SHINBUKAN
SKF Spring seminar - 2012.05.12-13. -
Az én hoppáim - Egy rövid hétvége története

Még jól emlékszem a tavalyi táborra, s annak feledhetetlen élményeire. Akkor annyira az újdonság erejével hatott minden: a hely, a tábor, az emberek, a túra a hegyen és annyira izgatott voltam, hogy már akkor fejben megírtam előre a beszámolóm nagy részét, és türelmetlenül vártam a pillanatra, amikor otthon végre leírhattam mi is történt. Az idei más volt. Kissé borúsabb hangulatban telt és nem csak az égen lévő felhők miatt.
Egész nap izgatottan vártam az indulás pillanatát, ami valamivel hét óra előtt el is érkezett. Sensei-ék a Lövölde térnél vettek fel, ahol rövid üdvözlés után már robogtunk is kifelé a városból Morgóval, az autóval. Akkor még optimistán arra számítottam, hogy az ide beígért rossz időt mi ott megússzuk és a frissen (aznap!) vásárolt fényképezőgépemmel csodás képeket fogok készíteni. Szorgalmasan olvasgattam is használati útmutatót, hogy mire megérkezünk, legalább már az alapfunkcióit ismerjem a gépnek.

Az első HOPPÁ!

Már vagy 50 kilométert tettünk meg, amikor tudatosult bennünk, hogy otthon maradt Cook-sensei-nek szánt adományt. Már nem akartunk visszafordulni mivel vitt bennünket a lendület és a vágy, hogy mihamarabb megérkezzünk. Így hamar meg is született a B terv. Az adomány majd júniusban (júliusban?) fogjuk átadni, amikor is Sensei hozzánk látogat. Remélhetőleg addig még gyűlik is hozzá egy kevés.

…folytattuk utunkat kanyarogva a cél felé, miközben Morgó hol ilyen, hol olyan nyekergő, morgó, kattogó vagy épp rázkódó hangokat hallatott. De Némó esküdözött, hogy a kocsi üzembiztos mivel nem rég cserélte ki saját maga az első futóművet és egyéb alkatrészeket. Lehet, hogy ezt megnyugtatásnak szánta, de a „kicseréltem” szó hallatán Sensei és én is felkaptuk a fejünket. De végül megszoktuk, hogy fékezéskor rázkódik az egész kaszni és, ha valamelyikünk nagyanyja is jött volna, azt a ragasztót még nem fejlesztették ki, ami az ő protkóját a helyén tartotta volna. Mindegy! Vesekőkezelésnek így is jó volt.

Közben beesteledett, és már csak a tompított fényénél láttuk az utat, amikor is jött - illetve állt - az út közepén a második HOPPÁ, egy fiatal szarvas személyében. Némó villámreflexei és Morgó jó fékje az utolsó pillanatban, de meg mentettek minket attól, hogy a történetnek itt vége is legyen. Ki is maradt pár szívdobbanásom abban a pillanatban, de miután konstatáltuk, hogy nem történt semmi komoly, pillanatokkal később már hasonló vicces és kevésbé vicces sztorikról, emlékekről ment a cseverészés. 

A harmadik HOPPÁ!

Valamivel este 10 után érkeztünk a Hotelhoz. A recepciónál Sensei üdvözölte régi Szlovák ismerőseit, akik kissé meglepődve néztek ránk, hogy mi mit is keresünk itt. Ekkor tudtuk meg, hogy valamilyen félreértés miatt nem foglaltak nekünk szállást. A korábbi útibeszámolók fordulatosságai alapján ez szinte várható volt. Én cseppet sem izgulva várakozó állásba helyezkedve figyeltem a fejleményeket. Egy gyors fel-alá rohangálás követően végül is kaptunk egy kétágyas szobát. Oda Sensei és Némó költözött be, míg nekem kezdetben felajánlották egy limuzin hátsó ülését. Végül aztán ötödiknek négy szlovákiai sráccal kerültem egy szobába. Probléma megoldva.

Reggel nyolcra beszéltük meg a reggelit, így akár aludhattam is volna fél nyolcig. Mondom csak akár, mert Szlovák barátaink ébresztője már fél hétkor heves csipogásba kezdett. De még sem haragudhattam rájuk, hisz még is csak befogadtak egy hajléktalant (személyemet) magukhoz.

Reggeli után már épp indultunk is volna a sportcsarnokhoz, amikor az ajtó felől kopogás hallatszott. Terry-sensei volt az, aki elnézést kérve a zavarásért megkérdezte, hogy nincs e véletlenül még egy obink, mert történetesen Cook-sensei otthon felejtette a sajátját. Ekkor már csak én és Némó voltunk a szobában, aki épp befejezte az öltözködést. Kérdően egymásra néztünk: nekem nincs még egy- mondtam. Nálam sincs még egy, mert a másik otthon van.- mondta Némó. Ekkor Némó a helyzet megmentőjeként előrelépve nagylelkűen felajánlotta az övét, amiért Terry-sensei 2 perc múlva vissza is jött. Nagyon hálálkodás közepette át is vette az övet, miközben Némó győzködte, hogy ez neki egy megtiszteltetés és nem kell érte hálálkodni. Némó újra is kezdte az öltözködés procedúráját és már majdnem befejezte, amikor újra kopogtak. Ez ki lehet? –gondoltuk egyszerre. Ismét Terry-sensei volt, aki újból megköszönte az öved, de most inkább visszaadná, mert mégis megtalálták a sajátjukat. Jót nevettünk együtt a dolgon. Ekkor állt neki Némó harmadszor is öltözni.

Tíz órához közeledve már mindenki izgatottan várta a kezdést. A régi ismerősök köszöntötték egymást. Nagy volt a zsivaj. Szokás szerint senki sem mert a teremben bemelegíteni. Talán mindenki szégyelli az iaido-ját? Vagy nem szeretik, ha mások nézik? Ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem, amikor is eljött végre a sorakozó ideje. Valami érdekes összhang folytán pillanatok alatt sorban állt az a nagyjából 70 ember, aki eljött. A megnyitó beszédben elhangzott egy rossz hír, mely szerin idén kerül utoljára megrendezésre ezen a helyszínen a szeminárium. A jövő évi helyszín még nem ismert. Csak reménykedhetünk, hogy az is egy ilyen festői hely mellett lesz, mint az eddigi.

Szokás szerint csoportokra osztottak bennünket. A mudanokhoz osztották be Senseit Galyas Gábor-sensei-el együtt. Sensei még viccelődve meg is jegyezte, hogy : „lám 200 kilométert utazik, csak azért, hogy én oktassam?  ”. Mindketten nevettünk a dolgon. A gyakorlás később is jó hangulatban telt. Sensei szokásához híven humorosan adta elő a hibás dolgokat. Bemutatta a sarok pontokat és a tipikus hibákat. Mindenkit ösztönzött ezek kijavítására. Persze valakiknek, mint ahogy azt később Cook-sensei is viccesen bemutatta, az egyik fülén be a másikon ki. Láttunk érdekes dolgokat…

A gyakorlás után visszaérve a szállásra alig vártuk, hogy lezuhanyozhassunk. Ekkor kaptuk a jó hírt, hogy végre van egy háromágyas szoba, ahová beköltözhetünk. Ezt nem kellett kétszer mondani nekünk. Én, mint a villám (cikk-cakkban) lerohantam a kulcsért és már vittem is a cuccomat az új helyünkre. A szobát hamar be is laktuk. Sajnos az idő meglehetősen szelesre és hidegre fordult, így egy túra a közeli erdőkben nem volt lehetséges. Úgy döntöttünk bemegyünk a városba vásárolni. Jobb híján menetközben az autóból fotózgattam a tájat. De a felhős idő miatt a táj sajnos nem mutatta meg most igazi szépségét.

A rövid bevásárlás után visszatértünk „nekem köszönhetően immáron” kolbászszagú szobánkba (az a fránya csomagoló papír biztosan kiengedett). Az este egy részét beszélgetve illetve ki-ki az aktuális hobbijának szentelve (Senesi az íjászatról olvasott egy könyvet, Némó kötögetett, őőő akarom mondani karkötőt font, én pedig a fényképezőgépem használati útmutatóját bújtam) töltöttük.

Másnap reggel egyesekkel ellentétben frissen és üdén ébredtem. A többiek ébresztését gyorsítandó, nagyra nyitottam az ablakot, hagyva hogy bejöjjön a reggeli „friss” (értsd 8 fokos) levegő. Sensei-ék ágya felől jövő morgó hangokat az ablaknyitásért járó köszönetként értékeltem. Ezt követően az immáron megszokott „hol a söröm?”, reggeli kérdés következett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár e kérdés valóban elhangzott, de már akkor is csak viccként. És különben is csak citromos és mangós söröket vettünk.

A reggeli valamint a szoba elhagyás és fizetés után ismét az ideiglenes dojo felé vettük az irányt. Aznap már mindenki otthonosabban, felszabadultabban mozgott. Kiírták a vizsgakatákat is, amiket aztán Cook-sensei vezetésével végigvettünk. Ezalatt egy alkalommal maga Cook-sensei szakított időt, hogy oktasson engem, amiért nagy hálával tartozom. Így aztán hamar el is telt az idő és kezdődtek a vizsgák.  A próbát a legtöbben sikeresen vették, bár voltak furcsa dolgok. Mélyről jövő vágások sandan vizsgán?

Hazaúton aztán még tettünk egy rövid kitérőt egy nagyon kreatív párnál, valahol egy ugyan festői környezetben, de mégis csak az "istenhátamögötti" helyen. Talán még a GPS se vinne el oda, mert minket is úgy navigáltak, hogy „a kocsmánál forduljatok be…addig menjetek hegyenek felfelé, amíg csak tudtok és ott jobbra…”, de végül csak megérkeztünk. Ott körbevezettek minket a házuk vagy inkább a kreatív váruk körül. Rövid teázás és beszélgetés után már nem maradt más hátra csak az a pár tíz kilométer autópálya. Csupa jó élménnyel gazdagodva tértünk végül haza.

A beszámolóm természetesen nem teljes. Aki nem jött el, az lemaradt olyan dolgokról, mint például Némó kézifékes kanyarvételi technikájának bemutatója vagy a Margot nevű kókuszos édesség, amitől Sensei szinte „függő” lett, vagy Morgó különböző hangjainak megfejtésére irányuló találgatós „játék”. Minden összefoglalva, nagyon örülök, hogy elmentem, mert egy ilyen út mindig többet ad, mint amit vár az ember. Legyen az jó vagy rossz…
Vágvölgyi Gábor
 Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez! Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez! Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez! Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez! Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez! Kattintson a képre a nagy felbontású változat megtekintéséhez!