Mindig elképedve hallom a sikertelen vizsgák utáni tipikus kérdéseket: „mit rontottam el?, „ mi volt a hiba?” Eddigi pályafutásom alatt megannyiszor tették fel nekem e kérdéseket, vagy hallottam, amint felteszik valaki másnak.
Mit is jelent ezek a kérdések? A kérdést feltevő alapállása,
hogy minden rendben kellett legyen, a felkészülés teljes volt, csak valami
végzetes dolog, valami rendkívüli történt, ami álnok módon meghiúsította a
sikeres vizsgát. Ha ez valóban így történt, akkor az illetőnek tudnia kellene róla,
mert átélte a történteket, mégis csak tudomása kell legyen arról, mi is történt
vele a vizsga alatt. Ha elesik, megvágja magát, bele lép a hakamá-ba, elejti a
kardot, katá-t cserél, technikai hibát vét, stb., erről csak van tudomása. Ha
mégsem, akkor nem lehetett a jelenben, átaludta a bemutatóját. Ez esetben viszont
tudatosságról szó sem lehetett, és ez valóban végzetes egy vizsgán. Ilyesmi
azonban nagyon ritkán történik, és ha mégis jó korrekcióval, kiemelkedő, ezt
elhomályosító produkcióval kompenzálható.
De ha ilyesmi nem történt?
Azt gondolom a vizsgákra történő felkészülésnek alapvető eleme kellene, hogy legyen a magunk felé történő teljes őszinteség. Fel kell tenni magunknak néha nagyon egyszerű, de sokat segítő kérdést. Meg tettem minden tőlem telhetőt? Felkészültem kellően? Időben elkezdtem készülni? Tudtam elegendő időt szánni a felkészülésre? Miért akarok vizsgázni? Mikor akarok vizsgázni? Hol akarok vizsgázni? Végig vittem a vizsgázás folyamatát?
Azért hangsúlyoznám az őszinteséget, mert az ember nagyon sokszor becsapja magát. A hiúság, a becsvágy, a türelmetlenség igencsak befolyásolják, és mérgezik saját magunk pontos látását. Az említett kérdésekkel pedig szembesítenünk kell magunkat. És ha tisztán látunk, akkor minden könnyebben fog menni.
A fokozatokon keresztüli előmenetel számos előnyt és számos csapdát is rejt magában. Az előbb említett vágyak, élmények, célok, hajthatják, motiválhatják az embert. Mindig újabb és újabb szintekre emelik, késztetik a gyakorlót, hogy mindig magasabb és magasabb szintű elvárások szerint tanuljon, gyakoroljon, készüljön.
Vizsgázás folyamata,
lépések
Vizsgázni nem kell, hanem lehet.
Természetesen a kezdeti időkben több segítséget kap az éppen a gyakorlás útjára
lépő, de …
A budo gyakorlása sok egyéb mellett az önállóság fejlődését is magával kell
hozza, de ez nem azt jelenti, hogy a sensei, vagy dojo vezető nélkül kellene a
vizsgákról gondolkodni, tervezni.
Szeretném, ha a minőség javítása lenne az elsődleges célja
mindenkinek, és csak ez által merülne fel a fokozat megszerzésének gondolata.
Mindig elszomorít, mikor valaki azért szeretne vizsgára jelentkezni, mert
eljött az ideje, mert lejárt a kivárási idő. A minimális kivárási idők nagyon
szűken vannak szabva, feltételezik a rendszeres, folyamatos, és magas szintű
gyakorlást. Még mindezek megléte mellett is nehezek, különösen a magasabb fokozatok
esetében.
Félre értés ne essen, senkit nem akarok lebeszélni a vizsgázásról, a vizsgáról,
a vizsgázásról gondoltakat szeretném világossá tenni.
A vizsgára jelentkezés gondolata nem az éppen esedékes vizsgára jelentkezéskor kell megszülessen. Elég hamar képbe kerül mindenki milyen vizsgák, milyen feltételekkel tehetőek, a szabályzatok nyilvánosak és hozzáférhetőek. Ezek ismeretében tervezhető a vizsga. A már előbb említett kérdések feltevése után, felmérhető, milyen segítséggel, mennyi időráfordítással, mennyi gyakorlással kb. mikor és hol lehet a következő vizsgára jelentkezni. Hangsúlyozom: tervezni! Évekre előre tervezni!
Befektetett munka
Hallottunk már ilyen mondatokat?
Három évet judo-ztam, és öt éve kendo-zom.
Ötévet ájkídóztam és hetetkaratézztam.
Kilenc éve fedetpályásnuncskuzom.
Ezek a számok így semmit sem mondanak, tisztelet a
kivételnek, többnyire fellengzős, vagy kompenzáló emberektől hallottam
hasonlóakat. Mit is mondhatnak ezek az évek a gyakorlásról? Heti hány edzést,
hány órában, milyen rendszerességgel végzünk? Belátható, hogy nem mindegy,
hetente egy alkalommal egyórás edzésről beszélünk, és ez is kimarad egy
hónapban egy-két esetben, vagy heti négy alkalommal három órában. Az első
esetben a ráfordított idő évi 24 óra, a másodikban 600 körüli érték. És eddig csak az edzések időráfordításáról
beszéltem. A ráfordítás minősége sem mindegy. Az edzéseken csak lézengek, vagy
intenzíven dolgozom, kihasználva az oly rövid időt? Sokszor látom egyazon
edzésen két gyakorló között milyen nagy különbség lehet. Van, aki folyamatosan
keres, próbálja a mozdulatokat, nézi az időzítést, vagy az attitűdöt,
légzést,.stb.., a másik nézelődik, vagy alig várja, hogy végre hozzá szólhasson
valakihez, netán rázúdíthassa valakire benne felgyülemlett tanítási szándékát.
Hány szemináriumon vettem részt? Mennyire érdekel a téma? Keresek, gondolkodom,
kutatok, kérdezek, utána olvasok? Itt persze nem a fájlmegosztó szervereken
tanyázó csodák vizslatására gondolok.
Több gyakorlásban eltöltött év alatt az apály jelenségével is találkozhattunk.
Néha át kell vészelnünk olyan időszakot, mikor kevésbé vagyunk fogékonyak, vagy
valamiért egyszerűen nem megy. A nagy kékségben mondja Endzo a mélységi búvár:
Vannak napok, mikor a tenger nem fogad be. Azt hiszem, néha velünk is előfordul
ilyen, a budo nem fogad be.
A nyitottság és fogékonyság is fontos attitűd. Mindig késznek kell lenni,
valamit megváltoztatni. Néha látom, csak azért ragaszkodik valaki egy adott
technikához, időzítéshez,stb., csak mert az kényelmesnek tűnik. Szeretnénk azt
érezni, hogy „már tudom” ezt és ezt,
vagy már „ezt elég jó szintem
produkálom”, de ez hamis állapot. Nem szabad megelégedni, elkényelmesedni.
Dan
A dan fokozatok rendszere viszonylag új keletű dolog. Az
modern idők hozták magukkal. Ha visszatekintünk, a régebbi időkben budo miként jelölte
ki a szinteket, merőben mást látunk. Természetesen régen is szinteket és
fokozatokat használtak, de alapjaiban másként, mint amit mi napjainkban. Pár
mondat erejéig kénytelen vagyok a budo történet vizeire evezni, hogy jobban
érthessük a mai helyzetet.
Nem léteztek olyan átfogó szervezetek, mint manapság. Ryu ha-k, azaz iskolák
különböztették meg magukat. Minden ilyen iskolának volt egy éppen aktuális
feje, aki képviselte az adott ryu-t a legfelső szinten. Dojo-t önállóan csak a
legmagasabb szintet elért és saját útjára engedett személy vezethetett, ez a
fokozat általában azt is lehetővé tette, illetve azzal a joggal is felruházta
tulajdonosát, hogy az ő keze alatt tanulóknak fokozatokat adjon. Kénytelen
vagyok nagy általánosságban szólni erről, mert a fokozatok száma és rendszere
minden iskola esetében más és más volt, illetve a ma is működők esetében, jelen
időben ma is más. Egy ilyen klasszikus rendszerben fokozatot nem megszerezni
kell, hanem elérni. Ez azt hiszem jelentős különbség. A tanítvány gyakorlásában
egyre mélyebbre és mélyebbre jutott, ismeretei mennyiségileg és minőségileg
párhuzamosan nőttek. Amikor a mester véleménye szerint adott tudás szintet
elért (ami koránt sem szorítkozott pusztán technikai elemekre), kijelölte,
átadta a következő fokozatot. Ebben az esetben nem beszélhetünk vizsgáról,
talán inkább megérkezésnek mondanám. Ez egy sokkal személyesebb, mélyebb
kapcsolatot feltételezett tanító és tanuló (mester és tanítványa) között.
Legutóbbi látogatásakor mondta Yamasaki Masahiro sensei: „Nem a dan-ok elérése miatt kell, hogy gyakoroljunk, és ez által magasabb minőségbe lépjünk, hanem a budo-nk minőségét kell folyamatosan fejlesszük, és ebből az épülésből alakul ki, hogy sikeres vizsgákat tehetünk majd.”
Egy a zen-ből kölcsönzött, ám a budo útján haladóknak is fontos gondolat is ide kívánkozik: „a DO maga az ÚT”. Nincs megérkezés, maga a haladás az Úton járás. Magunkra vetítve azt mondanám, élvezzük a gyakorlás minden szintjét. Minden fokozatnak, és szintnek meg van a maga szépsége, érdekessége, izgalma, kérdései, felismerései. Ne akarjon senki valami csodálatos ugrással szinteket átugrani. Lehetetlen. Nincs átugrás, minden ponton át kell menni. Mindenkinek magának ki kell ásnia, ki kell gyúrnia (rendo) a maga budo-ját. Ez adja a dolog szépségét. Képzeljük el, ha valami csoda folytán, teszem azt egy aranyhal segítségével a vágyakozó shodan egy szempillantás alatt hachidan-ná válna. Mi lenne? Hol a küzdés, az élmények, a pálya maga, a csiszolódás???
Akarjuk megismerni azt, amit Utunknak választottunk. Hallatlan érdekes, és óriási világ ez, mély, mint a tenger, mindig van lejjebb és lejjebb. Mindig van új felfedezés, kérdés, csiszolni való. Ezt hachidan fokozatútól hallottam először, de az óta már magam is megtapasztaltam. Azt mondom, küzdjünk bátran az előre lépésért, gyakoroljunk nagy kíváncsisággal és élvezettel.
Tanulmányaink során hozzá szoktunk, hogy a vizsga azonos a „valaminek megfelel,
vagy nem” szelektáló szemlélettel. A budo célja nem a minősítésünk, hanem
magunk fejlesztése. Ez a cél nehezen azonosítható a „nem tanultad meg, akkor
megbuksz” gondolatával. Egy budo vizsga esetében egy objektív elemekből (mint
pl. technikák) és inkább a szubjektivitásba hajló, tapasztalati tudáson alapuló
színvonalhoz, sztenderdhez viszonyítanak a vizsgáztatók. A vizsgázótól az az
elvárás, hogy minimum az elvárási szintet be tudja mutatni a vizsga alkalmával.
A helyzet érdekessége az, hogy egy adott időpontbeli állapotot mér fel a
vizsgáztató, a vizsgázó minden előzetes ismerete nélkül. Ott és akkor mit mutat
a vizsgázó. Ott és akkor mit mért fel a vizsgáztató, ott és akkor milyen
értékelést ad erre. A döntés nem skálázott, egyszerűen igen, vagy nem. És itt
ezen a ponton szokott a legtöbb sikertelen vizsgázó (és sikeres is) valamit félreérteni.
Mi a sikertelen vizsga jelentése? Szándékosan kerültem eddig a ’bukás’ szót,
amit több okból sem szeretek használni, hiszen egyáltalán nem elbukásról,
sikertelenségről van szó. Egy ilyen helyzet ugyanolyan óriási segítség a
gyakorlónak, mint minden más esemény a gyakorlása során. Természetesen senki
sem szereti, ha a vizsgája nem sikerül. Az hogy a vizsgán nem ment át, nem egy
kegyetlen sértés, porba tiprás, kudarc, mint ahogyan azt sokan megélik. Ez egy
jelzés, egy jó tanács, hogy a gyakorlásban nem szabad addig tovább lépni, amíg
kidolgozatlan, elsajátítatlan pontok, netán félre értések maradtak. Figyelmeztetés,
hogy a fejlődéshez még az eddigi dolgokon kell tovább munkálkodni.
Magas szintű mesterektől a budo gyakorlását számtalanszor hallottam hasonlítani egy építményhez. Erős, széles talapzatról beszéltek, ami az alaptechnikák alapos elsajátításából, és gyakorlásából kell lefektetni. Erre kerülhet a felépítmény. Ha az alapzat erős és széles, akkor magas és stabil építmény kerülhet rá.