róla, mert átélte a történteket, mégis csak tudomása kell legyen arról, mi is történt vele a vizsga alatt. Ha elesik, megvágja magát, bele lép a hakamá-ba, elejti a kardot, katá-t cserél, technikai hibát vét, stb., erről csak van tudomása. Ha mégsem, akkor nem lehetett a jelenben, átaludta a bemutatóját. Ez esetben viszont tudatosságról szó sem lehetett, és ez valóban végzetes egy vizsgán. Ilyesmi azonban nagyon ritkán történik, és ha mégis jó korrekcióval, kiemelkedő, ezt elhomályosító produkcióval kompenzálható.
De ha ilyesmi nem történt?

Azt gondolom a vizsgákra történő felkészülésnek alapvető eleme kellene, hogy legyen a magunk felé történő teljes őszinteség. Fel kell tenni magunknak néha nagyon egyszerű, de sokat segítő kérdést. Meg tettem minden tőlem telhetőt? Felkészültem kellően? Időben elkezdtem készülni? Tudtam elegendő időt szánni a felkészülésre? Miért akarok vizsgázni? Mikor akarok vizsgázni? Hol akarok vizsgázni? Végig vittem a vizsgázás folyamatát?

Azért hangsúlyoznám az őszinteséget, mert az ember nagyon sokszor becsapja magát. A hiúság, a becsvágy, a türelmetlenség igencsak befolyásolják, és mérgezik saját magunk pontos látását. Az említett kérdésekkel pedig szembesítenünk kell magunkat. És ha tisztán látunk, akkor minden könnyebben fog menni.

 A fokozatok, és azok megszerzése komoly motiváció. Az a rendszer, amiben jelenleg mi is működünk, erőteljesen erre épít, és a haladás, gyakorlás motiválójaként is tekinthetünk a vizsgákra. De milyen módon? Mindannyian szeretnénk, ha a fokozatokban előre juthatnánk. Látok sokszor gyakorlókat, akiket szinte szétfeszít az érzés, hogy még nem birtokolják a lehető legmagasabb fokozatokat. Visszaemlékszem magamra, mikor először jutottam el nagy nemzetközi szemináriumra, és epekedve néztem a mellettem és egyre távolabb felsorakozókat. Akkor nagyon távolinak, és elérhetetlennek tűnt, hogy egyszer magam is ott lehessek közöttük. Senkit sem ismertem, furcsa idegenként néztek rám, vagy számba sem vett kezdőként észre sem vettek. Ma már a terem másik végében, az akkor legtávolabbi csoportban tanulok, és gyakorlok. Sok idő, és rengeteg gyakorlás kellett hozzá.

A fokozatokon keresztüli előmenetel számos előnyt és számos csapdát is rejt magában. Az előbb említett vágyak, élmények, célok, hajthatják, motiválhatják az embert. Mindig újabb és újabb szintekre emelik, késztetik a gyakorlót, hogy mindig magasabb és magasabb szintű elvárások szerint tanuljon, gyakoroljon, készüljön.

Vizsgázás folyamata, lépések

Vizsgázni nem kell, hanem lehet.
Természetesen a kezdeti időkben több segítséget kap az éppen a gyakorlás útjára lépő, de …
A budo gyakorlása sok egyéb mellett az önállóság fejlődését is magával kell hozza, de ez nem azt jelenti, hogy a sensei, vagy dojo vezető nélkül kellene a vizsgákról gondolkodni, tervezni.

Szeretném, ha a minőség javítása lenne az elsődleges célja mindenkinek, és csak ez által merülne fel a fokozat megszerzésének gondolata. Mindig elszomorít, mikor valaki azért szeretne vizsgára jelentkezni, mert eljött az ideje, mert lejárt a kivárási idő. A minimális kivárási idők nagyon szűken vannak szabva, feltételezik a rendszeres, folyamatos, és magas szintű gyakorlást. Még mindezek megléte mellett is nehezek, különösen a magasabb fokozatok esetében.
Félre értés ne essen, senkit nem akarok lebeszélni a vizsgázásról, a vizsgáról, a vizsgázásról gondoltakat szeretném világossá tenni.

A vizsgára jelentkezés gondolata nem az éppen esedékes vizsgára jelentkezéskor kell megszülessen. Elég hamar képbe kerül mindenki milyen vizsgák, milyen feltételekkel tehetőek, a szabályzatok nyilvánosak és hozzáférhetőek. Ezek ismeretében tervezhető a vizsga. A már előbb említett kérdések feltevése után, felmérhető, milyen segítséggel, mennyi időráfordítással, mennyi gyakorlással kb. mikor és hol lehet a következő vizsgára jelentkezni. Hangsúlyozom: tervezni! Évekre előre tervezni!

 

Befektetett munka

Hallottunk már ilyen mondatokat?
Három évet judo-ztam, és öt éve kendo-zom.
Ötévet ájkídóztam és hetetkaratézztam.
Kilenc éve fedetpályásnuncskuzom.

Ezek a számok így semmit sem mondanak, tisztelet a kivételnek, többnyire fellengzős, vagy kompenzáló emberektől hallottam hasonlóakat. Mit is mondhatnak ezek az évek a gyakorlásról? Heti hány edzést, hány órában, milyen rendszerességgel végzünk? Belátható, hogy nem mindegy, hetente egy alkalommal egyórás edzésről beszélünk, és ez is kimarad egy hónapban egy-két esetben, vagy heti négy alkalommal három órában. Az első esetben a ráfordított idő évi 24 óra, a másodikban 600 körüli érték.  És eddig csak az edzések időráfordításáról beszéltem. A ráfordítás minősége sem mindegy. Az edzéseken csak lézengek, vagy intenzíven dolgozom, kihasználva az oly rövid időt? Sokszor látom egyazon edzésen két gyakorló között milyen nagy különbség lehet. Van, aki folyamatosan keres, próbálja a mozdulatokat, nézi az időzítést, vagy az attitűdöt, légzést,.stb.., a másik nézelődik, vagy alig várja, hogy végre hozzá szólhasson valakihez, netán rázúdíthassa valakire benne felgyülemlett tanítási szándékát.
Hány szemináriumon vettem részt? Mennyire érdekel a téma? Keresek, gondolkodom, kutatok, kérdezek, utána olvasok? Itt persze nem a fájlmegosztó szervereken tanyázó csodák vizslatására gondolok.
Több gyakorlásban eltöltött év alatt az apály jelenségével is találkozhattunk. Néha át kell vészelnünk olyan időszakot, mikor kevésbé vagyunk fogékonyak, vagy valamiért egyszerűen nem megy. A nagy kékségben mondja Endzo a mélységi búvár: Vannak napok, mikor a tenger nem fogad be. Azt hiszem, néha velünk is előfordul ilyen, a budo nem fogad be.
A nyitottság és fogékonyság is fontos attitűd. Mindig késznek kell lenni, valamit megváltoztatni. Néha látom, csak azért ragaszkodik valaki egy adott technikához, időzítéshez,stb., csak mert az kényelmesnek tűnik. Szeretnénk azt érezni, hogy  „már tudom” ezt és ezt, vagy már  „ezt elég jó szintem produkálom”, de ez hamis állapot. Nem szabad megelégedni, elkényelmesedni.

Láthatjuk, mennyi dolog befolyásolhatja a gyakorlás intenzitását. Ezek többsége kontrollálható, ami nem azt át kell vészelni. Visszatérve az eredeti gondolati szálhoz, nagyon nem mindegy mennyi a ráfordításunk.
A fokozat nem versengés. Szeretnék még itt megemlíteni egy dolgot, nehogy a ráfordításról elgondolkodván téves következtetések felé tereljek bárkit is. Sem a ráfordítás, sem a fokozatok megszerzése nem versengés. Mindenki maga dönti el, élete mekkora részét szánja a budo-ra. (De itt bármi mást is említhettem volna.) Mindenki maga szabja ki az idő, költségek, lehetőségek, irányultságok vásznából a maga mértékét. A különböző életszakaszok és élet utak is különböző lehetőségeket adnak, és ezek változásával többször más és más értéken találkozhatunk gyakorlásunk intenzitásával. Teljesen természetes, hogy egy harmincas éveiben járó, gyereket, vagy gyerekeket nevelő emberéletében kisebb teret tud elfoglalni a gyakorlás, mint egy egyetemistáéban. Mi az életkor, a munkakör, a lakhely, a család szerepe, stb.? Mind-mind más. Számos japán magas dan-t elértről hallottam, nyugdíjazása után tudta magát teljesen a gyakorlásnak szánni.  Mindenki mérje fel reálisan saját helyzetét, és ennek figyelembe vételével ossza be erőforrását. Kövesse életútja mozgását, és mindig az aktuális helyzetnek megfelelően döntsön erről; ne a vágyak, hamis elképzelések, vagy a nem létező versengés legyenek a tanácsadók.

Dan

A dan fokozatok rendszere viszonylag új keletű dolog. Az modern idők hozták magukkal. Ha visszatekintünk, a régebbi időkben budo miként jelölte ki a szinteket, merőben mást látunk. Természetesen régen is szinteket és fokozatokat használtak, de alapjaiban másként, mint amit mi napjainkban. Pár mondat erejéig kénytelen vagyok a budo történet vizeire evezni, hogy jobban érthessük a mai helyzetet.
Nem léteztek olyan átfogó szervezetek, mint manapság. Ryu ha-k, azaz iskolák különböztették meg magukat. Minden ilyen iskolának volt egy éppen aktuális feje, aki képviselte az adott ryu-t a legfelső szinten. Dojo-t önállóan csak a legmagasabb szintet elért és saját útjára engedett személy vezethetett, ez a fokozat általában azt is lehetővé tette, illetve azzal a joggal is felruházta tulajdonosát, hogy az ő keze alatt tanulóknak fokozatokat adjon. Kénytelen vagyok nagy általánosságban szólni erről, mert a fokozatok száma és rendszere minden iskola esetében más és más volt, illetve a ma is működők esetében, jelen időben ma is más. Egy ilyen klasszikus rendszerben fokozatot nem megszerezni kell, hanem elérni. Ez azt hiszem jelentős különbség. A tanítvány gyakorlásában egyre mélyebbre és mélyebbre jutott, ismeretei mennyiségileg és minőségileg párhuzamosan nőttek. Amikor a mester véleménye szerint adott tudás szintet elért (ami koránt sem szorítkozott pusztán technikai elemekre), kijelölte, átadta a következő fokozatot. Ebben az esetben nem beszélhetünk vizsgáról, talán inkább megérkezésnek mondanám. Ez egy sokkal személyesebb, mélyebb kapcsolatot feltételezett tanító és tanuló (mester és tanítványa) között.

Legutóbbi látogatásakor mondta Yamasaki Masahiro sensei: „Nem a  dan-ok elérése miatt kell, hogy gyakoroljunk, és ez által magasabb minőségbe lépjünk, hanem a budo-nk minőségét kell folyamatosan fejlesszük, és ebből az épülésből alakul ki, hogy sikeres vizsgákat tehetünk majd.”

Egy a zen-ből kölcsönzött, ám a budo útján haladóknak is fontos gondolat is ide kívánkozik: „a DO maga az ÚT”. Nincs megérkezés, maga a haladás az Úton járás. Magunkra vetítve azt mondanám, élvezzük a gyakorlás minden szintjét. Minden fokozatnak, és szintnek meg van a maga szépsége, érdekessége, izgalma, kérdései, felismerései. Ne akarjon senki valami csodálatos ugrással szinteket átugrani. Lehetetlen. Nincs átugrás, minden ponton át kell menni. Mindenkinek magának ki kell ásnia, ki kell gyúrnia (rendo) a maga budo-ját. Ez adja a dolog szépségét. Képzeljük el, ha valami csoda folytán, teszem azt egy aranyhal segítségével a vágyakozó shodan egy szempillantás alatt hachidan-ná válna. Mi lenne? Hol a küzdés, az élmények, a pálya maga, a csiszolódás???

Akarjuk megismerni azt, amit Utunknak választottunk. Hallatlan érdekes, és óriási világ ez, mély, mint a tenger, mindig van lejjebb és lejjebb. Mindig van új felfedezés, kérdés, csiszolni való. Ezt hachidan fokozatútól hallottam először, de az óta már magam is megtapasztaltam. Azt mondom, küzdjünk bátran az előre lépésért, gyakoroljunk nagy kíváncsisággal és élvezettel.

 Ha már ezek a vizsga rendszerek és vizsgák léteznek, hogyan viszonyuljunk hozzájuk?

Tanulmányaink során hozzá szoktunk, hogy a vizsga azonos a „valaminek megfelel, vagy nem” szelektáló szemlélettel. A budo célja nem a minősítésünk, hanem magunk fejlesztése. Ez a cél nehezen azonosítható a „nem tanultad meg, akkor megbuksz” gondolatával. Egy budo vizsga esetében egy objektív elemekből (mint pl. technikák) és inkább a szubjektivitásba hajló, tapasztalati tudáson alapuló színvonalhoz, sztenderdhez viszonyítanak a vizsgáztatók. A vizsgázótól az az elvárás, hogy minimum az elvárási szintet be tudja mutatni a vizsga alkalmával. A helyzet érdekessége az, hogy egy adott időpontbeli állapotot mér fel a vizsgáztató, a vizsgázó minden előzetes ismerete nélkül. Ott és akkor mit mutat a vizsgázó. Ott és akkor mit mért fel a vizsgáztató, ott és akkor milyen értékelést ad erre. A döntés nem skálázott, egyszerűen igen, vagy nem. És itt ezen a ponton szokott a legtöbb sikertelen vizsgázó (és sikeres is) valamit félreérteni. Mi a sikertelen vizsga jelentése? Szándékosan kerültem eddig a ’bukás’ szót, amit több okból sem szeretek használni, hiszen egyáltalán nem elbukásról, sikertelenségről van szó. Egy ilyen helyzet ugyanolyan óriási segítség a gyakorlónak, mint minden más esemény a gyakorlása során. Természetesen senki sem szereti, ha a vizsgája nem sikerül. Az hogy a vizsgán nem ment át, nem egy kegyetlen sértés, porba tiprás, kudarc, mint ahogyan azt sokan megélik. Ez egy jelzés, egy jó tanács, hogy a gyakorlásban nem szabad addig tovább lépni, amíg kidolgozatlan, elsajátítatlan pontok, netán félre értések maradtak. Figyelmeztetés, hogy a fejlődéshez még az eddigi dolgokon kell tovább munkálkodni.

Magas szintű mesterektől a budo gyakorlását számtalanszor hallottam hasonlítani egy építményhez. Erős, széles talapzatról beszéltek, ami az alaptechnikák alapos elsajátításából, és gyakorlásából kell lefektetni. Erre kerülhet a felépítmény. Ha az alapzat erős és széles, akkor magas és stabil építmény kerülhet rá.