Előre láttam, hogy másnap péntek lesz. Csomagoltam, bár 12 év után sem értem, hogy mi szükség van erre, hiszen a ruha elő van készítve, kell még egy fényképező, egy törölköző (pedig az van ott) és egy fürdőnadrág. Késő este még felvarrtam zekken-t.

Reggel vettem Eurót, ekkor még működött a folyamat.

Napközben teljesen kiestem az időből, és a térből, elveszett a jelen, az én, zavar támadt az erőben, teljes volt a koncentráció hiánya.

Munkaidő végén elmentem pár alkatrészért, hazamentem, befejeztem a pakolást (felesleges), bezártam a törpenyulat, és elindultam az ügyfél - és a találkozási pont felé. Persze az irányjelző relé elromlott, így újabb teendők adódtak a még nem létező jövő hét tennivalói közé... és ahelyett hogy ráhangolódtam volna az útra (de nincs is én, milyen út?), már a hétfői fenyegetést éreztem (reggel 6:30 gyerekülés átvétel, 7:00-ra visszamenni az olajért, 7:30 autó lead, munka, ezen sorok írása, irányjelző relé beszerzés, este utazás a tömeggel Kőbánya-Kispestre, autó haza...)

A tű nem volt a lemezen.

Ruha nálam, hátizsák a helyén, kard a vállamon, Gergő mellettem, vártuk Sensei-t és a fekete Coupét.

A csoportkép után mentő állt meg mellettünk, Gergőt üdvözölte, és jó utat kívánt - legutóbb véres körülmények között találkoztak...

Gergő behajtogatta magát hátra, - azóta sem értem, hogyan - és szokatlanul korán elindultunk.

Az úton nem szólt az út zenéje, ezt csak másnap ismertük meg. Volt ZEN: Az autó eggyé vált a sofőrrel és az Úttal, gyorsan fogytak a kanyarok.

Én még mindig el voltam veszve, Gergő pedig kutyául érezte magát.

A patak parti ház várt minket. Robi is, aki szabadkozott, hogy még nem volt kész a vacsora... viszont ott volt egy babakocsi!

Csobogott a patak, csillagos volt az éjszaka... de nem voltam ott.

Késő estébe nyúlt a beszélgetés a "mese-furoshikiről", és aludtunk.

Bőséges vacsora után bőséges reggeli, Fidorka csomagok...és irány a Mosovcei terem.

Cook Sensei köszöntött minket. Jó formában volt! A csapatot két részre osztotta, és velünk, a 3 dan felettiekkel foglalkozott!

Kifejtette, hogy a pontokat ismerni kell, de egy idő után a könyvet a sarokba kell tenni, és azzal kell foglalkozni, hogy a személyiségünket tegyük bele a katákba... ezt tettük!

A 12 kata után nem fürödtünk (legalábbis a Zöld tükörfürdőben nem), de megismertük az út zenéjét, és elkészült a közös fotó a felhőbe burkolt hegyek előtt! Kis sayonara party után (ahol a nemlétező-énem egy kezembe került késsel valami figurát barkácsolt) hazamentünk gyereket altatni. Gergőnek sikerül. Háromszor egymás után!

Este még szóba került az Elsüllyedt világok című klasszikus, és elterveztük, hogyan fogjuk reggel karddal, hakamában, brindzás-szalonnás palacsintával riogatni a ház másik részébe érkező japánokat... és majdnem így is lett.

A japán házaspár csodálkozott rajtunk erősen, Robi azonnal új ruhadarabbal lett gazdagabb - és lehet, hogy hír lesz belőlünk, ha hazatérnek - biztos nem számítottak a szlovák hegyekben egy csapat Kardokkal felszerelt őrültre. :--)

Cook Sensei reggeli szavaiban példákkal illusztrálta, hogy ha fejlődni szeretnénk, minden nap kellene gyakorolnunk...és a helyszűke sem lehet (kifogás) akadály. A bevezető után alaposan megizzasztott minket - majd hirtelen jöttek az enbu-k.

Olyan könnyedén mozogtam, mint amilyen a ruhám volt. Valami ismerős érzés már volt: én vagyok, itthon vagyok...

Ebéd előtt és után szabad gyakorlás volt, ennek örültem a legjobban! Koryu! Szabadság! Távoli hegyek! Végre itt vagyok!

Hagyományos csoportkép nem készült. Hazafelé csendben utaztunk, így lettünk figyelmesek az autóból kiszűrődő zajra... ami megszűnt, amikor a rendőrök az előttünk lévő autót megállították. Próbáltam megtalálni a helyemet az ülésen - nem sikerült. (lehet, hogy a megtalált énem ott maradt, otthon..)