Én legalább 6 éve készülök a Völgybe, de valahogy az élet mindig kibillentett e terv megvalósításából, hát megértettem, hogy igazából csak most értem meg rá.... így hát most megadatott!

Csörgött, zizegett az autó, dobogtak a szívek, mint sámándobok a szélben, nevetésünk szórta szét a napfényben úszó somogyi dombság, ráálltunk az Útra és vitték a felhők is keresztbe-kasul a hírt, jön egy furi csapat.... dorombolnak, tilinkóznak, danolásznak, kissé megszállottak, itt jól elférnek majd, ide valók!

Aztán jött Lajos, erősen, határozott szigorral teli léptekkel lefelé a lejtőn, és az első pillantások, üdvözlés, igen, igen, ilyen ő, ilyennek képzeltem... ő ilyen!

Aztán a tájjal együtt rezgő, szép rendben tartott porta és a lovas bemutató színtere, sok fehér ló szelíden, békében tűrte a farokhúzgálást, sörénybe kapaszkodást, a fülük mellett elsüvítő nyílzáport, de kaptak sok simogatást, szeretetet, szelíden rájuk hajló tündérkebleket no meg igazi - nem olyan nyakkendőtűrögetős - férfiből folyt verítéket. Gyönyörű volt látni, hogy ember és ló között oly társkapcsolat is létezik, amilyet ember, ember mellé is megirigyelhetne...

És aztán jött nyargalva a Kentaúr, belesimulva  Térbe és Időbe, átváltoztatva maga körül  a légáramlatot, az embereket és velük együtt az arcukat, vonásaikat. A falrepedésekbe megbúvó pókok megálltak hálójuk szövésében, a nyár kifeszült egy pillanatra a zöldellő rétekre, a lélegzetem  abbamaradt lecsusszanni a szájam széléről, megállt a pillantás is a szememben... és úgy maradt...

Gyönyörű, lenyűgöző élmény volt, mint maga ez az ember is, tudásával, tapasztalatával és azzal a kikezdhetetlenül elszánt erővel, amivel kirakta álmait maga köré. Tükröt tartva mindenkinek önnön példájával, mire képes valaki, ha igazán komolyan veszi Saját magát!

Hosszú órákra révületben tartott minket, - nyilatkozhatok azt hiszem mindenki nevében - vagy talán tart még mind a mai napig is...

Azóta is magam előtt látom Az Embert, ahogyan átvágtat a poros évgyűrűk fába zárt Hun-Sorsán, megfeszítve íját, és célra tartva szakadatlan próbálva kilőni a tescos, bankuralmi, online darsan - os, sör és virsli május 1-re lebutított média médiumait e zavarában túlpörgött Világnak!

Vajon sikerül? Nem tudom.... De azt hiszem és vallom, és Kassai Lajos példája is bizonyosság számomra, hogy a  szándék, a tiszta szándék, a kikezdhetetlen szándék még mindig a legerősebb nyílvessző eme Világon!

( A legyek hadáról beszéljen más....)

A hétvégén kis négyfős csapatunk indult útnak, hogy elszakadjon a mától a várostól a technológiától és egy rövid időre visszarepüljön az időben és lássa milyen is volt lovasíjásznak lenni úgy 1100 évvel ezelőtt.

Szombat révén nehéz volt felkelni. Gyors készülődés és szinte semmi reggeli mellett indultam útnak, hogy a hajnali 7-re időzített indulást le ne késsem. Táskámban pár váltóruha volt arra az esetre, ha bőrig áznák és úgy 15kg étel (+-10dkg), hogy biztosan túléljük az utazást élelem hiány nélkül. Mint utólag ki is derült épp csak egy icipicit terveztem túl az étel mennyiségét, mert hazaútra a nagyétkű társaság, már, mindösszesen, csupán, csak 14.5kg hagyott belőle. Nem gond, legalább tudom, hogy legközelebbre elég lesz két zacskó chips és egy fürt sárgarépa.

Az indulást egy rövid kitérővel kezdtük, ahol felvettük öt patát (Luciát), majd nem sokkal később már csilingelve száguldottunk az autópályán. A csilingelést nem véletlen írom, ugyanis megalakult a Shinbukan nem hivatalos Muzsikan együttese. A kis lemez hamarosan kapható a nagylemezre még várni kell. :-)

11 órakor kezdődött a bemutató így érkezésünk után még volt fél óránk körbenézni. Már messziről is látszott, hogy egy igazán festői helyre érkeztünk. Dombok, kisebb-nagyobb tavak, többnyire szelíd vaddisznók, lovak... Sajnos fotózni tilos volt szavakkal pedig elég nehéz visszaadni azt, amit ott láttunk.

A műsor, ami egy zenei aláfestéses edzés volt, volt hivatott bemutatatni azt miként tanítják a csatalovakat. Ezen több szempontból is meglepődtem. Én arra számítottam, hogy előbb fognak a lovak zihálni, mint a lovasok, de nagyot tévedtem. Az edzés első felében a lovaknak az volt a szerepe, hogy egy helyben álljanak, míg a lovasok különböző mozgásokat végeztek körülöttük és rajtuk. Fizikailag nagyon keménynek tűnt. Időnként minket a nézőket is bevonta a dologba, amitől fergeteges hangulat lett. Labdáztunk, kiabáltunk, tapsoltunk, lovat simogattunk. Nagyszerű volt.

Azt gondolná az ember, hogy az íjászat remek dolog a lovaglás remek dolog, akkor a lovasíjászat lehet a legeslegjobb időtöltés, amit el lehet képzelni. De pont a két dolog együtt adja azt a nehézséget, ami miatt ez nem egy könnyed szórakozás. Ez bizony kőkemény harcművészet.

Délben aztán összeültünk és a legyek feketén hullámzó tengerének fáradhatatlan ostroma alatt megsütöttük és megettük az ebédünket. Én még életemben ennyi legyet nem láttam, de mások szerint egy ilyen helyen ez normális. Legközelebb a sonka mellé beteszek két flakon chemotoxot is, biztos, ami biztos. ;-)

Mivel mi egészen estig maradtunk így volt időnk lőni és abban a szerencsében is részültünk, hogy láthattuk a mestert (Kassai Lajos) edzés közben. Csupán annyit lehet mondani rá, hogy elképesztő! Nagyjából 10 vesszőt lőtt ki egy vágta folyamán és a legutolsót már jó 30 méterről hátrafelé! Nem mindennapi teljesítmény.

Este egy kis gyűlést tartottunk, ahol megoszthattuk egymással a mai napról a gondolatainkat. Itt hangzott el az, hogy egy kultúra fenntartása kényelmetlen, fárasztó dolog. A mai ember sokkal kényelmesebb. Inkább hagyja veszni, mint hogy időt szánjon rá. Örülök neki, hogy vannak még köztünk, akik őrzik ennek a régi kultúrának az örökségét.

Mivel a hangulat nagyon jó volt, valamint éhesek is voltunk, nem indultunk egyből vissza. Andi csinált lekváros kenyeret, amihez a fáról szedtünk epret(?). Majd sajtot ettünk amit végül gumimacival koronáztunk meg. Közben Lucia és Sensei zenéltek. Hiába, élni tudni kell… :-)

 Vágvölgyi Gábor

Az élménymennyiség hatalmas, szavakkal nehezen leírható, ezért csak egyetlen gondolati szálat ragadnék meg.

Én ugyan nem láttam eleink miként íjazhattak 1000 évvel ezelőtt lóhátról, de láttam egy nagyon modern és csodálatos birtokot, iskolát, és egy fantasztikus vezetőt, aki egyben mestere is Útjának. És láttam a szerintem ideális „budo”-t. Az új kor eszközrendszerével, technikájával, és mégis az ősök szellemével. Üvegszálas laminált íjakból kilőtt karbon vesszők szántják itt a levegőt, a napjaink legállatbarátabb módszerével kinevelt lovak hátáról íjazó korszerű edzésmódszerrel képzett kezekből. Ez ami nagyon mai. Ám mégis az egész helyet, a gyakorlás menetét, magát a lovasíjászatot átitatja a régmúlt szelleme is. A honfoglalás és azt megőrző korra gondolás, és a klasszikus értékek tisztelete. A munka becsülete, a kitartás, az összetartozás, a szellemiség, tisztelet… és sorolhatnék számtalan olyan értéket még, melyeket napjaink fogyasztásra és esztelenségre ösztönző világa szeretne hátra utasítani.

Igazán irigylem azokat, akik erre az útra léptek, és haladnak. Sok minden miatt. Miért?

A japán budo útján több mint 20 éve haladok, az önfejlődés, önfejlesztés gyümölcseit megkaphatom, élvezhetem, ám a haladás mélysége korlátos. A kulturális talapzat hiánya, a japántól való fizikai és kulturális távolság erős kereteket szab a gyakorlónak. Még ha életünk terét áthelyeznénk is oda, akkor is csak idegenként vehetnénk benne részt.

 A lovasíjász a saját őseink nyomdokán haladva, saját értékeink védelmében is küzd önmaga tökéletesítése mellett. Szemben a médiaszemét sugallataival, fogyasztói antikultúra árjával, az egyetemes értékek pusztítása ellen. Itthon otthon érezheti magát abban, amit művel. Célja és munkája túlmutat azon a néhány maroknyi közösségen, melyek ezt az Utat követik. Példát mutat, értéket őriz és teremt a lovastanyákon kívüliek számára is.

Igen, ezt a dolgot teljesen magaménak tudom érezni, és ezt irigylem is nagyon.

A gyakorlás közben hangzott el ez a mondat: Ne te légy büszke az ősökre, hanem azok legyenek büszkék rád!

Tisztelettel és hálával gondolok Kassai Lajos és tanítványi munkájára. Remélem sokaknak ad „táplálékot” még a jövőben.