Ünnepi készülődés

Kard megtisztítva, beolajozva, eltéve. Csak el ne felejtsem levenni a térdvédőt... az edzés után fent hagyni kicsit kellemetlen. Az iaido edzés végére ért, kezdhetünk a jo-val foglalkozni. Eszközök előkészítve, jo a kézben. Persze, még mindenki beszélget, de már lehet látni, hogy időnként mindenki rendszeresen rangidősünk felé pillant és várjuk a sorakozót. Nem sokkal később várakozásunk a végére ér, köszönhetünk a teremnek, egymásnak, a tanárunknak. Bármennyire is fáradt az ember az egész napos hajszák után, mégis, dolgozik a lelkesedés, és felhasználja azokat az erőket, amiket mostanra tartalékolt. Az érzés egyszerű: menjünk, csináljuk! Hogy mit? Mindegy, csak kezdjük végre!

Ám Hábermajer Gábor sensei itt megszakította a rutint, nem a szokásos "Kihon, két sorba!" felkiáltással kezdődött az edzés. Ehelyett valami ilyesmit hallhattunk:

- Rendben, emberek! Március tizenhatodikán Visegrádban jo-tábor "Vic" Cook sensei-el. Remélem mindenki emlékszik. Jelentkezéseket továbbra is Patríciánál, vizsgajelentkezéseket nálam lehet leadni. - Természetesen, bármennyire is tagadjuk, az ember hajlamos reflex-szerűen gondolkodni, az értelmes felfogást itt is megelőzte a lelkesedés

(legalábbis részemről biztosan). Persze, tábor. Emlékszünk. Jo-zhatunk végre?

Szerencsére, ilyenkor is ott vannak mellettünk a lassabban, bölcsebben reagáló társaink, akik értelmezik is a hallottakat, így szépen lassan a többiek megrökönyödött arcát figyelve bennem is tudatosult, hogy a most már nem december van, hanem február, és a fent említett időpont szépen lassan közel lopózott hozzánk, máris itt van a sarkunkban. Nem mintha nem tudtunk volna róla. Tudtunk róla. Még az éves közgyűlésen is megbeszéltük. Mindnyájan hallottuk az éves menetrendet, még a felelősöket is kiosztottuk, elméletileg mindenki tudta a dolgát. De tudni, és emlékezni két különböző dolog. Tudtuk, hogy majd, valamikor márciusban tábor és "majd-valamikor-esetleg" még vizsga is, de nem törődtünk vele. Hiszen messze volt. Aztán egyszer csak jön a mi Gáborunk és könnyed hangon bedobja köztudatba a kijelentést, majd finoman hozzáteszi, hogy kiszámolta: hiába a soknak tűnő másfél hónap, mégis mindössze kilenc-tíz edzésünk van addig, és nem ártana elkezdeni a felkészülést, mind a vizsgára, mind a szervezésre...

Mit tehet ilyenkor az ember? Elkezdtük beosztani az időt, elkezdtünk figyelni rá. Ez egy érdekes játékban csapódott le: mint ahogy a gyerekek karácsony előtt, mi is elkezdtük számolni, és gyakran is emlékeztettük egymást arra, hogy bizony "már csak nyolcat kell edzésileg aludni, és itt a tábor" . Ennek a "játéknak" haszna is volt: mivel minden edzést egyesével számoltunk, és csak fokozatosan jutottunk közelebb a táborhoz, az elsőre ijesztően kevésnek tűnő idő kezdett elegendővé szelídülni. Sőt, ahogy a karácsonyi napszámlálásnál, itt is egyre inkább nem hogy elegendőnek, hanem egyre többnek és többnek láttuk, ami még hátra volt, és így a meglepetés és enyhe kétségbeesés átcsapott izgalomba és jóleső várakozásba. De egy életre megtanultuk, hogy az eseményre való felkészülés ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint maga ez esemény.

Ez két dolgot bizonyíthat: vagy Gáborban valahol mélyen elveszett egy elképesztően jó marketinges, vagy egy jo tábor tényleg olyan, mint a karácsony.

Éjféli jo, avagy a bokutók hallgatnak

Hogy a fent említett két lehetőséget közül ki melyiket választotta, az kinek-kinek egyéni ízlése, de egy biztos: hosszúnak tűnő várakozás után érkeztünk meg a tábor helyszínére, és kezdtük meg a munkát. Érkezés után rögtön egy inkább földrajzi jellegű tény ötlik az idelátogató szemébe: Visegrád még mindig szép. Bár ennek talán nem sok köze van az edzőtáborhoz, de az ember szívesebben dolgozik egy szép helyen. Ha városban vagyunk, az edzés fárasztó, és a pihenés elmarad, de egy ilyen helyen edzés után, vagy akár a köztes szünetben egyetlen szippantás a Duna vízillatú levegőjéből szinte elmos minden fáradtságot. Már maga az érkezés is lelkesítő: a szűk autóban összezárt néhány emberes világ könnyen kitárul, ha a Dunai kompon átkelve a hegyek és a folyó látványát kell befogadnia. És ez nagyon jó indulás.

Aztán megérkeztek a vendégek. Ahol egy perce még mindössze a mi holmink árválkodott, a rendelkezésre álló hely hamar megtelt beszélgető, öltöző emberekkel. Idegen ország, idegen hely, idegen emberek, csak a társ még az ismerős: mindenki átéli néha ezt az érzést, és így nem is meglepő, hogy a nyelvi korlátokat csak azok lépték túl, akik még régebbről (esetleg éppen egy másik táborból) ismerik egymást. Az edzések alatt egyszer Cook sensei azt mondta: "Know your enemy" . Szabad fordításban: "Ismerd meg ellenséged" . Mert ha nem ismered, legyőzni sem fogod tudni. Furcsa, de valami hasonló erre az elkülönült állapotra is igaz lehet. Hiszen más nyelv, más kultúra, de egy a cél: tanulni jöttünk. "Know your friend" Ismerjük meg a barátunkat. Mert ha nem ismered, tanulni sem fogsz tudni tőle. Még talán ennél is furcsább, hogy a határok lazítására az egyik leghatékonyabb eszköznek éppen a sokak által nem kedvelt felmosás bizonyult, a közös munka közben, a rongyok cseréjénél már látszott, hogy a szavakat nem értjük, de egyfelé dolgozunk.

Ennyit a szervezésről. "Eszközök előkészítve, jo a kézben. Persze, még mindenki beszélget, de már lehet látni, hogy időnként mindenki rendszeresen rangidősünk felé pillant és várjuk a sorakozót." Elnézést, hogy magamtól idézek. De az érzés ugyanaz, mint otthon: jo-t fogunk és edzeni jöttünk. És ahogy otthon, a tanáraink is megérkeznek. Ezután már nincs szervezés, csak az edzés, Cook sensei humoros, mégis hatékony előadásában. Hiszen, amikor rendszeresen érkezik a lelkesítés: "Are you happy?" - "Örültök?" vagy éppen "Easy!" - "Könnyű!" , akkor egyszerűen képtelenség fáradtnak lenni. Ha jó a tanár, még a rossz diákot is elviszi a vállán. Ha pedig még a diák is jó, akkor könnyű így edzeni.

Talán ezeknek az apró lökéseknek tudható be, hogy jóval az edzés vége után, este tíz óra felé, már a leterített tatamik és a lefekvéshez készülődő társak előtt is láthatott az odatévedő utas egy jo katákat gyakorló párost. És ha ez a képzeletbeli utas kicsodálkozta volna magát, majd odafordult volna az egyik fekvő szemlélődőhöz, hogy megkérdezze: - Mit művelnek ezek az őrültek itt...? - , akkor igen egyszerű választ kapott volna: - Nem látod? Jo-znak. - Mert egy jo táborban a világ legtermészetesebb dolga, ha valaki úgy dönt, hogy ilyenkor is gyakorol. Mint ahogy egy, fél tizenegykor érkező, magasabb fokozatú úriember azon döntése, miszerint a jo katákat tökéletesen elő lehet adni öltönyben is, szintúgy teljesen természetes. Az pedig, hogy az öltönyhöz tartozó öv teljességgel megfelelő hely a bokuto számára, szerintem már mindenkinek nyilvánvaló.

Megtörtént. Mert ez egy ilyen furcsa hely, egy ilyen furcsa hangulattal.

Ennyi történet után viszont végképp nem tudom megállni, hogy ne említsem a tábor alatt megtörtént jo vizsga egyik emlékezetes tulajdonságát: a vizsgára kitöltendő " eladatlap" . Lehet, hogy pusztán fiatal korom miatt, de még soha nem vettem részt olyan vizsgán, ahol írásban is kellett kérdésekre válaszolnunk. A beadandó papírkát többen "kérdőívnek" titulálták, amely elnevezés bennem más témák kérdőíveit idézte fel. Így hiányoltam az olyan kérdéseket, mint "Mikor került először kapcsolatba a joval?" vagy éppen "Mikor észlelte először a függőség jeleit?" , és persze "Volt-e már elvonókúrán?" Másrészről viszont helyenként olyan dolgokat mutatott meg, amiket nem is gondoltunk volna. Nálam például nagyrészt nem a válaszadás jelentett gondot, hanem a válasz leírása, amennyiben egy japán kifejezésről volt szó. De ugyanígy mindenkinek megvolt a maga erős oldala és persze a hiányosságai is. Bár az ember húzódozik az ilyesmitől, mindenképpen érdekes tapasztalat volt.

Ettől eltekintve, a második nap meglepően gyorsan eltelt. Első hallásra azt hihetnénk, hogy hat óra edzés, közte két óra szünettel soknak tűnik. Mégis, elég keveset lehet róla elmondani, ami újdonság lenne az eddigiekhez képest. Jó hangulatban, jó ütemben dolgoztunk, ennél többre nem is volt szükség.

Ahogy mondani szokták, kemény munka után jól esik a pihenés. A kijelölt szakácskülönítménynek hála, este ezt a pihenést egy közös, úgynevezett "bográcsban" készült, úgynevezett "magyar" ételt, a slambucot fogyaszthatta a lelkes társaság. Az étel elkészítése apróbb akadályokba ütközött, hála a gyakran feltámadó szélnek. Ennek megoldására több remek ötlet született, mint például az a módszer, hogy álljunk föl egy sorba mind a negyvenen és megfelelően pontos és erős kiai használatával fújjunk ellen a szélnek. Ezt a tervet túlzott egyszerűsége miatt elvetettük, így megmaradtunk a tűz beásása mellett, aminek hála sikerült megvendégelnünk mindenkit. A teremben uralkodó hangulatról az étel megjelenése előtt nem sokat tudok mesélni, mivel én magam büszkén szolgáltam, mint a szakácsok zsebkendőtartója és vízhordója. Miután apró fogaskerékként végzett feladataim véget értek, én is elfoglalhattam helyem a padokból rögtönzött asztal mellett, mint utólag kiderült, a "közemberek" oldalán. Az asztal hosszúkás természete miatt hamar státuszszimbólummá vált, hogy ki melyik oldalon ült, és a társaság szétvált a bejárattal szemben ülő nemesekre, és ránk, a közemberekre. Ezt a jó hangulatú, kedves marakodást betetőzve lassan előkerültek a különböző játékok, kártyák, vagy éppen a gó. A többség viszont, aki ezekből kimaradt, a gyertyák, mécsesek fénye mellett könnyen találhatott magának beszélgetőpartnert.

Az este jó felvezetésnek bizonyult a tábor harmadik, egyben utolsó napjához. A vasárnapunk teljes egészében a vizsga jegyében telt: délelőtt felkészülés, az etikett ismertetése és az utolsó simítások kerültek terítékre. Ami ezután következett, az valójában már csak puszta formalitás. Levizsgáztunk.

Miután lezártuk a tábor helyszínét, és elindultunk hazafelé, a Dunai komp Nagymaros és Visegrád felé újra választóvonalnak bizonyult. Visszanézve láttuk, hogy ahonnan jövünk, az jó volt. És előrenézve láttuk, hogy ahova megyünk, az sem lesz olyan rossz.

Szóval, jó móka egy ilyen jo tábor, ajánlom mindenkinek.

Ál - zen történet a korai XXI. Századból:

Egyszer történt, hogy egy tavaszi napon Shaouzu mester, és tanítványa, az ifjú Zijian, együtt sétáltak a rizs-földeken átvezető úton. Hosszú, munkával telt délelőtt után nyújtóztatták ki fáradt tagjaikat, jóleső ebédtől eltelve gondolataik is csak lassan haladtak. Elég lassan ahhoz, hogy Zijian-ban a dolgozó földműveseket látva, feltámadjon a kétely, és kérdéseket tegyen föl mesterének. Mikor elhaladtak egy, a rizs-ültetvényt gondozó csoport mellett, Zijian hirtelen megszólalt:

- Mond, mester, az emberek miért vesződnek a rizzsel? - Shaouzu látta a kérdés értelmét, és annak megfelelően válaszolt:

- Mert bár más növények szinte maguktól megteremnek, s az állatokkal sincs annyi gond, a rizs megfelelően gondozva biztos ételt jelent az éhes szájnak. És az, hogy hónapokkal később biztonságban tudják magukat, megér ennyi jelen gondot az embernek.

- Értem. - Válaszolt Zijian, és tovább sétáltak. Rövid idővel később látták, amint néhány ember egy almafát metszeget. Zijian elméje újra kérdésre nyílt:

- Mond, mester, az emberek miért ültetnek gyümölcsfákat és gondozzák aztán sok-sok éven át, mielőtt bármi hasznuk lenne belőle? - Shaouzu látta a kérdés értelmét, és annak megfelelően válaszolt:

- Mert bár a fák lassabban hoznak hasznot, mint a rizs és éppen ezért több ideig igényelnek törődést, mégis, az ember látja, hogy évekkel később mind ő, mind gyermekei számára ez a fa értékes lehet. És ez az érték, amit az évekkel későbbi önmagának adhat, megér ennyi jelen gondot az embernek.

- Értem. - Válaszolt Zijian, és tovább sétáltak. Nem telt bele sok idő, és az út az erdő felé kanyarodott. Itt messze a földek lármájától, láthatták, ahogy egy magányos öregember egy apró tölgyfa-csemetét ültet. Shaouzu mosolyát látva Zijian tudta, hogy mestere már várja a kérdését, így nem hagyta csalódni:

- Mond, mester, az emberek miért ültetnek tölgyfát? - Shaouzu látta a kérdés értelmét, és annak megfelelően válaszolt:

- Mert bár a tölgyfa olyan hosszú életű, és az ember rohanó idejéhez képest lépésben halad, és éppen ezért sem neki, sem talán gyermekeinek semmi haszna nem lesz belőle, mégis, a jövő iránt érzett szeretete táplálja a reményt, hogy egy napon, talán évszázadokkal később ez a fa valakinek jelent majd valamit. És ez a remény, amivel a holnapban bízik, megér ennyi jelen gondot az embernek.

- Értem. - Válaszolt Zijian és tovább sétáltak. Az árnyas fák alá érve, amikor már csak ketten maradtak, immáron Shaouzu-n volt a kérdés sora:

- Mond, Zijian. Miért tanítunk?

Részlet a magyar, budapesti Shin Bu Kan dojo honlapjáról:

"E szép gondolat - hogy ültessünk közösen egy fát - Ámon Sándor klubtársunk ötlete volt, az hogy Visegrád városa befogadta a kezdeményezést és helyet adott, Nagy Zsoltnak köszönhető. Ez az apró kis facsemete oly sok mindent szimbolizál, amiket itt sorolhatnánk, többek között azt is: nem kell mindent írásba adni, rögzíteni, miként a Shinbukan alapgondolatát sem."
Kecskés László