Mudan: Kovács Tamás (MJKK)

Shodan: Bodnár Tamás (Juunanshin)

Nidan: Kovács Balázs (Főnix)

Sandan: Budavári Anita (MJKK), Várvizi Attila (Főnix)

Yondan: Varga Zoltán (MJKK)

Godan: Stadler Gyula (TRIK) delegáció vezető

Hábermajer Gábor (SBK)

 

 

Az elszánt 9 fős delegáció, a 8 válogatott és Mihalik Hunor sensei (ki shinpan-ként jött az eseményre), szlovák rendszámú kisbusszal (nagy úr a racionalitás), és a lelkekben nagy lendülettel vágott neki az útnak, hogy nyomot hagyjon az Európai iaido történelemben. Ha tömören akarnám összegezni a négy napban történteket, így fogalmaznám meg:  A tárnokvölgyi csatába indultunk, és Mohácsról tértünk haza.

 

Minden eddigit meghaladó spirituális töltettel és támogatással készültem erre az útra. Egyszerűen így alakult. Akkor ez egy spirituális utazás lesz? - Bújt elő a kérdés bennem, s nyomban a replika is: Miért? Melyik nem az?

 

Eb-kre szinte már valamennyi közlekedési eszközzel utaztunk, most a régi időket emlékeztetve ismét kisbuszba szállt a válogatott. Vörös, szlovák rendszámos Ford tranzitunkkal terveztük megtéveszteni az útvonalon minket észlelőket és leplezni igazi kelet-európai viselkedésünket.

 

A tágas belső tér ellenére az utazási körülmények az inkvizíciós módszereket juttatták eszembe. Volt hogy álltunk az utastérben, ültünk, ültünk csomagon, feküdtünk előre, hátra,... Konklúzióm: ez sehogy se jó. Ki kell bírni, talán 16-18 óra alatt oda érünk. A sofőrök hősiesen állják a sarat, róttuk az aszfaltcsíkot.

 

A Monaco feliratú táblánál hirtelen útvonalat módosítunk. Ezt mégsem hagyhatjuk ki! F1 szakértőnk, Zoli keresi a városban zajló futam nyomvonalat. Buszunk kering a kis belvárosi utcákban, a helyi rendőrök fejében pedig csak sejtjük, milyen gondolatok születnek a ki tudja hányadszor előttük elhaladó járművünk láttán. Arról nem is beszélve, nem hogy titkolnánk, nyíltan vállaljuk, egy keleti vad horda leszármazottjai vagyunk.

 

Megnézzük 'A KANYAR-t', és a kikötőben is bámészkodunk, majd betérünk egy teraszra hogy elmondhassuk, Montecarlo-ban is ittunk egy italt. Nézzük a tengert, a yacht-okat, a parton sorakozó félelmetesen visszataszító vidámpark elemeket. Lassan sétálgatunk a lépcsősorokon, nézzük a fölénk boruló hegyeket, és párhuzamokat vonunk Andorrá-val. A parkoló időnk lejár, és amúgy is tempózni kell, meg pár száz km előttünk áll.

 

Meze  kijelölt pontján egy régi ismerős francia barát fogad, azonnal útba igazítja csapatunkat. Kitesszük Hunor sensei-t a birok szállásán és kis csapatunk elindul felkutatni szálláshelyet. Egy igazi pénzbedobós útszéli minimál-motel lesz az otthonunk e pár napban. A mellettünk terpeszkedő multiban friss sushi-dobozokkal próbáljuk zilált állapotunkat gyógyítani. Már csak egy jó alvás szükséges.

 

Aztán két nap szeminárium gyalul-tömörít minket, ami szokott módon három fokozat szerinti csoportban zajlik. A sandan-ok örülnek, Kusama sensei ismerősként tekint rájuk, és fokozandó a helyzet pikantériáját, néha egy-egy magyar szót dob be: jobbra, béna.. stb.

 

A nanadan, rokudan, godan csoport hangulatát két dolog határozza meg: az igen nagy létszámú vizsgára készülő (csak rokudan-ra 20-an vagyunk) és tribünön éppen folyamatosan rohamban lévő Turet-szindromás srác.

 

Este elmerülünk a helyi kultúra mélységeiben, a nyers kagyló bárban, ahol több kiló osztriga, rák és csiga jut gyomrainkba, majd a település egyetlen romos kocsmájába térünk be. Itt másodpercek alatt épül fel a nemzetek közötti barátság. Az ördögnek öltözött nő férje, a bőrdzsekis kiéhezett késői hajadon, az ujjatlan asztalos, az ujjatlan halász, a részeg pultos-mami, és a palástos "hülyegyerek" azonnal befogad minket. Fogynak az italok, emésztődik a kagyló, és emelkedik a hangerő. Erre minden ösztönző erő meg is van a helyiekben. Szerintük semmi sem történik ebben a porfészekben, csak nőnek a kagylók. DE mikor megjön a hun erőkkel feltöltött magyar nemzeti iai horda, akkor megcsillan az élet íze, és ők is fényesebbnek látják az égen reszkető csillagokat, szebbnek asszonyaik szemét. És mikor együtt ordítunk az ég felé, ők is megérzik az ereinkben lüktető erőket, és az összetartozás egyetemes érzését.

 

 

Már előző este érződik ez az EB nem a versenyző szemével szerveződik. 8.30 as sorakozó üzenetével érkeznek a meetingről érkezők. Ehhez ha melegíteni is szeretnénk, 7.30 körüli érkezés kell, reggelink 7-től van a szállások. Nem kell magyarázni milyen reggelt jelent ez egy versenyre indulónak. Mindenki rutinos, ezért lehetséges hogy elsőként állunk be a termet elfoglalni. Táskát a pincébe, kardtokot nem a terembe, fél tribün a nézőknek. Ilyen értelmetlen dolgoknak kellene eleget tegyünk. Mindent azért nem! A kardtokra csak annyit válaszolok: NO! This is with me all the time. A tribünt meg egyszerűen elfoglaljuk. Ekkor még él bennünk az ősök adta erő, lelkesedés. Aztán jönnek a csaták, és hullnak legjobbjaink. Ha van igazán rossz érzés egy EB-n akkor az az, mikor nem jut ki senki a pool-ból. És 7-ből senki. Godan-ként utolsóként szállok versenybe. Pool elsőként kijutok, és tervezet, miként- kivel- milyen ágon- meddig, de az első mérkőzés megállít. De ki, miért…..

 

És igen, ez egy szép nap lesz. Erőtől duzzadnak csapattagjaink, nem látszik rajtuk semmi a tegnap sötét árnyaiból,és szép iai-t mutatnak. Remény teljes az indulás. Felsejlenek bennem a csapat tagok régi mozdulatai. Istenem, milyen messze kerültek, mennyit fejlődtek. (Budavári, Várvizi, Varga) És milyen gyönyörű ezt látni. Ez kárpótol mindenért. Talán még azért is, hogy a franciák ellen „koncepciós perben” vérzünk ki. Milyen kár. A valahai legszebb csapatmunkát látom a mieinkben. Tudom, tudom, nem lenne szabad a bírói működéssel törődnöm, vagy kritikát formálnom, de ez nagyon látványos volt, és nagyon fájt. Még most is, ha felidézem magamban. Nem jutunk tovább.

(Olvasom soraim, így írás közben, és elcsodálkozom: de hát mi is a verseny szerepe munkánkban, utunkon? Ne tévesszen meg senkit /magamat se/, nem sporttudósítás, de nem is sport a téma.)

 

Érdekes. A vizsgára rájöttek a szervezők, hogy a terem megfordítva praktikusabb. Vagy szóltak nekik?

Látjuk és átéljük az egyre nehezedő vizsgákat. Jó érzéssel állok a 20 rokudan jelölt közé hetedikként. Majd mindent a bizottság elé tárok, mit tudok, örömömre olyan dolgokat is amit az utolsó órák teremtenek meg bennem. Nem elég, de nem tudok többet jelenleg. Az egyetlen sikeres vizsgázó viszont szépen kijelöli, mi lehet az évek óta homályba vesző irány. Ha ő sem ment volna át biztos lázadást szítok, de nem kellett.

 

Mohács után is volt valahogy, mondanám, de ez szomorú végszó lenne. A csapat egyáltalán nem tört meg. Mindenki a tovább felé fordult, a bent maradt erők utakat keresnek. Nem állunk meg! Heeeeeeeeeeeejjj!