Egy vizsga kapcsán született gondolataim – Hábermajer Gábor

Mindig elképedve hallom a sikertelen vizsgák utáni tipikus kérdéseket: „mit rontottam el?, „ mi volt a hiba?” Eddigi pályafutásom alatt megannyiszor tették fel nekem e kérdéseket, vagy hallottam, amint felteszik valaki másnak.

Mit is jelent ezek a kérdések? A kérdést feltevő alapállása, hogy minden rendben kellett legyen, a felkészülés teljes volt, csak valami végzetes dolog, valami rendkívüli történt, ami álnok módon meghiúsította a sikeres vizsgát. Ha ez valóban így történt, akkor az illetőnek tudnia kellene róla, mert átélte a történteket, mégis csak tudomása kell legyen arról, mi is történt vele a vizsga alatt. Ha elesik, megvágja magát, bele lép a hakamá-ba, elejti a kardot, katá-t cserél, technikai hibát vét, stb., erről csak van tudomása. Ha mégsem, akkor nem lehetett a jelenben, átaludta a bemutatóját. Ez esetben viszont tudatosságról szó sem lehetett, és ez valóban végzetes egy vizsgán. Ilyesmi azonban nagyon ritkán történik, és ha mégis jó korrekcióval, kiemelkedő, ezt elhomályosító produkcióval kompenzálható.
De ha ilyesmi nem történt?

Azt gondolom a vizsgákra történő felkészülésnek alapvető eleme kellene, hogy legyen a magunk felé történő teljes őszinteség. Fel kell tenni magunknak néha nagyon egyszerű, de sokat segítő kérdést. Meg tettem minden tőlem telhetőt? Felkészültem kellően? Időben elkezdtem készülni? Tudtam elegendő időt szánni a felkészülésre? Miért akarok vizsgázni? Mikor akarok vizsgázni? Hol akarok vizsgázni? Végig vittem a vizsgázás folyamatát?

Azért hangsúlyoznám az őszinteséget, mert az ember nagyon sokszor becsapja magát. A hiúság, a becsvágy, a türelmetlenség igencsak befolyásolják, és mérgezik saját magunk pontos látását. Az említett kérdésekkel pedig szembesítenünk kell magunkat. És ha tisztán látunk, akkor minden könnyebben fog menni.

 A fokozatok, és azok megszerzése komoly motiváció. Az a rendszer, amiben jelenleg mi is működünk, erőteljesen erre épít, és a haladás, gyakorlás motiválójaként is tekinthetünk a vizsgákra. De milyen módon? Mindannyian szeretnénk, ha a fokozatokban előre juthatnánk. Látok sokszor gyakorlókat, akiket szinte szétfeszít az érzés, hogy még nem birtokolják a lehető legmagasabb fokozatokat. Visszaemlékszem magamra, mikor először jutottam el nagy nemzetközi szemináriumra, és epekedve néztem a mellettem és egyre távolabb felsorakozókat. Akkor nagyon távolinak, és elérhetetlennek tűnt, hogy egyszer magam is ott lehessek közöttük. Senkit sem ismertem, furcsa idegenként néztek rám, vagy számba sem vett kezdőként észre sem vettek. Ma már a terem másik végében, az akkor legtávolabbi csoportban tanulok, és gyakorlok. Sok idő, és rengeteg gyakorlás kellett hozzá.

A fokozatokon keresztüli előmenetel számos előnyt és számos csapdát is rejt magában. Az előbb említett vágyak, élmények, célok, hajthatják, motiválhatják az embert. Mindig újabb és újabb szintekre emelik, késztetik a gyakorlót, hogy mindig magasabb és magasabb szintű elvárások szerint tanuljon, gyakoroljon, készüljön.

Vizsgázás folyamata, lépések

Vizsgázni nem kell, hanem lehet.
Természetesen a kezdeti időkben több segítséget kap az éppen a gyakorlás útjára lépő, de …
A budo gyakorlása sok egyéb mellett az önállóság fejlődését is magával kell hozza, de ez nem azt jelenti, hogy a sensei, vagy dojo vezető nélkül kellene a vizsgákról gondolkodni, tervezni.

Szeretném, ha a minőség javítása lenne az elsődleges célja mindenkinek, és csak ez által merülne fel a fokozat megszerzésének gondolata. Mindig elszomorít, mikor valaki azért szeretne vizsgára jelentkezni, mert eljött az ideje, mert lejárt a kivárási idő. A minimális kivárási idők nagyon szűken vannak szabva, feltételezik a rendszeres, folyamatos, és magas szintű gyakorlást. Még mindezek megléte mellett is nehezek, különösen a magasabb fokozatok esetében.
Félre értés ne essen, senkit nem akarok lebeszélni a vizsgázásról, a vizsgáról, a vizsgázásról gondoltakat szeretném világossá tenni.

A vizsgára jelentkezés gondolata nem az éppen esedékes vizsgára jelentkezéskor kell megszülessen. Elég hamar képbe kerül mindenki milyen vizsgák, milyen feltételekkel tehetőek, a szabályzatok nyilvánosak és hozzáférhetőek. Ezek ismeretében tervezhető a vizsga. A már előbb említett kérdések feltevése után, felmérhető, milyen segítséggel, mennyi időráfordítással, mennyi gyakorlással kb. mikor és hol lehet a következő vizsgára jelentkezni. Hangsúlyozom: tervezni! Évekre előre tervezni!

Befektetett munka

Hallottunk már ilyen mondatokat?
Három évet judo-ztam, és öt éve kendo-zom.
Ötévet ájkídóztam és hetetkaratézztam.
Kilenc éve fedetpályásnuncskuzom.

Ezek a számok így semmit sem mondanak, tisztelet a kivételnek, többnyire fellengzős, vagy kompenzáló emberektől hallottam hasonlóakat. Mit is mondhatnak ezek az évek a gyakorlásról? Heti hány edzést, hány órában, milyen rendszerességgel végzünk? Belátható, hogy nem mindegy, hetente egy alkalommal egyórás edzésről beszélünk, és ez is kimarad egy hónapban egy-két esetben, vagy heti négy alkalommal három órában. Az első esetben a ráfordított idő évi 24 óra, a másodikban 600 körüli érték.  És eddig csak az edzések időráfordításáról beszéltem. A ráfordítás minősége sem mindegy. Az edzéseken csak lézengek, vagy intenzíven dolgozom, kihasználva az oly rövid időt? Sokszor látom egyazon edzésen két gyakorló között milyen nagy különbség lehet. Van, aki folyamatosan keres, próbálja a mozdulatokat, nézi az időzítést, vagy az attitűdöt, légzést,.stb.., a másik nézelődik, vagy alig várja, hogy végre hozzá szólhasson valakihez, netán rázúdíthassa valakire benne felgyülemlett tanítási szándékát.
Hány szemináriumon vettem részt? Mennyire érdekel a téma? Keresek, gondolkodom, kutatok, kérdezek, utána olvasok? Itt persze nem a fájlmegosztó szervereken tanyázó csodák vizslatására gondolok.
Több gyakorlásban eltöltött év alatt az apály jelenségével is találkozhattunk. Néha át kell vészelnünk olyan időszakot, mikor kevésbé vagyunk fogékonyak, vagy valamiért egyszerűen nem megy. A nagy kékségben mondja Endzo a mélységi búvár: Vannak napok, mikor a tenger nem fogad be. Azt hiszem, néha velünk is előfordul ilyen, a budo nem fogad be.
A nyitottság és fogékonyság is fontos attitűd. Mindig késznek kell lenni, valamit megváltoztatni. Néha látom, csak azért ragaszkodik valaki egy adott technikához, időzítéshez,stb., csak mert az kényelmesnek tűnik. Szeretnénk azt érezni, hogy  „már tudom” ezt és ezt, vagy már  „ezt elég jó szintem produkálom”, de ez hamis állapot. Nem szabad megelégedni, elkényelmesedni.

Láthatjuk, mennyi dolog befolyásolhatja a gyakorlás intenzitását. Ezek többsége kontrollálható, ami nem azt át kell vészelni. Visszatérve az eredeti gondolati szálhoz, nagyon nem mindegy mennyi a ráfordításunk.
A fokozat nem versengés. Szeretnék még itt megemlíteni egy dolgot, nehogy a ráfordításról elgondolkodván téves következtetések felé tereljek bárkit is. Sem a ráfordítás, sem a fokozatok megszerzése nem versengés. Mindenki maga dönti el, élete mekkora részét szánja a budo-ra. (De itt bármi mást is említhettem volna.) Mindenki maga szabja ki az idő, költségek, lehetőségek, irányultságok vásznából a maga mértékét. A különböző életszakaszok és élet utak is különböző lehetőségeket adnak, és ezek változásával többször más és más értéken találkozhatunk gyakorlásunk intenzitásával. Teljesen természetes, hogy egy harmincas éveiben járó, gyereket, vagy gyerekeket nevelő emberéletében kisebb teret tud elfoglalni a gyakorlás, mint egy egyetemistáéban. Mi az életkor, a munkakör, a lakhely, a család szerepe, stb.? Mind-mind más. Számos japán magas dan-t elértről hallottam, nyugdíjazása után tudta magát teljesen a gyakorlásnak szánni.  Mindenki mérje fel reálisan saját helyzetét, és ennek figyelembe vételével ossza be erőforrását. Kövesse életútja mozgását, és mindig az aktuális helyzetnek megfelelően döntsön erről; ne a vágyak, hamis elképzelések, vagy a nem létező versengés legyenek a tanácsadók.

Dan

A dan fokozatok rendszere viszonylag új keletű dolog. Az modern idők hozták magukkal. Ha visszatekintünk, a régebbi időkben budo miként jelölte ki a szinteket, merőben mást látunk. Természetesen régen is szinteket és fokozatokat használtak, de alapjaiban másként, mint amit mi napjainkban. Pár mondat erejéig kénytelen vagyok a budo történet vizeire evezni, hogy jobban érthessük a mai helyzetet.
Nem léteztek olyan átfogó szervezetek, mint manapság. Ryu ha-k, azaz iskolák különböztették meg magukat. Minden ilyen iskolának volt egy éppen aktuális feje, aki képviselte az adott ryu-t a legfelső szinten. Dojo-t önállóan csak a legmagasabb szintet elért és saját útjára engedett személy vezethetett, ez a fokozat általában azt is lehetővé tette, illetve azzal a joggal is felruházta tulajdonosát, hogy az ő keze alatt tanulóknak fokozatokat adjon. Kénytelen vagyok nagy általánosságban szólni erről, mert a fokozatok száma és rendszere minden iskola esetében más és más volt, illetve a ma is működők esetében, jelen időben ma is más. Egy ilyen klasszikus rendszerben fokozatot nem megszerezni kell, hanem elérni. Ez azt hiszem jelentős különbség. A tanítvány gyakorlásában egyre mélyebbre és mélyebbre jutott, ismeretei mennyiségileg és minőségileg párhuzamosan nőttek. Amikor a mester véleménye szerint adott tudás szintet elért (ami koránt sem szorítkozott pusztán technikai elemekre), kijelölte, átadta a következő fokozatot. Ebben az esetben nem beszélhetünk vizsgáról, talán inkább megérkezésnek mondanám. Ez egy sokkal személyesebb, mélyebb kapcsolatot feltételezett tanító és tanuló (mester és tanítványa) között.

Legutóbbi látogatásakor mondta Yamasaki Masahiro sensei: „Nem a  dan-ok elérése miatt kell, hogy gyakoroljunk, és ez által magasabb minőségbe lépjünk, hanem a budo-nk minőségét kell folyamatosan fejlesszük, és ebből az épülésből alakul ki, hogy sikeres vizsgákat tehetünk majd.”

Egy a zen-ből kölcsönzött, ám a budo útján haladóknak is fontos gondolat is ide kívánkozik: „a DO maga az ÚT”. Nincs megérkezés, maga a haladás az Úton járás. Magunkra vetítve azt mondanám, élvezzük a gyakorlás minden szintjét. Minden fokozatnak, és szintnek meg van a maga szépsége, érdekessége, izgalma, kérdései, felismerései. Ne akarjon senki valami csodálatos ugrással szinteket átugrani. Lehetetlen. Nincs átugrás, minden ponton át kell menni. Mindenkinek magának ki kell ásnia, ki kell gyúrnia (rendo) a maga budo-ját. Ez adja a dolog szépségét. Képzeljük el, ha valami csoda folytán, teszem azt egy aranyhal segítségével a vágyakozó shodan egy szempillantás alatt hachidan-ná válna. Mi lenne? Hol a küzdés, az élmények, a pálya maga, a csiszolódás???

Akarjuk megismerni azt, amit Utunknak választottunk. Hallatlan érdekes, és óriási világ ez, mély, mint a tenger, mindig van lejjebb és lejjebb. Mindig van új felfedezés, kérdés, csiszolni való. Ezt hachidan fokozatútól hallottam először, de az óta már magam is megtapasztaltam. Azt mondom, küzdjünk bátran az előre lépésért, gyakoroljunk nagy kíváncsisággal és élvezettel.

 Ha már ezek a vizsga rendszerek és vizsgák léteznek, hogyan viszonyuljunk hozzájuk?

Tanulmányaink során hozzá szoktunk, hogy a vizsga azonos a „valaminek megfelel, vagy nem” szelektáló szemlélettel. A budo célja nem a minősítésünk, hanem magunk fejlesztése. Ez a cél nehezen azonosítható a „nem tanultad meg, akkor megbuksz” gondolatával. Egy budo vizsga esetében egy objektív elemekből (mint pl. technikák) és inkább a szubjektivitásba hajló, tapasztalati tudáson alapuló színvonalhoz, sztenderdhez viszonyítanak a vizsgáztatók. A vizsgázótól az az elvárás, hogy minimum az elvárási szintet be tudja mutatni a vizsga alkalmával. A helyzet érdekessége az, hogy egy adott időpontbeli állapotot mér fel a vizsgáztató, a vizsgázó minden előzetes ismerete nélkül. Ott és akkor mit mutat a vizsgázó. Ott és akkor mit mért fel a vizsgáztató, ott és akkor milyen értékelést ad erre. A döntés nem skálázott, egyszerűen igen, vagy nem. És itt ezen a ponton szokott a legtöbb sikertelen vizsgázó (és sikeres is) valamit félreérteni. Mi a sikertelen vizsga jelentése? Szándékosan kerültem eddig a ’bukás’ szót, amit több okból sem szeretek használni, hiszen egyáltalán nem elbukásról, sikertelenségről van szó. Egy ilyen helyzet ugyanolyan óriási segítség a gyakorlónak, mint minden más esemény a gyakorlása során. Természetesen senki sem szereti, ha a vizsgája nem sikerül. Az hogy a vizsgán nem ment át, nem egy kegyetlen sértés, porba tiprás, kudarc, mint ahogyan azt sokan megélik. Ez egy jelzés, egy jó tanács, hogy a gyakorlásban nem szabad addig tovább lépni, amíg kidolgozatlan, elsajátítatlan pontok, netán félre értések maradtak. Figyelmeztetés, hogy a fejlődéshez még az eddigi dolgokon kell tovább munkálkodni.

Magas szintű mesterektől a budo gyakorlását számtalanszor hallottam hasonlítani egy építményhez. Erős, széles talapzatról beszéltek, ami az alaptechnikák alapos elsajátításából, és gyakorlásából kell lefektetni. Erre kerülhet a felépítmény. Ha az alapzat erős és széles, akkor magas és stabil építmény kerülhet rá.

Itthon? – Hábermajer Gábor

Ismét megadatott, hogy párnapot intenzív gyakorlással töltsünk. Ismét egy utazás. Csomagolás, útra kelés. De nem az útról szeretnék szólni, akkor ez a pár mondat a beszámolók között lenne. Hazaérkezés után néztem az úton készült képeket. Újult erővel törtek elő az élmények, a hangulatok, az érzelmek. Kanyargó kis utcák csatornákkal, fák, bokrok, két emeletnél nem magasabb kis mesebeli házacskák, kávézók, sörözők, műtermek, boltok, rengeteg kerékpár, nyugodt polgárok, udvarias autósok, pontos és tiszta új buszok, hasonló vonatok, tiszta állomások, finom szendvicsek, rongálatlan buszmegállók, finom sörök, szép és jólöltözött nők, beszédtől morajló szombat esti tér, éterem macskával, mosolygó pincérlány, számkódra és időpontra nyíló apartman ajtó, sajtbolt, hajnali utca amin csak mi járunk, kerékpár erdő az állomásoknál, hatalmas ablakok, az esőben is gondtalanul beszélgetők, …  Befogadott minket ez városka. És mi is befogadtuk őt. Kis lakásban éltünk pár napig, korán keltünk, és indultunk a dolgunkra, mikor a legtöbben aludtak még. Beszippantottuk a tenger felől érkező jó ízű levegőt. Kinyújtóztunk izmainkkal. És a lelkünkkel is, mert pár napig nagyon leegyszerűsödött minden. Keményen dolgoztunk, mert az edzés nem üdülés, de mégis kipihentük magunkat. Nem az emésztő rutin, hanem az üde tevékenység volt kenyerünk. És feltöltődtünk. Vágyakozva, de nem, nem is ez a jó szó. Talán csak egyszerűen kijelentve hangzott el: jó lenne itt élni.  Ez a helyzet mindig felkavar.

Nem akarok máshol élni. Itthon, ezen a szülőföldön akarok élni. DE úgy, mint ott. Nem, nem a jólét, és annak minden hozadéka vonz. Számtalan dolgot tehetnénk meg itthon, költségek nélkül. Divatos és népszerű szóval: ingyen. A tisztaság, a rendezettség, a nyugalom, az udvariasság nem kerül semmibe. Hogy tudnám(nánk) ezt megteremteni itthon, mi???

Az erőről – Hábermajer Gábor

Csak így név nélkül szeretnék beszélni egy férfiről, akivel a legutóbbi utunk alkalmával találkoztam újra. Régi ismerős. Idős, csendes ember, tele szeretettel. Már lassan és lágyan mozog, hetven felett jár. Ott állt a tábor résztvevői között, és ő is gyakorolt.
Este, mikor fáradtan, és élményekkel tele a sok-sok nemzet képviselői együtt ültek a vacsoránál, és megkezdődtek a beszélgetések, hozzánk telepedett. Mesélt. Itt tudtam meg, nem rég vesztette el feleségét, és a gyerekét is. Mellettünk ült ez a kis termetű, idős ember. Csodálattal figyeltem. Lehetne benne düh, harag, elkeseredettség, bármi, az élet csapásai miatt.
De szeretetet sugárzott.
Azóta is őrzöm ezeknek a perceknek az érzéseit. És azt az érdekes benyomást, ami akkor jutott eszembe: Milyen kép is él bennünk az erőről? Izmok, erőteljes, vagy harcias mozdulatok, stb. …

Azt hiszem, ebben az idős úrban, eddigi életem egyik legerősebb emberét láttam.

A Belső Harcos – Mihályi Patrícia

Mindannyian tökéletesnek születünk, és rendelkezünk a fejlődés, a megújulás és az öngyógyítás belső mechanizmusával. Minden rendben van velünk, amikor a belső időnk érzékelése még ép, és nem a külső világhoz mérjük magunkat, hanem a belső egyensúlyt tartjuk fontosnak; tudjuk, mire van szükségünk, mi fontos számunkra és mi nem. Természetes módon megérezzük, hogy kiben bízhatunk, és ki az, akit jobb, ha elkerülünk, mert rendelkezünk az integritásunkat biztosító belső védelemmel. Nemcsak a szemünkkel látunk, hanem a lelkünkkel érzékeljük a különféle irányokból érkező finom rezgéseket, és ösztönösen elkerüljük a rossz helyzeteket, fényszögeket. Belülről tudjuk, hogy kik vagyunk valójában, és nincs szükségünk külső megerősítésre. A belső harcosunk a helyén van, megvéd minket azoktól a helyzetektől, amelyekben mást kell mutatnunk, mint akik vagyunk, és azoktól az emberektől, akik előtt meg kell hajolnunk, vagy akiknek be kell hódolnunk. Mielőtt a külső időhöz kellene alkalmazkodnunk, még pontosan tudjuk, hogy nem az számít, amit elérünk, hanem az, ahogyan jelen vagyunk a helyzetekben; nem az számít, hogy mekkora a teljesítményünk, hanem az, ahogyan létrehozunk valamit. Nem az a fontos, hogyan néznek ránk mások, hanem az, ahogyan együtt vagyunk, és ahogy másokkal és önmagunkkal bánunk; nem az a fontos, amit mások várnak tőlünk, hanem az, hogy békében legyünk önmagunkkal.

A belső harcos a valódi énünk integritásának és harmóniájának, eredeti önmagunknak őrzője.

(Sárvári György: A Belső Harcos című könyve alapján)

Árvíz, Otthon – Sz. Imre

Otthon.
Elvadult pillanatokban osztom a Dogonok hitét, hogy egy olyan bolygóról származom, amely a Szíriusz kettős csillagrendszer körül kering. Ha közelebbi helyet kell választani ott a hideg és magányos égi kísérőnk, a Hold…a Földön pedig (ha nem vesszük figyelembe, hogy elvonultan, egy kolostorban) Egerben élnék szívesen. Budapest örökre ideiglenes lakcím marad – Edelényben viszont életem első kétharmadát töltöttem, tehát leginkább az az otthon.

Péntek hajnalban hívott anyu, hogy éjjel kiöntött a Bódva, körülzárta a háztömböt, ahol élnek, áram nincs. Ekkor hibát követtem el (szerencsére korom előrehaladtával egyre kevesebbet, de ebből is csak
tanultam), hogy nem hagytam itt mindent, és nem indultam azonnal haza.
Dolgoztam, este forgattam a Kardot, közben érkeztek a hírek, hogy nagyon sok önkéntes érkezett, helikopterek dolgoznak a gáton…majd délután megtudtam, hogy átszakadt a gát, kettévágva a várost. Este összecsomagoltam, majd azt ettem, amivel ilyen távolról segíteni lehet: ültem.

Szombat – félig munkanap. Percről-percre változtak az információk, nem tudtam hogyan vagy meddig jutok el autóval, anyu sírva kért, ne is induljak, de fél 12-kor már az összes izmom jelezte, mennem kell. És rohanás. Egy kölcsönkért és két vásárolt gumicsizmával robogtunk végig az autópályán. Miskolc végén az északi kihajtó le volt zárva, ezért át a városon, majd tovább..nem is remélve, hogy száraz kerekekkel eljutunk a városig. Elmentünk a megáradt Sajó mellett, majd pár perc után már láttuk a várostáblát…és irány a legközelebbi nagymama, aki egy elárasztott rész mellett lakik. 79 évesen a kertet kapálta, láttuk hogy jól van, indultunk tovább anyuhoz. A belváros közelében rendőr fogadott minket, kicsit távolabb tudtunk leparkolni, és már vettük is elő a csizmákat – szükség volt rá. Az ár kicsit visszahúzódott, de még 20 cm-es víz zárta körül a híd közelében épült házat..és bejutottunk.
Láttuk, hogy áram –  hűtő, meleg víz… – és alvás nélkül nélkül, de anyuék jól vannak, ezért indultunk is, ki a gátra!
A későbbiekben csak taxinak nevezett Ural erdészeti teherautóval jutottunk át a sodráson, de a hatalmas gépen is éreztük a sodrást. Az átmeneti szállássá átalakult iskolánál lepakoltuk az üres ételes hordókat, majd visszasétáltunk a gátra, és beálltunk a budapesti és mezőkövesdi tűzoltókhoz, megerősíteni a gát keleti oldalát, hogy védjük az iskolát, és a többi házat. Gyorsan megtanították a zsák helyes fogásást, kis idő múlva már gyorsan és hatékonyan ment a munka.

A folyó előttünk hömpölygött. A homokzsákokon álltunk, a vízszint pedig pár cm-el volt csak alacsonyabb. A szemközti gát nem látszott, csak a házak, melyeknek az ablakáig ért a víz.. Tudtam, ha az átázott töltés enged, minket nagy erővel és gyorsan sodor majd a víz, de minden nem számított. Kaptam a zsákot, és adtam tovább.
A tűzoltó srácok kedve jó volt, pedig 12 órás váltásokban voltak ott, és néha a buszban kellett aludniuk…sok érdekes történet hangzott el tőlük. Kihasználtam az alkalmat, hogy erősítsem a bal kezemet, persze a rántások nem tettek jót a könyökömnek, de majd elmúlik. Rövid szünetben villámlátogatást tettünk apuéknál is (ott most a belvíz a probléma), majd vissza. Időközben naplemente, szúnyogok, generátor és fáklyák jöttek sorban, fél 10 lehetett, amikor abbahagytuk.
Egy magasabb pontra parkoltam a Mazdával, majd visszasétáltam.
Gyönyörű, csillagos nyári éjszaka volt. A város távolabbi részein csak egy két homokszák emlékeztetett arra, hogy ez nem egy átlagos nap. A belvárosban közben közvilágítás helyett fáklyák gyúltak, a munkagépek pedig hozták-vitték az utasokat.

Fáklyák? Amikor közelebb mentem, láttam, hogy hosszú gyertyák. Ezek pedig mindig a gyászt juttatják eszembe… Valószínűleg lehetetlen együtt érezni azokkal, akik aznap is egy tornateremben aludtam, mert amikor átszakadt a gát, és kidöntötte a kerítéseket, elsodorta a háziállatokat és egy élet munkáját. Álltam ott, néztem az úton a vizet, és csak erre tudtam gondolni.
Sötétben, hideg vízben volt egy kis tisztálkodás, majd a telefon fényénél vettem ki a kontaktlencsémet. Fáradt voltam, de aznap éjjel nem aludtam. Szeretem a csendes kis erdei patakok hangját, de ez a hang vízesésre emlékeztetett…

Reggel korán átmentem a másik oldalra, láttam, hogy a tegnapi helyen 40- cm-ert is apadt a fő ág. Nagyon sok segítőt másik városba rendeltek, a tűzoltók egy része maradt vizet szivattyúzni.
Végigmentem a gáton, a kis hídig, és láttam az utcát, amely víz alatt volt. Ekkor már látszottak a szemközti gát homokzsákjai, ami jól jel volt. Meglátogattam a másik nagyszülőt, akik szintén aggódtak, mert csak  hírekből értesültek az eseményekről. Délután apu pincéjében betömtünk néhány lyukat, hogy a félméteres víz ne kapjon utánpótlást, és a szivattyúnak könnyebb dolga legyen.
Közben a folyó apadt, egyre több utca vált láthatóvá, bár a csatornafedelek alól még folyt a víz. Délben korlátozták a víznyomást, majd hallottuk, hogy Felsőzsolcát ki kell telepíteni..nem nyugodtam meg.
Este indultunk vissza. Miskolcon rendőrautók kísérte konvoj tartott Felsőzsolca felé, mi pedig a főváros felé, a gondolataimba merülve.

Nem a régi bak pesszimista, egyszerűen csak a realista énem gondolja úgy, hogy a világvége nevű, egyre gyorsuló folyamat részei vagyunk. Ez itt az utolsó perc, éjfél után a pillangó álom nevű mátrix program újraindul. Fejlett civilizációnk a terveknek megfelelően sikeresen elpusztítja önmagát.

Nem tudom, hány természeti katasztrófa, háború, járvány kell még, nem tudom hány fajnak kell kipusztulnia, hány gyereknek kell éhen halnia ahhoz, hogy fel akarjunk ébredni…
Tudom, sokan vannak, akik imádkoznak. Sokan a nem ártás Útját követik, meditálnak, mi a Kardrántás művészetét tanulmányozzuk, van akinek az arcán az együttérzés könnycseppjei csorognak, van, aki stoppal utazik a városba, ahol a gáton dolgozik egész nap, hogy segítsen.
Sokan vagyunk, sosem voltunk még ennyien!!!

Én állok a sorban, és adom tovább a zsákot.

Neked is.

Milyen az ideális közösség? – Mihályi Patrícia

„Milyen az ideális közösség?
Minden idegent úgy fogad, mint Ábrahám és Sára a három jövevényt a sátrában, mintha a jövevény maga az Isten, vagy minimum az Úr Angyala volna.
A zsidó hagyományban pl. a mai napig benne él, hogy: Szeresd az idegent, mert te is jövevény voltál Micrájim országában.
És az utolsó parancs így hangzik: Figyelj a jövevényre teljes szíveddel, teljes lelkeddel, teljes bensőddel.
Ilyen Közösség persze a valóságban nincsen.”

– Olvasom a minap és a Shinbu jut eszembe. Meg a változások; hogy miként is viszonyulunk egyesével és együttesen a változáshoz. Tudjuk-e úgy fogadni, mint várva-várt vendéget?
És mit tegyünk, mikor fogytán vagyunk erőnek, időnek, tápláléknak, mikor olyan mintha nekünk se lenne már miből adni?

Rák – Mihályi Patrícia

Stein György világhírű rákkutató szerint a rák nem betegség. Csak a betegek érzékelik annak. A rák egy biológiai állapot.
Az egysejtű élőlények addig szaporodnak, amíg táplálékuk van. Egyetlen céljuk, hogy a maguk képére formálják környezetüket, a világot. A többsejtű élőlények esetében a sejtek elveszítik önzésüket, hogy létükkel a szervezet szolgálatába álljanak. Vagyis alárendelik magukat egy felsőbb célnak. De mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a sejtek engedetlenné váljanak. A rák csupán visszalépés az egysejtű létezés önző szintjére. (és az esetek közel felében, harmadában halálos)

rák

Felhőket nézve – Hábermajer Gábor

A tegnap érkezett hatalmas felhősereget néztem.

Csodálatos ég.

Tornyos, habos, fehér és sötét fellegek.

„Micsoda fekete felhő!” – hallottad már e szavakat?

Pedig nincs fekete felhő, mind fehér, vakító fehér. Csak önnön árnyékában sötét.

Mint bennünk.

Sötét gondolataink takarják el tündöklő egünket, gyönyörű felhőinket.

Puzzle – Kozár Zoltán

Az élet olyan, mint a még ki nem rakott puzzle, folyamatosan keresem a hiányzó darabokat. Miután rátalálok egy hiányzó szeletre, megpihenek, megízlelem, megismerem a talált darabot és a helyére illesztem. Majd a vágy újra felerősödik és keresgélek tovább. A puzzleban, mint az életben is vannak darabok, melyek felfedezése után több darab is a helyére tud kerülni. Ilyen darab számomra a ShinBuKan. Oly sok darabot raktam azóta a helyére, oly sokat változtam amióta rátaláltam erre a darabkára. Találkoztam emberekkel, akikre felnézek, akiktől tanulhatok nap mint nap. Kaptam sok-sok csodás barátot, nyugalmat és csendet. Iaido-t és Jodo-t és még sok-sok darabkát.

Iaido – Jodo, i ai do – jo do. Mindig úgy éreztem, hogy hiányzik valami. „Ha keresed a helyed, előbb vagy utóbb megtalálod, ahová tartozol.” (mondta az egyik edzőtársam a harmadik edzésemet követően) Megtaláltam! Természetesen még mindig hiányzik az életemből egy-két szelet, de úgy érzem az életem egy puzzle, így folyamatosan hol nagyobb, hol kisebb igyekezettel keresem a darabjait. A ShinBuKan-ban sok, az életembe illő darabot találtam, és segített az életem egyéb területein is darabokat találni. Talán ezért is éreztem már az elején, hogy megérkeztem.

Ehhez a több éve összeszokott társasághoz csatlakozni úgy tűnhet a szemlélődők számára, hogy nem túl egyszerű, pedig ha ide tartozol, nem is kell tenned semmit. Már az elején is észreveszed, hogy mindegyikőnkben és benned is van sok-sok közös dolog. Belépsz az ajtón és máris itthon vagy. Elkezdesz tanulni, fejlődni és rájössz, hogy „afelé az életmodell és út felé törekszel, amelyre eleve vágytál”.

Nemsokára három éve leszek tagja ennek a családnak, oly sok élménnyel, tudással, tapasztalattal lettem több, gazdagabb. Láttam előttem járó társaimat fejlődni, 1. és 2. dan szintre lépni, láttam az utánam érkezők első lépéseit, s nemrég éreztem nyomásukat, közelségüket a taikai-on. Két év, két edzés hetente, két klub vizsga, két szövetségi vizsga, két taikai, két érem, két „do”, két fegyver, egy út, egy klub, egy család. Most én készülök az 1. dan szintjének elérésére, magamévá tételére, s az utánam érkezők néhány hónap múlva szintén ezen a „sziklába faragott, fölfelé vezető lépcső” fokon igyekeznek tovább. Együtt haladunk egy közös úton ahol mi magunk tesszük meg a lépéseket.