Szerencsésen hazaérkeztünk.
Hogy mi volt előtte? Mi volt más, mint az elmúlt évtizedben minden novemberben..?
(…)
Azt hiszem, még mindig keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy már csak négyen indulunk útnak egy ilyen „Közép-Európai Shinbukan koryu találkozóra” – de tudomásul vesszük.
A kis csapat szerencsére összeállt. Először kiválasztottuk az autó színét – ami nem volt nehéz, mivel mindkettő ezüst metál -, majd a Nautilus (született Lancia Phedra) győzött.
A tervezett időben bepakoltunk…és elindultunk!
Az indulás előtti utolsó gyakorlás ijesztő volt. Kevesen voltunk…páran késve érkeztek, és akkor nyugodtabb lettem…
Mióta tart ez? Miért vagyunk csak ennyien? Hová tartunk? Mindennapos kérdések. Felhők vannak felettünk, az ok pedig lehet, nem főleg külső..
Félelmek, kétségek, bizonytalanság – ez mind bennünk van.
Visszük ezeket erre az útra is?
Az utazás..eltelt. (Sajnos a témákról itt nem írhatok ;–)). Este érkeztünk meg. Robi és csapata már várt minket, és kb. 1 napra való ételt (üdvözöljük az új Fidorkát!) sikerült megennünk a társaságukban…
A szakmai rész koryu enbu-k megtekintése volt..de szóba került több érdekes téma – pl. állatok (kecske, mammut, zsiráf, teve) és a szlovák nyelv kimondhatatlan érdekességei.
Fáradtan és későn feküdtünk le. Mivel Gergővel zárva találtuk a dojo ajtót, ezért a földszinti kanapén aludhattunk…de így legalább együtt volt a csapat (a kastélyban)!
Az ágy kemény volt, az éjszaka rövid. Örültünk, hogy csak 10-kor kezdünk… Az ébredést reggeli követte, a megbeszélt időpontban az ajtóban állt Robi és legénysége több tányérnyi ennivalóval..
Ettünk (ekkor gondoltam azt, hogy már vasárnapig jól laktunk…)!
És átautóztunk Stubnyafürdőbe.
A szokatlan meleg időben szokásos terem fogadott minket, ismerős arcokkal… Részemről nehezen indult a nap. Furcsa volt a tömeg Furcsa volt, hogy páran a biztonságot figyelmen kívül hagyva sétálnak el egy shinken-nel gyakorló mögött..
Szerencsére az állandó most is Cook sensei volt ebben az egyenletben, aki köszöntése után bemelegítette az izmainkat – azt hiszem mindenkinek fájt a keze utána!
Sensei az elméleti bevezetőben felhívta a figyelmünket a saját felelősségünkre a gyakorlásunk során. Kérte, hogy lépjünk át a saját korlátainkon, javítsuk a hibáinkat, hogy ne ragadjunk le egy szinten.
Ezután a koryu-ZNKR gyakorlatok közötti kapcsolatról is beszélt. Összefonta az ujjait, ezzel mutatta, hogyan gondolkodjunk a katákról: a pontosságot vigyük át az iskolánk formáiba, az „érzéseket” pedig a ZNKR katákba!
A szombati menü – az utóbbi évek gyakorlatához hasonlóan – Okuden volt (persze miután megkérte az iskolák vezetőit, hogy a Shoden és Chuden szekciót adják át nekünk).
Ez mindig öröm számunkra (főleg annak fényében, hogy Japánban ezzel csak magas fokozattal rendelkező iaidókák ismerkedhetnek…)!
Sokan voltunk. Zavart a tömeg – bár nem kellett volna, hogy így legyen. Gondolatok cikáztak a fejemben. Felhők… Hol is vagyok? Mit csinálok? Ezer problémánk van… Öregszünk, betegek vagyunk, fáradtak vagyunk, sokat ettünk, mi lesz az egyesülettel…
Hol a jelen? A tiszta pillanat a vágásban, a csend, hová lett?
(…)
Ebédszünetben Cook sensei saját kezűleg helyezte fel az „új” kardomra a mon-t!
Napsütés!
Délután tovább jöttek a szép koryu formák, az ismert és ismeretlen (de nagyon kedvelt) kai wazák… És persze egy két felhő is.
És vége lett. És pihentünk, én olvastam (A beavatott)…majd közös fürdés és Suzanka-vacsora jött, követve a hagyományt!
Vasárnap ismét megjelent a három barát sok-sok virslivel és finomsággal..ez már a hétfői adag volt…
Majd csomagoltunk és indult a(z előrehozott kezdésű) második nap!
Délelőtt pontot tettünk az okuden végére, majd wasabis pizzát és egyéb érdekes dolgokat ettünk…
A nap második felében több csoport jött létre. Hábermajer sensei vezette be a legnagyobb tömeget a Shoden titkaiba, voltak, akik Okuden ülő katákat tanulhattak Cook Sensei-től – és volt a kívülállók egészen kicsi csapata, akik úgy gondolták, tudják amit kel, és szívesen gyakorolják a nehezebb katákat egyedül.
Igen, én is!
Végre volt elég hely! Azonnal fejest ugrottam az ukigumo-ba (beszédes név: sodródó felhő – talán a tudatalattim választotta), és hiába lett odakint egyre sötétebb, ez igazi felhőoszlatás volt! Végre izzadtam! Utána következett a yamaoroshi (hegyről lesüvítő szél)..!
Miközben kizártuk a külvilágot, emberek haltak meg.
Merényletek, támadások háborúk zajlottak távol tőlünk.
Több ezer ember szenved, menekül a fájdalom elől – és eközben mi gyakorlunk.
Mit kellene tennem? Megmenthetném őket?
Mindig úgy gondoltam, hogy az Utunk meditáció. Megismerem és fejlesztem magam,
segítek a társaimnak, egészségesebb és tudatosabb leszek – és mosolygok!
Hiszem, hogy ez hatással van a környezetemre. Hiszem, hogy ezzel tudok segíteni!
Hiszem, hogy minél több ember választja ezt az önzetlen elmélyülést,
annál kevesebb háború és erőszak lesz a világon.
Ennyit tehetek. Gyakorlok!
„Good” – sétált el mellettem sensei látva az erőfeszítést, az elmélyülésemet.. És nem álltam meg. Éreztem ugyan, hogy fájni fog a bal lábam de jöttek sorba az okuden katák, és csak jöttek sorban…
Számomra akkor kezdődött el a szeminárium! Nem voltak már körülöttem, nem volt test, ami fájjon, nem voltak kétségek és ismeretlen jövő! Ezért vagyok itt…!
A második baleset után sajnos sensei végett vetett a szemináriumnak….
És én vezettem. Eső, havas eső…de mit számít?
Két óra után hozzászoktam a géphez, teszteltem a téli gumikat, és elérkeztünk a történet elejéhez (ismét) hazaértünk.
Fájt a lábam (is).
Ma is felhős az ég, de látni a napot. Ki melyik részt látja hangsúlyosabbnak?
Öregszünk, betegszünk – Cook sensei-t látva nem panaszkodhatunk…
Kevesen vagyunk – van hely gyakorolni…
Látjuk az Utat még? Hová vezet?
Kell-e aggódnunk, ha a jelen a legfontosabb?
Megtaláljuk-e (újra és újra..) a jelent itt és most – ebben a régi iaido formagyakorlatban?
