2023 július havának 22-ik napján Visegrádon hét elszánt kardforgató harcos felajánlásként fejenként 1008 formagyakorlattal erősítette meg önmagát és az univerzumot.
a krónikás
ISSEN – Utazás
A száraz adatok:
04:00 – Ébresztő
04:50 – Kezdés
07:50 – 240
09:34 – 360
11:38 – 480
13:25 – 600
15:34 – 720
17:32 – 840
20:05 – 1008
1 ciklus 12 kata, ebben:
18 vágás, 4 szúrás, 4 ütés, 5 nukitsuke/nukiuchi, 12 noto.
84 ciklusban: 420 nukitsuke/nukiuchi, 1 512 vágás, 336 szúrás, 336 ütés, 1008 noto.
A 84 ciklus, összesen 1008 kata.
7-en összesen 7056 kata.
Hérakleitosznak tulajdonítják e mondatot: nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. A 2. Iaido Issen sem lehet ugyanolyan, mint az első volt 10 évvel ezelőtt.
De hiszen mitől is lett volna ugyan olyan? Öregedtünk 10 évet, más helyszín adott otthont, elszántabbak lettünk, új társakat kaptunk…
Heten indultunk ennek az ismeretlen útnak és heten fejeztük be. Együtt kezdtük, együtt végeztünk, együtt harcoltunk, együtt szenvedtünk, együtt jártuk meg a mennyeket és a poklokat, együtt vesztettük el az izmaink erejét és kaptuk meg a test másféle uralmát, együtt vágtunk és tettük hüvelyébe vissza a pengéinket, újra és újra és újra és újra…
Testemben sajgó porcikákkal, lelkemben érzések forgatagával keresem, mit és hogyan mondhatnék el erről a napról? Nagyon másnak érzek mindent, mit 10 éve. Igyekszem is kerülni az összehasonlítás csapdáját.
Hogy miért született a SEN, frissített nevén az ISSEN, azt már anno megírtam. Most kiegészültek az akkori gondolatok azzal, hogy Vic COOK sensei-nek szerettük volna kifejezni hálánkat, szeretetünket és köszönetünket 80. születésnapja alkalmával.
Az idő rendíthetetlenül halad. Elröppent idő, az előző 1000 kata napja óta, az idei tervezés és várakozás óta… Már múltidőben beszélünk arról, ami néhány hónapja, hete, napja, órája még egy előttünk álló ismeretlen utazás képében lebegett előttünk. Mi az idő? Mi ez a dimenzió, ami hol ilyen, hol olyan sebességgel áramlik bennünk?
Végig, majdnem pontosan 2 óra alatt tettünk meg egy- egy ciklust, azaz 120 katá-t. És mindegyik más és más hosszúságúnak tűnt. Azt éltem meg, elvesztettem a kapcsolatomat az idővel. Ha nem lettek volna nálam eszközök a követésére, nem is tudtam volna sokszor megmondani, hol is járunk, a nap mely szakaszában. Azt hiszem, abban a 16 órában nagyrészt a jelenben voltam. Beszippanottak a katá-k helyzetei, belső világom kiterjedt, valóságos helyzetekben éreztem magam, vártam ki merről, mikor közeledik felém, mikor mit kell cselekednem.
Igyekeztem csiszolni is a formákon, figyeltem a katá-k egy-egy pontját, mire kell jobban összpontosítanom majd a következőben és bosszankodtam, mikor elvétettem a kiszemelt részt megfigyelni, így egy újabb ciklust kellett kivárni, hogy ismét foglalkozhassak vele.
Iaido-t egyre kevesebben gyakorlunk, nemcsak itthon, hanem Európa és világszerte. Értékrendünk sarokkövei pedig egyre kevesebbek szerint helytállóak a mai korban. Éppen ezért többszörös öröm számomra, hogy a hét fős, kis csapatunkból többen is a fiatalabb generációhoz tartoznak. Aktív gyakorlók, elkötelezettek és vállalták ezt a nem kis kihívást is. Büszke vagyok rájuk és reménykedem, közülük lesznek akik tovább viszik azt, amit mi elkezdtünk, őrzik a szellemiséget, a kata sorokat, a beléjük kódolt titkokat. És kíváncsian figyelem a többieket, nekik is suttogtak a formagyakorlatok, a kard, a test, az elődök ebben az intenzív gyakorlásban?
Nem kevésbé vagyok büszke többi társamra is. Hálás vagyok mind a hat „útitársamnak”! Ezt az utat egyedül nem járhattam volna be, és így közösen csodálatos utazás volt.
Köszönöm Némó, Imi, Robi, Oli, Gabriel és Gábor!
Hábermajer Gábor
Shinbukan dojo cho
Issen – Heten
10 év telt el, és még mindig jól emlékszem az első Iaido Issenre Visegrádon, Magyarországon. Nehéz volt, hosszú, hatalmas teher a testnek és a léleknek egyaránt. Ezúttal már tudtam, hogy mibe vágok bele, tudtam, miért csinálom és kinek. A központi téma Vic sensei jubileuma, 80. születésnapja volt, az az érzés, hogy hálás vagyok neki sok mindenért, a tudásért, a mozgásért, az együtt töltött időért, de mindenekelőtt az életre szóló értékekért, amelyeket minden tanítványának átad. Pont ezek az értékek tesznek engem azzá, aki ma vagyok.
Amikor Háber sensei és én Iaido Issen megismétléséről kezdtünk beszélni, az emlékezetemben vadásztam, és próbáltam emlékezni az utolsó Issenre. Sok minden megváltozott azóta, köztük mi is.
Ezúttal az issent Vic sensei-nek szenteltük, és a májusi szemináriumon, Turčianske Teplice-n a születésnapi gratuláció alkalmával közöltük vele. Talán ez volt a legnagyobb változás számomra érzelmileg. Igen, még a múltkor is bizonyítani akartam, be akartam fejezni issent, és nem adtam fel. De most már tisztában voltam elkötelezettségemmel, ígéretemmel, Vic senseinek adott ajándékommal is. Felelősségemnek és kötelességemnek éreztem, hogy minden katát a lehető legjobban gyakoroljak, és végigvigyem az elejétől a végéig.
Háber senseinek az volt az ötlete, hogy készítsen egy videóriportot, és küldje el Vic senseinek. Ezért az issenre való felkészülésem jóval korábban elkezdődött, és néhány hónappal korábban már dolgoztam a forgatókönyvön azzal a céllal, hogy a lehető legkevésbé megzavarjam ennek az igényes, de szép napnak a lefolyását.
Mivel Háber sensei megnyitotta tanítványaink számára a rendezvényt, a dojo-n belül szokás szerint elkezdtünk egy utazócsoportot összeállítani, ami néhány változtatás után 3 főre csökkent, Gabi, Oli és én. Pénteken délelőtt indultunk útnak, majd Sensei és Nemo köszöntése után a visegrádi erdőben lévő iskola tornaterme felé vettük az irányt.
Erdő, csend, béke, barátok, iaido, harmónia, zen … tökéletesség. Mint tíz évvel ezelőtt, ezúttal is edzőtermet készítettünk, amely fokozatosan tornateremből dojová változott. Csendesen, nyugodtan mindent kitakarítottunk, padlót mostunk, shinzét építettünk közösen: amihez ismét mindenki hozzátette a maga kis részét olyan tárgyakkal, amelyek motiváltak és erőt adtak akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. A Shinzében Vic sensei és Ishido sensei portréi szerepeltek, szigorú tekintetük végig kísért minket, és személy szerint motivációt jelentettek. Háber senseiel együtt mindketten misogit végeztünk itt – mind a 8 irányban, hogy megtisztítsuk a dojot.
Tudtam, hogy minél többet kell aludnom, erőt kell gyűjtenem. Nem tudtam lenyugtatni a gondolataimat, az issenre gondoltam, arra a hatalmas erőfeszítésre, ami másnap mindannyiunkra vár, az elszakadt vádliizmomra, amit nemrég gyógyult meg, aggodalmakra, várakozásra… alvásra.
04:00 Kinyitom a szemem, felkészülök és felöltözöm, kibontom a kardom
04:50 Gyerünk!
1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, 10, 11, 12 és tovább és tovább, ZNKR kata újra és újra. Ismét az óramutató járásával megegyezően forogtunk, mind a heten felváltva a vezető szerepét játszottuk ezúttal, így egymást kellett motiválnunk. Egy kör 120 ZNKR katából állt, majd mindig volt egy kis szünet egy gyors uzsonnára és pihenésre – erre volt a legnagyobb szükségünk. Útközben mozgattam a kamerát, hogy minél több jó felvételt készíthessünk különböző szögekből, interjúkat forgattunk fáradt társakkal, akik mind elküldték Vic senseinek üzenetüket.
Az első 480 kata viszonylag könnyű volt, de a tapasztalatok szerint már vártam az első kihívást, az első pillanatot, amikor előre kell nyomnom. A 600-ik katánál az erőink már fogyóban voltak.
Minden következő kör egyre nehezebb volt. Tovább menni és folytatni, nem feladni és másokat sem elbizonytalanítani – erre gondoltam és leginkább, amikor újra sorra kerültem a katák vezénylésére. Összeszedtem minden erőmet, és igyekeztem másokat és saját magam is motiválni az áhított cél felé, az 1000 katáig.
20:05 utolsó kata 1008 egy hatalmas kiai … megkönnyebbüléssel. Ez az issen teljesen más volt, mint az előző, mert mi is teljesen mások vagyunk. Amellett, hogy sikerült koncentráltan edzenem, amiben segítettek a társaim, Vic és Ishido sensei szigorú tekintete és a elszántság, annak örülök a legjobban, hogy issent heten kezdtük és heten fejeztük be.
Köszönöm mindenkinek, nélkületek nem tudtam volna!
Kulcsár Robbie
Shin Junsui Dojo
dojo cho
ISSEN – Együtt
Nem tudtam, mibe vágok bele.
Nem tudtam, hogy bírom vagy összeesek.
Csak a késztetést éreztem, hogy csinálni kell.
Nem indult jól a délelőtt, a parkolóban pont akkor kezdett szemerkélni az eső, amikor rádöbbentem: otthon hagytam a gohonzon-t. Pedig hetek óta úgy terveztem, hogy ott lesz velem, segít a nehéz pillanatokban.
De aztán jöttek Robiék és hozták a jó hangulatot. Robi fantasztikus figura, sokszor úgy érzem, hogy a testvérem ilyen lett volna mint Ő. Inspiráció pipa.
Vonulás, teremrendezés, szokásos tábori dolgok. Talán csak a hangulat volt sokkal ünnepélyesebb. A terem tisztításánál a sort zártam, én voltam a lassan sétáló szerzetes aki pár lassú lépés után néha csenget.
Kovács bácsi sajnos csalódás volt, de sikerült Imivel megint beszélgetni kicsit.
Az éjszaka rövid volt, inkább csak hánykolódás, a felszínes alvásból tucatszor felriadtam, hol a fájós térdemet vertem be, hol a vállam nyilallt, túl kemény volt a fekhely is, az autó pedig kihűlt és fáztam. Ezek után 3.50-kor felkelni igazi felüdülésnek tűnt. A kávé is jót tett.
És aztán egyszer csak ott álltunk az előző nap felépített kis kamiza előtt. Ishido sensei a képen kicsit hitetlenkedve nézett ránk, „hát ezek meg mit akarnak? azt hiszik, bírni fogják? gaidzsin – egy sem normális…” De Vic sensei a szokott nyugalmával, kis mosollyal a szája sarkában már tudta, hogy legyen bármi, itt senki sem adja fel.
Jó volt, hogy mindig más vezényelt, Háberét már ismerem, megnyugtat, Oli mintha nagy sóhajokkal indítana, Robi viszont olyan hangerővel és lendülettel vezényelt, gondoltam, így délre be is fejezzük.
Nem így lett… Az első 20 sorozat kata még reggeli előtt könnyűnek volt mondható, bár 144-nél a nuki uchi közben a penge karcolta a vállamon a gi-t, ezért kicsit kizökkentem és a végéig kínosan ügyelnem kellett erre a mozdulatra. A második szakasz végére megint megjelent a csomó a térdhajlatomban, kénytelen voltam áttérni álló formákra, mielőtt kidurran, mint a vizsga előtt. Igyekeztem csak kis részletekben nézni az előttünk álló feladatot, most megyünk egy kört, aztán még egyet, aztán én vezényelek, aztán még kettő és megint a padnál leszek… Csak négy ülő, már megint sanpo giri, most soete tsuki, már kifelé jövünk a sorból, mindjárt forgunk…
Megint én mondom a kata neveket, te jó ég, mi jön, koncentrálnom kell, mondjam a sorszámot is? Bele fogok sülni, csinálom a katát de közben a következőt ismételgetem magamban, hogy ne felejtsem el. 10 forgás egy széria, az első ötöt még nem számolom, aztán visszafelé, már csak 4, már csak 3… Yame!
600-ig még talán vidám is volt, most jön a mélypont, a következő széria mintha nem is lenne, szünetben többen ledőlnek, én nem merek. 840, jön a végső hajrá, ez biztosan egy nagy nekifutás lesz, 40 miatt nem érdemes szünetet tartani, gyors fejszámolás, 168 kata, az 14 sorozat, azaz 56 ülő gyakorlat, ha jól időzítek ezt még meg kell tudnom csinálni, kezdéskor leülök seizába. Robi most is vigyázva figyel, az oldalamban érzem, hogy tágra nyílik a szeme, „Nemo te mit csinálsz?” Nyugi Tesó, érzem, hogy jól időzítek. Nyomjuk, makacsul. Szerencse, hogy lecseréltem a tsukát, lehet, hogy a régi már kicsúszott volna a fogásomból. Már beszűkült a vállam mozgása, még jó, hogy csak ritkán nyilall. Beszűkült a világ is, a közvetlenül mellettem állóknál távolabb csak nehezen tudok koncentrálni, bár a vezénylés hangja teljesen tiszta, bármelyik pozícióban is vagyok, Robi továbbra is dinamikus, honnan a fenéből veszi ezt a mérhetetlen energiát, a gyerekei a hetet mindig happon-ra rövidítik és Oli „yoi”-ja egyre inkább egy elsóhajtott „jaj”-ra kezd emlékeztetni. Mikor elöl vagyok, úgy látom, Ishido sensei szeme a képen már inkább elismerően néz, Vic sensei még mindig derűs és magabiztos, „látod, én megmondtam, ezek az én srácaim”. Aztán Háber bekiált, nincs yame, felhördülés, megyünk tovább, ez az utolsó 4 sor már kicsit homályos, aztán egyszer csak egy hegyet megrengető kiai, és vége.
Ott állunk, remegő kézzel, lábbal és abban a pillanatban megváltozott a világ, most már soha nem lesz olyan, mint előtte. Biztosan így éreznek az asztronauták is a földre szállás után.
Keressük a határainkat, megismerjük magunkat, megismerjük egymást, csapatként, családként tudunk együtt dolgozni, ez az a tanítás, amit Tőled kapunk és ez az, amit szeretnénk adni is Neked:
HAPPY BIRTHDAY, VIC SENSEI!
U.i.: Ez már nem a történethez tartozik, de Veletek megosztom: az asztronautás példa nem véletlen. A helyzet ismeretlen, kényelmetlen, veszélyes lehet, de az ember visszavágyik, allítólag aki járt a Holdon az mindig vágyakozva fürkészi, talán azért, hogy újból átélhesse azt a pillanatot, amikor sikerült, amikor jobb tudott lenni önmagánál, amikor olyat tudott véghez vinni, amit előtte kevesen…
Furcsa, de úgy éreztem, hogy ez még nem a határ, kicsit tudnám még feszíteni, és ez a tudat magabiztosságot adott. Elég nagy magabiztosságot, úgyhogy szóltam a munkahelyemen, hogy egy darabig ne szarozzanak velem, mert most mosolyogva tudom kettévágni az ellenfelemet. Olyan magabiztos vagyok, hogy már attól vagyok feszült.
És visszamennék. Nem holnap, de vissza. Megint át akarom élni az akaratot, az együtt mozgást, az együtt akarást, kell ez a közeg, ez a család. A közös munka a közös gondolkodás a közös cél.
Mindnyájatoknak köszönöm!
Németh Zoltán
Shinbukan alapító
Issen – Áldozat és legyőzni
Sen előtti napon ideges voltam. Sokat gondolkodtam, hogyan fog menni, sikerül-e megoldanunk, és hogy a testem is támogat-e és kezel.
Érkezésem után sokat segítettek a bemutatkozó rituálék, közös takarítás, közös tevékenységek. Kicsit megnyugodtam. Úgy mentem oda, hogy úgysem fogok aludni, és reggel biztosan fáradt leszek. És valami hasonló történt. Nehezen aludtam el, sőt szinte nem is aludtam, csak azon gondolkodtam, hogy hány katát csináljak, mielőtt feladom, milyen lesz, hogyan fájnak az izmaim. Egész éjjel fájt a fejem reggelig, amikor bevettem a gyógyszert. Kora reggeltől idegességet és tiszteletet éreztem, nemcsak magamtól, hanem minden résztvevőtől. A közös reggeli bemelegítés megerősített, így nekiláttunk a kezdeti első katának.
Az első 120 katánál nagyon rosszul voltam. A fejem forgott, és nem volt bennem stabilitás. Körülbelül a 70-ik katánál szó szerint elvesztettem az egyensúlyomat az Ushiro alatt.
A második 120 katát a már kezdődő bal lábfájás jegyében vittem végig. Kezelhető volt, de már kezdtem érezni.
A harmadik 120 kata alatt azon gondolkodtam, hogy mit fogok mondani a Cook Sensei videójához, csak ennyi járt a fejemben. Nem is tudom hogyan és 360 kata volt mögöttünk. Hosszú szünet után elfoglaltuk a helyünket és folytattuk utunkat. 400, 500 kata mögöttünk, a fájdalom fokozódott. Ami továbbvitt, az az erős csoportszellem volt. Az 5. kör után már számolgattam, hányszor kell helyet cserélnünk, hogy már szünet legyen.
A 6. kör után az összes katát állva kellett gyakorolnom, nem bírta a lábam. Az egyetlen dolog, ami a lábam fájdalmán és nyomásán keresztül is előre vitt, az a felelősség volt. Felelősség nem csak önmagamért, hanem másokért is. Ha egy ember feladná, biztosan mások is csatlakoznának hozzá.
Talán az utolsó 9 forduló volt a legnehezebb. Vártam a szünetet, de abban a pillanatban szünet nélkül folytattuk az 1008-as kata teljesítését. Gondolatban magammal küzdöttem. Befejezni akartam és feladni.
Végül jött az utolsó kata, az utolsó másodperc: sikerült. Fizikailag fáradt voltam, de arra számítottam, hogy nehezebb lesz, fejben sokkal rosszabbul képzeltem el. Ha nincs a beteg láb, szerintem sokkal elviselhetőbb lett volna. Mindenesetre hihetetlen élmény volt, és határozottan mentálisan a következő szintre vitt. Két szó jellemzi ezt a napot számomra: „áldozat” és „legyőzni”.
Lengyel Oliver
Shin Junsui Dojo
A Shinkanzen nagy sebességel hagyja el a komfortzóna állomást
Ohnody, Saya Noé, The Anahit. Szeretem a zenéjüket- és mi a közös bennük? A szombati fellépésük, Debrecenben. És mit csináltam én ahelyett, hogy ott lettem volna?
Tíz év sok idő. Megfakulnak az emlékek, ilyen távolságból főleg a fájdalom tűnik már kisebbnek… 10 éve Visegrádon 1008 formagyakorlatot csináltunk egy nap alatt. És most arra készültünk, hogy ezt megismételjük…
Ami a felkészülést illeti: “Sensei, én nem készültem!”. Nyilvánvalóan nem is lehet egy ilyen megpróbáltatásra pár héttel vagy hónappal előtte alapozni, hiszem van mögöttem 18 év, az volt a felkészülés – persze ráhangolódásnak jót tett, hogy az elmúlt időszakban többet meditáltam, sőt az elmúlt hét reggeleit a Onedropzendoban töltöttem. Azért izotóniás italport vettem (és pár banánt is – azt már Szentendrén, hogy legyen némi terápiás jellege is az útnak).
Pénteken indultam útnak a Miatával, és lágy esőben, pár perccel két óra előtt sikerül megállni az Apátkúti Erdei Általános Iskolánál – ami nem „a nyúlon túl” van, hanem pontosan ott, hiszen a (szó legszorosabb értelmében) természetközeli iskola udvarán az említett szőrös-nagy gombolyag szabadon él és ugrál.
Hamarosan megérkezett a többi elszánt résztvevő barát is, hogy immár heten vegyük birtokba a helyet – miután megkaptuk a kulcsokat a csinos iskolatitkártól, Marianntól (a minden egy és a minden mindennel összefügg jegyében máris kitalálhatod kedves olvasó milyen idézet van a közösségi oldalán: „A legnagyobb ellenség önmagad vagy. Harcolj vele. Tanulj tőle. Dolgozz rajta. Fordítsd át a negatív energiákat pozitívvá. Külső ellenséggel harcolni könnyű. A legfontosabb a belsődben rejtőző ellenség.” Jet Li)
A kis közösségi (és torna)terem hangulatos, a mögötte húzódó dombos erdő és az előtte folyó patak ideálissá teszi az elmélyüléshez (a Feng shui ajánlásával).
Körbejártuk, átrendeztünk, ter(m)et tisztítottunk és berendeztünk az oltárt.
Pakolás után jól esett a séta a városba – beszélgettünk, megkértem Nemot, hogy ha a Sen közben érne a vég, ne siessen segítséget kérni – és a vacsora a régi helyen (ahol az árak voltak újak..), majd esőben vissza. Korán tértünk nyugovóra – miután elkészült Robi selyemhernyó pihenőhelye.
A végső pihenés előtt még kipróbáltam milyen nunchakuval és két kerékpárlámpával fényt festeni – ez látványosabb volt mint a szentjánosbogár rajzás, pedig az sosem láttam. A hálózsákot és a felfújható matracot is otthon felejtettem (hol volt a tudatosság..?), ezért rögtönzött alvóhelyen próbáltam pihenni, ami nem sikerült azonnal, mert közbejött egy horkolás.. A terem másik sarkába költöztem, és – mivel az én bioritmusomnak még elég korán volt a pihenőhöz – az oltár előtt meditáltam. Utána következett az a rész, amikor Sensei le-, majd kiköltözött, és utána teljes csend is lett, ezért végre aludtunk – egészen hajnali négyig.
És öt óra körül ELKEZDŐDÖTT.
A Shinkanzen elindult.
120 kata volt egy körben, forogtunk és felváltva vezényeltünk, utána pedig mindig volt egy kisebb-nagyobb pihenő. Az első kört ébredésnek szántam. A másodikat nagyon lassan, minimális erőkifejtéssel mozogtam végig: kerestem, hol lehet az a legkisebb sebesség, ahol a kard még vág – és persze tudatosan figyeltem a mozdulatokra, hogy tudjak változtatni, csiszolgatni. A harmadik kör gyors volt és erős, a negyedikben nehezebb volt visszatalálni az útra, az ötödikben robot üzemmódban voltam és a kör végén, a 600-ik katánál elérkezett a holtpont. Ott nagyon abba tudtam volna hagyni – és ezzel nem voltam egyedül..
A szünetekben „pihenésképpen” Robi interjúkat készített velünk,
amit majd Cook sensei fog megkapni.
Három tanítását emeltem ki: a példamutató életét,
„a Budo rólunk, emberekről szól” mondatát és a képességét,
hogy kard nélkül is felül tudna kerekedni egy éles helyzetben.
Köszönöm, sensei!
14:10-kor folytattuk. Amikor én vezényeltem több erőt vittem a mozdulatokba, hogy húzzam-emeljem a többieket, egyébként próbáltam takarékoskodni az erőmmel. Öt óra után, az utolsó 100 katánál már fájtak, égtek az izmaim, a talpam, már nem tudtam melyik kata volt az előző és melyik következik.. és ez csak egyre rosszabb lett. Az utolsó körökben a pokolba kívántam az egészet, a Shinkazen automata módbon száguldott és már régen elhagyta a komfortzóna állomást, szívesen sétáltam volna még egyet a patakban, feküdtem volna a füvön, nem akartam sem mozogni, sem vágni, minden sejtem tiltakozott a mozgás ellen – mi ez? Ön-erőszak? Miért csinálom? Mégis miért? Azért, mert kitartó vagyok (azért is van kard a kezemben 18 éve)? vagy tartom magam ahhoz, amit elhatároztam, megígértem? A többiek miatt (persze, igen, leginkább igen)? A felajánlás miatt (persze, igen)? Igen, abba akartam hagyni. Már jikiden notókat csináltam, (ezzel is) tiltakoztam, ha bírtam volna kiabálni, kiabáltam volna hogy ELÉG!!!
És ha mindez nem lett volna durva:
reméltem,hogy annyira el fogok fáradni,
hogy eszembe sem fog jutni a láncon
odahurcolt személyes poklom- de nem:
leamortizált testemben az agyam
egyszerűen felerősítette az érzéseket,
így ekkor teljes megsemmisülést éreztem.
Az utolsó 12 katát már dühből csináltam végig, a maradék erő teljes bedobásával – és vége lett. Hatalmas közös „KIAI”: a tüdőnkből kiáramló utolsó levegő – és halál.
Végállomás: Senkiföldje. A vonat szublimált.
Nem éreztem mámort, örömet, nem éreztem megkönnyebbülést, nem jelentett semmit a vég, nem kaptam új energiát az élethez és nem volt erőm meghalni sem.
Este fél 9 volt. Összepakoltunk, zuhanyoztunk és visszarendeztük a teret.
Zoltán és egy műanyag vadmalac volt a házigazda a Királykunyhó-vadászházban ahol Pat és Andi tűzön sült meleg vacsorával várt minket (köszönet!).
Az erdőszélen, fáradtan, sötétben rögzítettem a függőágyat (bent kevés volt az alvóhely + csak a lónak volt külön szobája + szeretem is), és próbáltam kényelmes alvó pozíciót találni a házban talált két pléd között. Sok idő telt el, végül az utolsó, Budapestről száműzött, sportkipufogóval felszerelt versenyautó is garázsába tért, és – miután megkértem – a borz sem jött vissza többet. Reggelig aludtam, de utána is pihentem még, nem volt erőm mozogni…
Reggeliztünk. Beszélgettünk. Olvastam Kundera sorait a függőágyban, közben Nemo családja is megérkezett.
Még mindig nem éreztem, hogy vége lenne. Nem lehet így vége…
A közös ebéd finom volt (köszi Robi és a fiúk!), a szitakötők szépek – és készültek kiváló fényképek is.
Búcsúztunk. Indultunk.
..nem lehet így vége..!
Volt egy esti program lehetőség, és mivel szokatlanul életképesnek (a lelki adrenalin azért működött) éreztem magamat, elindultam Pilisszántóra. Szentendrén tankoltam (annyira fáradt voltam, hogy az elmúlt időszakban újra és újra megerősített érzés már nem kavart fel, sikerült felülírni, változni..), majd odaértem. Pásztor Anna alkalmanként (tudtán kívül ;-)) szereplője kis közösségünknek – többen emlékszünk arra, amikor lakóautóval mentünk Svájcba és egész úton őt és a zenekarát hallgattuk -, az általa összehívott eseményre érkeztem. Volt nálam öngyújtó (is), így engem kért meg, hogy gyújtsam meg a füstölőket, tisztítva a kis tisztás terét, ahol már elég sokan ültek-feküdtek a fűben. A kezdésig még volt egy óra, ezért én is lefeküdtem…és végre nem csináltam semmit.
Bakó Eszter közös szívkoherencia meditációjával vette kezdetét az este. És ültem. Sikerült megszólítanunk nálunk hatalmasabb erőket (tehát lesz itt fesztivál, és óvoda és iskola..!), sikerült kinyitnom a szívemet, és adni, adni.. – amikor jött az a rész, hogy mennyire szeretjük magunkat, mennyire vagyunk kedvesek magunkkal.
Én. Magam. A szívem.
Nyitni.
Befelé.
És a határ a „mindent megteszek másokért” és az „én vagyok fontos magamnak” között.
Itt nyert értelmet a szombati ezer kata okozta szenvedés és áldozat. Itt láttam meg csak azt, hogy nagyobb szeretettel kell magam felé fordulnom, és hogy értékes vagyok – ahogyan minden ember az.
Fények táncoltak a csukott szemem előtt.
Újra békés voltam.
És az események folytak tovább, következett a japán mese a helyi kedves-csinos iskolaigazgatónő előadásában, majd körbetekertünk egy piros fonalat és darabokra vágtuk (na kinél volt két olló is..?), és lett közös karkötőnk. Ezután felmentünk a Pilis kapujába, a hegyre, ahol már szólt a handpan, és mi körbe-körbe haladtunk a kövek között átgondolva az eddigi életünket.
Már sötétedett, amikor kis koncert zárta az estét.
A spirituális hangszer még sokáig szólt, de már csak én álltam ott és hallgattam a növekvő hold fátyla alatt.
Nehéz volt hazaindulni (persze az éjszaki rakparton autózni nyáron tető nélkül.. az finom).
„jó néha sötétben a holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni.
jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.”
(Anna and the barbies)
Köszönöm a tanításokat, az Úton együtt járást, az ételt, a szállást, a fényképeket, az öleléseket!
Sz. Imre
