Hét év
Az idei év szokatlanul bőkezűen adott jodo táborokat.
Most éppen Szlovákia következett, az iaido táborokból jól ismert T.
Teplicei helyszínen. A tábor vezető sensei neve ismeretlen volt
számomra, be kell vallanom nem is miatta indultam erre az útra. Egy régi
barátság szólított, találkozhatok valakivel, akit hét éve nem láttam,
akivel ennyi ideje nem gyakorolhattam, nem beszéltem. Különös érzések és
várakozás volt bennem. És végre elérkezett ez a hétvége. Ismét indigós
gib-en és hakamá-ban, jo-val a kézben álltam a faborítású padlón.
Otthonos érzés, amit nagyon szeretek. Korán érkeztünk, kihon-okkal
mozgattam magam, és vártam Kiyama Shoji sensei és Watanabe Roman
érkezését.
2003. Brighton – 2010. T. Teplice
Mióta
tudtam hogy találkozunk, egy gondolat járt a fejemben, egy régi igazság,
amit ismét megtapasztaltam: akkor tudjuk meg valamiről igazán, mennyit
ér, amikor elveszítjük azt. Kétszáz kilométer távolság nem lenne akadály
a találkozásokra, a közös gyakorlásra, de tizenöt ezer már igen…
Megannyi régi pillanat tört elő. Közös utak, táborok,
gyakorlások, vizsgák, taika-ok, ahol együtt voltunk. Mennyi furcsa
szituáció, ami a tapasztalatságunk miatt történt. Olyanok, amik ma már
csak régi tanmesék, és a mai nemzedék már nem vét ilyeneket, mert
kitaposott úton jár oda, ahova mi tapogatózva jutottunk el.
Felsejlett, mikor a legbonyolultabb jodo katá-t
pda-val, képeskönyvvel, jegyzettel felfegyverkezve, lépésenként sok-sok
szerencsétlenkedéssel próbáltuk összerakni, mert nagyon meg akartuk
tanulni, de tanárainktól messze nem volt más lehetőségünk. A közös
taikai-ok. Volt jodo taikai, ahol felváltva egymás segítői voltunk, és
mérkőzésről mérkőzésre rohantunk, míg egyszer legnagyobb meglepetésünkre
mindkettőnket beszólították. Hát ez hogy lehet?- néztünk egymásra.
Döntő. – szóltak oda. Iaido taikai, ahol közös mérkőzésünkön ő nyert 2-1
arányban, és jutott tovább, de az én zászlómat Ishido sensei adta, és
így mindketten boldogan jöttünk le a pályáról. Iai vizsgánk, ami után
azt suttogták, sokan miattunk nem mentek át a következő körökben.
És egyszer csak ott álltak
előttem. Egy kedvesen mosolygó japán ember személyében a Sensei, és a
barátom. Bemutatkozás a Senseinek, hajimemashite, dozo yoroshiku
onegaishimasu. Egy hatalmas, évek óta tartalékolt baráti ölelés
Roman-nak, és már kezdődött is a gyakorlás. A déli szünetben, jo-t
bokuto-t ragadtunk, és a terem közepén felálltunk, hogy hosszú évek után
ismét átmenjünk együtt a 12 znkr katá-n. A reiho-nál eltűnt a sok
zsibongó ember, megszűnt számomra a terem, csak őt láttam, és csak a
pillanatnyi mozdulatokról tudtam. Pár kata után csak annyit vettem észre
a külvilágból, hogy tényleg síri csend lett körülöttünk. Olyan volt ez,
mintha egy mély beszélgetés zajlott volna közöttünk, benne az elmúlt
idő minden történésével. Semmi konkrétumot nem tudtam meg, de az embert
megéreztem, milyen most. Biztos vagyok benne, viszont is így volt. (Hogy
milyen volt kívülről, azt majd elmesélik a szemtanúk.) Mikszáthról
mesélik a legendát, régi barátok össze ültek hármasban, elszíttak egy
pipát, közben egy szót se szóltak, s távoztukban a meleg kézfogások
közepette ennyit mondtak: jót beszélgettünk.
Tiszta forrás
október 23, szombat, éjfél.
Mindenki a szállodai szobájába érkezik. Fűtés nincs a Visegrádban (nem nyelvhelyességi hiba, ez a hotel neve), viszont a meleg víz helyett is hideg folyik.
A krónikás 3 perc erejéig tájékozódni kíván a helyi média romboló hatásairól, ezért a távirányító felé nyúl, ami azonban nem működik. Közelebb megy a 20 cm képátmérőjű modern televízióhoz, és bekapcsolja. A vetített filmben Steven Seagal aikido mester éppen egy Katanával harcol, és bár még a fogása is helytelen, ő nyer.
október 23, péntek hajnal.
A nemzeti ünnepünkön Sensei Hábermajer Gábor, Kecskés László és Ámon Sándor (cél: jodo tábor) valamint a krónikás és annak barátnője (más cél) társaságában felkerekedik, hogy a hétvégét Stubnyafürdőn töltse (nem, nem Magyarország, lásd lent). Mindkét autó japán tervezésű, de csak az egyik készült Hirosimában – ennek is később lesz jelentősége.
október 23. nappal
A krónikás a Zöld tükörben ül, amit ma már nem így hívnak. A víz meleg, a kinti levegő hideg. (Emiatt a tevékenység miatt a jodo szemináriumon történtekről itt nem is esik szó..
A sorok írója a falon lévő kinagyított képeslapot tanulmányozva ráébred, hogy 100 éve ez egy többségében magyarok lakta város volt, és elhatározza, hogy a ezen oldalon a Teplice nevet többé nem említi.
Este a fáradt gyakorlók is csatlakoznak a fürdőzőkhöz, és közösen főzik és puhítják magukat. Itt derül ki, hogy kuszarigama bemutató is volt napközben…
október 24. este
Az úton hazafelé csak eső esik. A hó két hét múlva fog esni, amikor újra eljövünk.
október 23. este 8 óra.
A krónikás barátnője társaságában lép be a terembe – kicsit késve, mert a sayonara parti már elkezdődött.
Shoji Kiyama sensei mosolya fogadja az érkezőket – pedig ez az első találkozásuk…
Az események felgyorsulnak, Kiyama mester átül a Shinbukan asztalhoz, hozza poharait is! Csatlakozik a társasághoz tanítványa, Roman Watanabe is, majd beszélgetés kezdődik japánul, angolul, szlovákul és magyarul két tolmács segítségével.
A Mester kis idő múlva rejtélyes ajándékkal tér vissza, amit Hábermajer sensei-nek ad át. Sok érdekes dolgot tudhatunk meg az Oszakai gyakorlásról, a karatéról, az otthoni házimunkáról (:–), és japán találmányokról. Kiyama sensei a társalgás közben néha váratlanul felpattan, és egy-egy javítandó mozdulatra hívja fel a figyelmet… Közeli ismerősnek tűnünk egymás számára, és mindannyian szeretnénk (ő a legjobban!), ha eljönne Magyarországra… Közben újabb ajándékok bukkannak elő – mi pedig nem jutunk szóhoz.
Este az étterem bezár, de kötelező jelleggel egy óra időtartamra hivatalosak vagyunk az emeleti terembe..ahol japán édességek, gyümölcsök, borok fogadnak minket. Megkóstoljuk a szárított halat (a bőrét…), mint egykori bushi ételt, amit nem bírunk megrágni, majd zöld tea- és vörösbabos édesség következik, amelyekhez azonnal kanalakat oszt szét kedves vendéglátónk…miközben többször feláll, hogy a a jo helyes használatára tanítson – mint mondta, a „gyakorlás a legfontosabb”. (A gyakorlás és a szőlő, ugyanis e gyümölcs neve is budo (a kis szőlőszemé: ko budo :-))).
október 24. 16 óra.
Embu! A két napos esemény végére ismét együtt a csapat, fényképek készülnek, Kiyama Sensei megkapja a kis ajándékcsomagot, amelyben egy magyar ital is helyet kapott a Fidorka és más édességek mellett. :–)
A nap zárása után elkerülnek még hirosimai emléktárgyak, amelyeket az egyetlen jelen lévő Nő kap meg.
Újabb tiszta forráshoz kerülhettünk közelebb. Még találkozunk!
