Edzőtábor Visegrádon és első jodo vizsgánk

Ezen az oldalon nemigen lehet újat írni egy edzőtáborról. Nem is próbálkoznék ilyesmivel. A tények: Victor és Terry Cook senseiek és Hábermajer Gábor sensei vezetésével 34 magyar és külföldi résztvevővel jodo edzőtábor volt Visegrádon a Makovecz Imre tervezte nagyszerű tornacsarnokban. Hármunk számára a második visegrádi tábor volt Cook sensei vezetésével és az első vizsga. A Shinbukan rendezésében lezajlott esemény jól sikerült. Ha ezt mondom, nagyon keveset mondok.

Sensei jól megtöltötte azt a képzeletbeli puttonyt, amiben a következő időszakban kibontandó ajándék budo-csomagokat tartjuk. Ennél többet is kaptunk. A Shinbukan család élményét. Egy igazi budoka személyének közelségét. Azt, ahogyan egyszerre, szinte egy időben tud tiszteletre méltó tanár, félelmetes harcos, a végletekig udvarias angol úr, angol humorral megáldott szigetlakó, szeretetteljes bölcs lenni. A sok kis kibontandó csomag mellé kaptunk néhány nagyobb batyut is: tanítást arról, hogy hogyan kell mindig friss lelkülettel, a harcos hozzáállásával, eközben lágyan és elemezve tanulmányoznunk a budot.

Hármunk számára az első vizsga is most jött el. Érdekes élmény volt ez is. A másfél napos szeminárium világossá tette előttünk hiányosságaink legkomolyabb elemeit. Ezek után legszívesebben jó fél évvel elhalasztottam volna a vizsgát, hogy legalább a főbb pontokat sikerülhessen kigyakorolni. Az előre elhatározott úton haladtunk mégis és odaálltunk vizsgázni. Az élet más területéről ismert élmény ismétlődött meg: testi-lelki fáradtságban is lehet még egy rövid időre összeszedetten teljesíteni. Meg lehet ezt tenni ijedtségből, az adrenalin hatására, de meg lehet tenni összpontosítva a szellem erejével is. Biztos, hogy az ember nem képes a legjobbját nyújtani így, és valószínűleg mindhárman úgy vizsgáztunk le, hogy nem eddigi életünk legjobb hat katáját mutattuk be. De önmagában jó élmény, hogy a fáradtság ellenére is képesek voltunk bemutatni egy embut nagyobb hiba nélkül. Egy korábbi iaidos beszámolómban morgolódtam a taikai ellen és bizony a vizsgával kapcsolatban is voltak fenntartásaim. E tekintetben ez teljesen más volt, mint az a korábbi esemény. Világosak voltak a követelmények, érezhető a pozitív energia. Emellett az a tény, hogy páros gyakorlatot mutattunk be, bár nagyobb felelősséget rótt mindannyiunkra, hiszen nemcsak a saját vizsgánkról, hanem társunk, barátunk vizsgájáról is szó volt, mégis a túlzott stressz nélküli összeszedettség élményét is ajándékozta. Csak igazán éles, döntési helyzetekben fordult elő velem az élet más területein, hogy ilyet éltem át: éreztem az adrenalin áramlását, de időlegesen meg tudtam fékezni. Fel tudtam használni, anélkül vagy inkább azelőtt, hogy átadtam volna magam neki.  Vajon ez lenne az a lelki állapot, ami a harcot is jellemzi?  Vagy nem csak legyőzni kell a stresszt, hanem a megtörténtét is el kell kerülni? Nem tudom. De azt sejtem, hogy a vizsga és talán a taikai is ilyen értelemben szerves része az útnak.

Köszönöm, köszönjük a tanítást és a segítséget mindazoknak, akiket illet és gratulálok  társaimnak, Lovik Anikónak és Óvári Gábornak a sikeres nikkyu vizsgához, valamint az úton előttünk járó Dervadelin Juditnak a sikeres ikkyu vizsgához!