Hónap: 2013 október

 

Mudan: Kovács Tamás (MJKK)

Shodan: Bodnár Tamás (Juunanshin)

Nidan: Kovács Balázs (Főnix)

Sandan: Budavári Anita (MJKK), Várvizi Attila (Főnix)

Yondan: Varga Zoltán (MJKK)

Godan: Stadler Gyula (TRIK) delegáció vezető

Hábermajer Gábor (SBK)

 

 

Az elszánt 9 fős delegáció, a 8 válogatott és Mihalik Hunor sensei (ki shinpan-ként jött az eseményre), szlovák rendszámú kisbusszal (nagy úr a racionalitás), és a lelkekben nagy lendülettel vágott neki az útnak, hogy nyomot hagyjon az Európai iaido történelemben. Ha tömören akarnám összegezni a négy napban történteket, így fogalmaznám meg:  A tárnokvölgyi csatába indultunk, és Mohácsról tértünk haza.

 

Minden eddigit meghaladó spirituális töltettel és támogatással készültem erre az útra. Egyszerűen így alakult. Akkor ez egy spirituális utazás lesz? – Bújt elő a kérdés bennem, s nyomban a replika is: Miért? Melyik nem az?

 

Eb-kre szinte már valamennyi közlekedési eszközzel utaztunk, most a régi időket emlékeztetve ismét kisbuszba szállt a válogatott. Vörös, szlovák rendszámos Ford tranzitunkkal terveztük megtéveszteni az útvonalon minket észlelőket és leplezni igazi kelet-európai viselkedésünket.

 

A tágas belső tér ellenére az utazási körülmények az inkvizíciós módszereket juttatták eszembe. Volt hogy álltunk az utastérben, ültünk, ültünk csomagon, feküdtünk előre, hátra,… Konklúzióm: ez sehogy se jó. Ki kell bírni, talán 16-18 óra alatt oda érünk. A sofőrök hősiesen állják a sarat, róttuk az aszfaltcsíkot.

 

A Monaco feliratú táblánál hirtelen útvonalat módosítunk. Ezt mégsem hagyhatjuk ki! F1 szakértőnk, Zoli keresi a városban zajló futam nyomvonalat. Buszunk kering a kis belvárosi utcákban, a helyi rendőrök fejében pedig csak sejtjük, milyen gondolatok születnek a ki tudja hányadszor előttük elhaladó járművünk láttán. Arról nem is beszélve, nem hogy titkolnánk, nyíltan vállaljuk, egy keleti vad horda leszármazottjai vagyunk.

 

Megnézzük ‘A KANYAR-t’, és a kikötőben is bámészkodunk, majd betérünk egy teraszra hogy elmondhassuk, Montecarlo-ban is ittunk egy italt. Nézzük a tengert, a yacht-okat, a parton sorakozó félelmetesen visszataszító vidámpark elemeket. Lassan sétálgatunk a lépcsősorokon, nézzük a fölénk boruló hegyeket, és párhuzamokat vonunk Andorrá-val. A parkoló időnk lejár, és amúgy is tempózni kell, meg pár száz km előttünk áll.

 

Meze  kijelölt pontján egy régi ismerős francia barát fogad, azonnal útba igazítja csapatunkat. Kitesszük Hunor sensei-t a birok szállásán és kis csapatunk elindul felkutatni szálláshelyet. Egy igazi pénzbedobós útszéli minimál-motel lesz az otthonunk e pár napban. A mellettünk terpeszkedő multiban friss sushi-dobozokkal próbáljuk zilált állapotunkat gyógyítani. Már csak egy jó alvás szükséges.

 

Aztán két nap szeminárium gyalul-tömörít minket, ami szokott módon három fokozat szerinti csoportban zajlik. A sandan-ok örülnek, Kusama sensei ismerősként tekint rájuk, és fokozandó a helyzet pikantériáját, néha egy-egy magyar szót dob be: jobbra, béna.. stb.

 

A nanadan, rokudan, godan csoport hangulatát két dolog határozza meg: az igen nagy létszámú vizsgára készülő (csak rokudan-ra 20-an vagyunk) és tribünön éppen folyamatosan rohamban lévő Turet-szindromás srác.

 

Este elmerülünk a helyi kultúra mélységeiben, a nyers kagyló bárban, ahol több kiló osztriga, rák és csiga jut gyomrainkba, majd a település egyetlen romos kocsmájába térünk be. Itt másodpercek alatt épül fel a nemzetek közötti barátság. Az ördögnek öltözött nő férje, a bőrdzsekis kiéhezett késői hajadon, az ujjatlan asztalos, az ujjatlan halász, a részeg pultos-mami, és a palástos „hülyegyerek” azonnal befogad minket. Fogynak az italok, emésztődik a kagyló, és emelkedik a hangerő. Erre minden ösztönző erő meg is van a helyiekben. Szerintük semmi sem történik ebben a porfészekben, csak nőnek a kagylók. DE mikor megjön a hun erőkkel feltöltött magyar nemzeti iai horda, akkor megcsillan az élet íze, és ők is fényesebbnek látják az égen reszkető csillagokat, szebbnek asszonyaik szemét. És mikor együtt ordítunk az ég felé, ők is megérzik az ereinkben lüktető erőket, és az összetartozás egyetemes érzését.

 

 

Már előző este érződik ez az EB nem a versenyző szemével szerveződik. 8.30 as sorakozó üzenetével érkeznek a meetingről érkezők. Ehhez ha melegíteni is szeretnénk, 7.30 körüli érkezés kell, reggelink 7-től van a szállások. Nem kell magyarázni milyen reggelt jelent ez egy versenyre indulónak. Mindenki rutinos, ezért lehetséges hogy elsőként állunk be a termet elfoglalni. Táskát a pincébe, kardtokot nem a terembe, fél tribün a nézőknek. Ilyen értelmetlen dolgoknak kellene eleget tegyünk. Mindent azért nem! A kardtokra csak annyit válaszolok: NO! This is with me all the time. A tribünt meg egyszerűen elfoglaljuk. Ekkor még él bennünk az ősök adta erő, lelkesedés. Aztán jönnek a csaták, és hullnak legjobbjaink. Ha van igazán rossz érzés egy EB-n akkor az az, mikor nem jut ki senki a pool-ból. És 7-ből senki. Godan-ként utolsóként szállok versenybe. Pool elsőként kijutok, és tervezet, miként- kivel- milyen ágon- meddig, de az első mérkőzés megállít. De ki, miért…..

 

És igen, ez egy szép nap lesz. Erőtől duzzadnak csapattagjaink, nem látszik rajtuk semmi a tegnap sötét árnyaiból,és szép iai-t mutatnak. Remény teljes az indulás. Felsejlenek bennem a csapat tagok régi mozdulatai. Istenem, milyen messze kerültek, mennyit fejlődtek. (Budavári, Várvizi, Varga) És milyen gyönyörű ezt látni. Ez kárpótol mindenért. Talán még azért is, hogy a franciák ellen „koncepciós perben” vérzünk ki. Milyen kár. A valahai legszebb csapatmunkát látom a mieinkben. Tudom, tudom, nem lenne szabad a bírói működéssel törődnöm, vagy kritikát formálnom, de ez nagyon látványos volt, és nagyon fájt. Még most is, ha felidézem magamban. Nem jutunk tovább.

(Olvasom soraim, így írás közben, és elcsodálkozom: de hát mi is a verseny szerepe munkánkban, utunkon? Ne tévesszen meg senkit /magamat se/, nem sporttudósítás, de nem is sport a téma.)

 

Érdekes. A vizsgára rájöttek a szervezők, hogy a terem megfordítva praktikusabb. Vagy szóltak nekik?

Látjuk és átéljük az egyre nehezedő vizsgákat. Jó érzéssel állok a 20 rokudan jelölt közé hetedikként. Majd mindent a bizottság elé tárok, mit tudok, örömömre olyan dolgokat is amit az utolsó órák teremtenek meg bennem. Nem elég, de nem tudok többet jelenleg. Az egyetlen sikeres vizsgázó viszont szépen kijelöli, mi lehet az évek óta homályba vesző irány. Ha ő sem ment volna át biztos lázadást szítok, de nem kellett.

 

Mohács után is volt valahogy, mondanám, de ez szomorú végszó lenne. A csapat egyáltalán nem tört meg. Mindenki a tovább felé fordult, a bent maradt erők utakat keresnek. Nem állunk meg! Heeeeeeeeeeeejjj!

(…)

Az est végére többen haiku mérgezést kaptak, érdekes játék volt a szerző beazonosítása – ami nem is volt mindig olyan egyértelmű…

Az enbu-t mese, Japánból érkezett csilingelő ajándékok és a hagyománnyá vált torta követte!

---

„4. nap, kedd

Ez a nap is eljött. Volt, amikor vágytam rá, amikor álmodtam, amikor féltem tőle, amikor távolinak tűnt, amikor közelinek, volt ez már mindenféle, csak ennyire konkrét és halálosan visszavonhatatlan nem. 

Nehezen reggeliztem, mert tegnap este elég későn, úgy kettő felé értünk haza a kendó edzésről, enni is kellett és teli gyomorral aludtam (ájultam) és azzal is ébredtem. Próbáltam leerőszakolni a finom falatokat, de nehezen ment. Aztán pakoltam ajándékot és felszerelést. Titkon arra gondoltam, betoppanunk Arival, megkapom a heti menetrendemet, és délután vissza kell mennem, addig meg alhatok. Így indultam neki a valóságban sose’, de a nézegető rendszeren látott utcáknak. Errefelé már kisházak vannak, egészen kis utcákkal. A távot nem tudtam felbecsülni, meg azt sem hogy elsőre odatalálok-e, de ismét minden olyan egyszerű volt. A hangomon es a gyomromon ereztem, izgulok, bár a pulzusom maradt, de hát ez a pillanat pár hónapja is a hihetetlen kategória volt. Kicsit húztuk az időt, végül is negyed órával korábban becsöngettem. Aztán jöjjenek a mai meglepetések: a kaputelefonban megszólaló női hangnak ijedtemben japánul köszöntem, és bemutatkoztam. Ne kérdezzétek, hogy’ csináltam, mert nem tudom. Sensei nyitott ajtót beöltözve, majd szinte kiestem a fejemből. Csak nem Miuki san sensei ül a bejáratnál kiskosztümben és vigyorogva kávézik? De. Perceken belül felsőkategóriás kétfős nanadan-képzésbe csöppenek.  Az edzés háromig tart. Alig állok a lábamon, ez az ebédszünettel is 5 óra volt.

(…)

A dojoba nagyon korán érkezem, ezzel egy kérés elébe megyek, mert szerettem volna megnézni itt, hogy megy a gyerekedzés. Sensei fia épp egy bemutató mérkőzést figyel, a két gyerek elég kicsi, mégis türelmes, szép vívást mutatnak.

Le vagyok nyűgözve. 

(…)

Az atmoszféra nagyon jó, nyugalom van, hárman osztjuk fel az egész teret, sensei igazgat néha, és van időm javítgatnom ezeket. Tartunk egy kávészünetet, ami nagyon jól esik, utána kicsit könnyebb. Valahol – azt hiszem soetetsuki-nél – elhagy minden erőm, és beváltok egy laza üzemmódra, de mégis élesebb leszek. A sen jut eszembe: ugyanez történt ott is, csak most pluszként érzem a dojo hangulatát, sensei közelséget és természetességet. Ez mind összegződik, és talán a legszebb kata-élményeim születnek meg itt. A maradék egy óra gyorsan elszáll, hajtogatok és hazaindulok. 

(…)

Délutáni edzés

Szerda a jodo napja a nyilvános edzéseken. Korán érkezem és egy már képeken valaha látott nagyon öreg sensei kihonoztat egy úriembert. Hátraosonok az öltözőbe, küzdök a biztosítótűkkel, hogy felküzdjem a zekkent, amit erre az útra készíttettem. 

(…) 

A sors összerendez egy eszkimóvadászra emlékeztető nagyon kedves, de igen szeles fiatal lánnyal. Gyerünk. Az első katában lecsap rám az öreg bácsi, és igazgatja a kardpozícióimat. Folyamatosan ontja a mondandót, egyáltalán nem zavarja, hogy nem értem. Minden idegszálammal koncentrálok rá, próbálom felvenni az általa mutatott állásokat, de nem értem, mikor mutatja a jót és mikor a helytelent. A hölgyre nézek segítség kérőleg, de így sem egyértelmű. Aztán valahogy megszüljük az eredményt. A bácsi már csak azt ismételgeti:  godan hahahaha, godan haaaahahahaha. Jót nevet. (…)

Sensei fia elém lép, onegaishimasu. És elkezdünk haladni a katákban. Valahol 4-5 körül járhatunk, amikor Ishido sensei kiabál a terem másik sarkából; Haber……, Haber…. Persze mindig csak a nevemet értem, odamegyek. Azt kérdezi hány danos vagyok? Godan. Nevet a fia, hehe, én is.

Folytatjuk.
Jó vele gyakorolni, és nagyon örülök, hogy vele lehetek.

Gyorsan elröpül az idő, vége az edzésnek.”