Autóba ültünk. Többek között szóba kerültek a történések (ahol ehhez hasonló érthetetlen folyamatok zajlanak, azt én politikának hívom), amelyek Japánban és az Angliában zajlanak - nem tudom, hová vezet ez, de mindennél biztosabb, hogy a gyakorlásunk mindentől függetlenül nem fog véget érni.
Hirtelen a hegyekben találtuk magunkat titkos tanítás közben, de ez... szigorúan titkos.
Robiék fogadtak, a patak ringatott álomba, másnap már két csoportban Shoden-chuden volt a menü - én ez utóbbihoz csatlakoztam, Tony Devine sensei irányítása alatt. Délután mégis mentőt hívtunk, mert Háber sensei egyik idegszála rossz helyre került...
Megható volt, amikor Cook sensei a fekvő Háber senseihez hajolt, és kezével kereste a fájó pontot. Sokszor jut eszembe róluk az apa-fia hasonlat... Olyan tökéletesen emberi volt az egész.... Budo.
A gyógyszer végül hatott (a kezelés folytatódik).
Vasárnap Okuden vizekre eveztünk, kai wazákat kóstolgattunk!
Köszönet!
Mindig vonzottak a hegyek, a felhőbe burkolózó hófödte csúcsok.
Megláttam valakit a magasban- Háber senseit -, és követni kezdtem. Elérhetetlen messzeségben volt, több évtizednyi előnnyel bírt, mégis hallótávolságban volt.
Ő is követett valakit a kanyargó hegyi ösvényeken, akit egy idő után én is felfedeztem: ő volt Cook sensei. Felfoghatatlan távolság volt közöttünk...
Ő is valaki másnak a nyomában járt, tekintetét sokszor magasra emelte, és Ishido sensei nevét emelgette...
Gyönyörű ez az Út, lélegzetelállító a látvány, és barátok az útitársak - már nem az a legfontosabb, hogy felérek-e valaha a felhők közé, hogy megtudjam, mi vár rám.