Kategória: esszék

Ebben az évben – 2025-ben – lép Szilva Imre dojo-tagunk gyakorlásának 20. évébe. A 10. éves riportok hagyományát folytatva készült vele  egy beszélgetés az új évforduló kapcsán.

H.G.: Mi hozott oda, az akkori Shinbukan dojo-ba, mire emlékszel az első alkalomból?

Sz.I.: “Ott álltam az ajtóban”, és láttam mindazt, amit kerestem, ami hiányzott, amit mindig is a részem volt – és maradtam!

H.G.: Ha ma megkérdezik „miért iaido-zol?” mást válaszolsz mint 15, 10, 5 éve?

Sz.I.: Nem változott, egyszerűen rátaláltam erre az Útra, és elhatároztam, hogy ezen fogok járni. A kitartásom segít ebben.
A kapcsolatom vele természetesen folyamatosan változik, az út rögös, sok a kanyar, a sebesség sem állandó, de az előttem haladók nyomai jól láthatóak. Sokszor csak élni / túlélni segít, azonban sok örömöt is ad. Az állandó fejlődési lehetőség és a közösség azonban adott, ami nagy vonzóerő!

H.G.: Mi változott az eltelt évek alatt?

Sz.I.: Mivel az első kerek évforduló alkalmával is beszélgettünk, azt az időt most nem elevenítem fel újra – illetve újraolvasásra ajánlom.
A második tíz évben nem csak a világ fordult ki magából, az én életem is folyamatosan változott, egyetlen állandó volt benne: a gyakorlásaink időpontja!

A magánéletben volt pár-kapcsolatom de több elválás is, volt két munkahelyváltás, három költözés, születtek új barátságok – sok emelkedett pillanat volt, de kaptam traumákat is – olyat is, amit nem tudok feldolgozni. Volt egy időszak, amikor Krav maga edzések színesítették az életemet, megéltük a járványt (amikor egyedül béreltem tükrös tánctermeket, hogy kardot foghassak), volt egy év, amikor közösségbe jártam meditálni, voltam pszichodráma csoportban és új hangszerek is érkeztek az életembe egy sámándob és egy handpan formájában. Az egyesületünk eközben új helyre költözött, visszatértek régi tagjaink és csatlakoztak hozzánk újabbak, átéltük a covid szünetet is – de a belső változások ellenére számomra továbbra ez a közösség maradt a legstabilabb élet-vezérfonal.
Maga a gyakorlás is változott. Kezdetben “csak” a kard volt, de – annak ellenére, hogy szinte minden edzésen és eseményen részt vettem – mindig a csoport peremén állónak éreztem magamat. Nem a közösség döntése volt ez, hanem az én személyiségem határozta meg az akkori dinamikát. Nagyon szerettem egyedül gyakorolni, ezt a mai napig kedvelem, mert ez az igazi, meditáció jellegű, örömteli folyamat – de eközben kimaradtak az erős baráti kötődések. Az utóbbi pár évben ez teljesen átalakult. Sokkal kevesebb lett az egyedül gyakorlással töltött idő, balesetek és sérülések miatt voltak hosszabb mozgás szünetek is – a kard helyét átvette a bokuto, a páros katák, a tanítás lehetősége, sokkal többet beszélgetünk, érezhetően szociálisabb lettem. A sokat idézett Cook Sensei mondat még mindig aktuális: “A Budo rólunk, emberekről szól!”

H.G.: Mit ad neked a számodra “új út”, a páros gyakorlataink?

Sz.I.: Emlékszem, az egyik mélyponton érkezett ez a lehetőség, és azóta több pozitív élményem is kapcsolódik hozzá (ezt még egy kis történetbe is belefoglaltam).

Az utóbbi időben előfordult párszor, hogy miközben gyakorlunk a “semmi” érzése járt át, ami eddig csak zazen meditáció közben fordult elő leginkább. Ennek örülök, mert ez lehet az az állapot, amikor szabadon tudnék reagálni bármire – és itt nyer értelmet a harcművészet kifejezés.

H.G.: Az elmúlt időszakban új tagokkal bővültünk, a te feladatod volt útnak indítani őket – milyen élmény volt?

Sz.I.: Öröm átadni a tudást, amit kaptam. Jó hallani a megerősítő visszajelzéseket tőlük. Jó tanulni tanítani. És végül: ez a tevékenység a baleset és sérülés utáni pihenő időszakban is hasznossá tett!

H.G.: Mit mozgatott meg benned annak idején a tekercs? És mit mondott most a kék 47 ronin könyv és az egykori dojo kamidana továbbőrzése?

Sz.I.: A tekercs dobozban pihen, kincsként őrzöm, és ritkán veszem elő. A régi iskolák tudás-átadására emlékeztet, nagyon fontos eseményként tartom számon a birtokba vételét.

A könyv az asztalon van mióta megkaptam, meghatódtam ezen ajándékon. Olyan, mint a doboz füstölő, amit 18 éve kaptam tőletek, és csak ritkán használom, ez is különleges alkalmakra van, amikor meghitt a pillanat, és csak ülök a tatamin, megcsodálom a borítót, a lapokat, a képeket, és olvasom a legendát, ami térben és időben is távolinak tűnik, de mégis mindig ismerős lesz.

A kamidana még nagyon friss élmény, azt gondolom, mindig is volt a szobámban, csak szétszórva – vagy a szoba volt maga az?
Benne van az egyesület több évnyi emléke, illata, kéznyoma, ezért meg fogom őrizni – de át is fogom alakítani, ki fogom egészíteni (kapott tetőt, amelyet meg is perzseltem), a bele illő tárgyakat pedig rendszerezni fogom.

H.G.: Milyen kérdések foglalkoztatnak a gyakorlásról ennyi év után?

Sz.I.: Az iaido teljesen én- és életazonos. Végtelen szerpentin-út, sok kitérővel, változó sebességű haladással. Szívesen mesélek róla mindenkinek, folyamatosan élek benne, veletek. Az utóbbi években az életem minden területén fontosabbá váltak az emberi kapcsolatok a tevékenységeknél – itt is ez történt. Éppen ezért – bármennyire is szeretem – el tudnám elengedni ezt a fajta gyakorlást, mert a közösség többet ad: tulajdonképpen csinálhatunk mi együtt bármi mást is.

H.G.: Mit szeretnél elérni, megélni a gyakorlásban?

Sz.I.: Két idevaló gondolatot idézek:

„A lelki keresés távolság nélküli utazás. Elindulsz a pillanatnyi helyedtől oda, ahol mindig is voltál. A tudatlanságtól a felébredésig, mert csak annyi történik, hogy életedben először megpillantod, amit egész életedben láttál.

Ki hallott már arról az ösvényről, ami önmagadhoz vezet, vagy arról a módszerről, amely azzá tesz, ami mindig is voltál? A lelkiség, végső soron nem más, mint hogy azzá válsz, ami valójában vagy.”

Azt hiszem, nem szorulnak magyarázatra a fenti sorok. A jelen megélése a legfontosabb, ezt szeretném minél többször! Az önmagamhoz közel kerülés folyamatos feladat. Ha pedig egyszer újra átélem a pillanatot, amit akkor éreztem, amikor elkezdtem gyakorolni – az lesz a megérkezés.

A másik:

“Addig gyakorold az Utat, amíg már nem félsz a haláltól!”

A halál szem előtt tartása a gyakorlás óta velem van, és nincs bennem félelem. Sokszor elgondolkodtat – főleg Mijamoto Muszasi gondolatának olvasása után – hogy meddig járok még ezen az úton..? 

H.G.: Lesz-e shinken?

Sz.I.: Több gondolatom van erről.

Egyrészt olyan időszakomat élem, amelyben nincsenek konkrét válaszaim.. semmire.

Általánosságban az is elmondható, hogy vágy sincs bennem szinte semmi iránt – ami tekinthető a buddhista utam részének.

A Shinkenről mindig azt gondoltam, hogy fontos, fontosabb cél a dan fokozatoknál, hiszen hiába gondolok minden gyakorló eszközre éles kardként, mégis “utánzat” van jelenleg a kezemben, ami miatt nem vagyok akkora veszélyben, de nincs akkora összpontosítás sem.

Figyelem magamat, ritkán előfordul, hogy a kissaki a ruhámhoz vagy a kezemhez ér, és ezek arra figyelmeztetnek, hogy nem állok még készen (ugyanakkor ha nem itt és nem most, akkor mikor? – a jövő nem létezik).

Érdekes a kérdés abból a szempontból is, hogy a legtöbb vizsgámhoz erősen kellett engem “motiválni” – úgy tűnik, vannak dolgok, amelyek nem változnak.

A rövid válasz: már van otthon egy shinken! – és igen, lesz még egy gyakorlásra is, csak a váltás időpontja kérdés bennem.

Nagyon sok tanulnivaló van még jelenleg is, egy éles kard teljesen új szintet nyitna meg. Emlékszem a bokuto utáni hónapokra, újra kellett tanulnom a katákat az iaitoval, erre számítok a későbbiekben is. Az elmúlt év egyik hozadéka volt a sebesség csökkentése, ami mindenképpen hasznos lesz majd hozzá!

H.G.: Volt már krízis a gyakorlásban? Mi oldotta fel?

Sz.I.: Számtalan. Vannak napok – ha ritkán is -,  amikor úgy érzem, idegen eszköz van a kezemben, és egy vágás, egy gyakorlat sem komfortos. Ezeket megtanultam egyszerűen elfogadni. Jön-megy. Nincs bennem ellenérzés ezzel kapcsolatban, nem frusztrál, nem keresem az okát. Ez is az Út része.

K.B.: Mit mondanál a 20 évvel ezelőtti önmagadnak (vagy egy most kezdőnek) tanácsként?

Sz.I.: Lassabban!

K.B: Mi a legnagyobb különbség, ha ki tudsz emelni ilyet, ahhoz képest, amikor elkezdted?

Sz.I.: Ma már tudom lassan is csinálni 😉

K.B: Mik voltak a legnagyobb nehézségek, legemlékezetesebb pillanatok?

Sz.I.: Lassan mozogni volt a legnehezebb. 😉

Sok emlékezetes pillanat volt, ezek leginkább az utazásainkhoz kapcsolódnak, ilyen volt pl. a sokat emlegetett lakóbuszos svájci utazás.

K.B.: Mennyit változott az évek alatt, az, amit a iaido-ról gondolsz?

Sz.I.: Alapvetően nem változott. Ez egy kiváló önismereti, én-romboló, társas kapcsolatépítő műhely!

Sz.I.: Mi tart az Úton?

H.G.: Oly könnyű kérdésnek tűnik, de nem tudom pontosan. Azt hiszem az ÚT tart ott engem már.
Már nem tudom másként elképzelni az életemet. Továbbra is rengeteg dolog van, amit szeretnék tökéletesíteni, jobban megismerni, feltárni. És ezek nem fogynak, inkább sokasodnak.

Sz.I.: Hogyan éled túl a magánéleti és egyesületi mélypontokat (a szó nélküli távozásokat..), válságokat? 

H.G.: Érzékeny típus vagyok. Ismertek, tudjátok. Az egyesület stabilitása ha veszélybe kerül, az komoly belső vihar számomra minden esetben, sokszor aggodalom. Szeretném, ha fennmaradnánk és még ha kevesen vagyunk is, de a gyakorlásunk folytatódna.
Az elválások is megviselnek, hol kevésbé, hol jobban, de nem maradnak nyomtalanok. Ezért írtam sok-sok éve az “ott álltál az ajtóban” című írást. És vannak hiányok, amik nem múlnak el soha. Vannak, akik kilépnek a sorból és a helyük nem zárkózik fel, marad ott egy űr.
Szerencsére kevés belső feszültség cibálta a közösségünket, de mint minden emberekből álló csoportot,  minket sem kerültek-, kerülnek el ezek a jelenségek. Sokszor nem tudom miként jobbíthatnék ezeken, vagy egyáltalán kell e, szükséges e hozzá nyúlnom. A konfliktus kezelés nehéz terep, sok nyitottságot kér minden résztvevőtől.

Sz.I.: Megfordult-e már a fejedben, hogy abbahagyod? (És ha igen, mi lenne a lehetséges folytatás?)

H.G.: Igen, sokszor gondoltam erre. Kétféle ok tűnt eddig fel ebben a témában.

Az egyik a csalódás témaköre. Mikor valami csalódás, vagy csalódások sora belső konfliktust okozott. Ma már tudom, ennek nem szabad hinni, a gyakorlás szeretete és az ÚTon járás vágya sokkal erősebb ezeknél, nem tudnak eltántorítani. Ez esetben tudom, hogy felülkerekedek.

A másik amikor a test, az egészség állapota okoz rémületet. Ez félelmetesebb ellenfél, mert nem tudom mindig, győzhetek e ellene. Volt, amikor hónapokig nem tudtam használni a könyökömet, vagy a térdemet és sokszor már azt hittem, nem is foghatok kardot többé. A térdem műtéséig nagyon sokat vívódtam, elkerülhetem, vagy sem. És miután megtörtént a műtét sok kétség között vártam, milyen szinten tudom újra használni. Emlékszem, megünnepeltem mikor a műtét után sok hónappal meg tudtam csinálni az első seiza-ból kezdett katá-t. Ezek nagy próbatételek voltak.

H.G.: Köszönöm a beszélgetést!

Sz.I.: Én köszönöm! Innen folytatjuk!

Cerceau könnyen ébredt. Kikelt az ágyból, felvette a köntösét, bár nyár közepe volt, még mindig nem tudott hozzászokni az északi időjáráshoz. A kotyogós kávéfőző hűvös érintése megnyugtatta. Cinkostársak voltak ők, egy tárgy ami kávét adott neki, és egy ember aki engedte, hogy a tárgy tegye a dolgát, amiért megalkották. Kihasználták egymást. Bár a Szarvasi Háztartási Kft. Álmában sem gondolta volna, hogy az egyik kotyogósa egy dán sziget hajóács műhelye felett, egy szűkös galérián fog kikötni, de néha a dolgok akkor kerülnek a helyükre amikor a legkevésbé várná az ember… vagy a kávéfőző. Miközben a világgal perlekedő hangokat adott ki a kis fémtorony, Cerceau megmosta az arcát. A kétnapos borosta, mementóként duruzsolta a fejébe: “már férfi vagy”. Vagyis majdnem. A mai nappal az leszel. A fér/fiú kitöltötte a kávét, és mivel az izgatottságtól nem tudott ülni, fel-alá járkálva itta meg a kávéját. Aztán a második is hasonló sorsra jutott.
Miközben öltözött megütötte az orrát a hajólakk ismerős illata. Milyen érdekes, több mint tíz éve dolgozik hajókon, az agya már teljesen ki kellett volna, hogy zárja ezt az illatot, mégis minden egyes reggel munka előtt, újra és újra az orrába költözött. Az örök hajóácsok aromája. Ahogy lement a lépcsőn, régi barátként üdvözölte a hatos, a nyolcas és a tízes lépcsőfok ismerős nyikorgásait.  Ahogy az utolsó lépcsőfok után leért a végtelennek és egyszerre végtelenül kicsinek tűnő száraz dokkba, az Öreg persze már várta. Ott volt az első napján is, ott volt az évek alatt minden nap. Akkor is ott volt amikor megmutatta, hogy hogyan kell gyalulni a fát. Cerceau évekig csak gyalult és gyalult. Amikor már azt hitte, hogy tökéletes a hajótest az Öreg újabb és újabb javítandó dolgokra mutatott rá. Cerceau-t végtelenül frusztrálta a “baszdmeg, ez sosem lesz kész” érzés. Mindig volt mit javítani, volt mit gyalulni. Egy idő után persze rájött, hogy semmilyen dolog sincs véglegesen kész, minden változik (kivéve a reggeli kávé, az sose változzon). Az Öreg ma mosolygott.
– Mi a mai feladat?
– A mai? Hát a mai feladat különleges feladat.

Cerceau érezte a szakállba rejtett mosoly kétértelműségét.
– Ma csak el kell nevezni a hajót, amin eddig dolgoztál és amin dolgozni fogsz.
– De hát még kész sincs!
– Persze, és soha nem is lesz, de ez most lényegtelen. Nevezd el!
Az Öreg odanyújtott neki egy bödönt, benne végtelenül sűrű fekete folyadékkal és egy ecsettel.

Cerceau egy szemberebbenés nélkül írta a következő szót a hajótestre:
“Yamaoroshi”.

Négy

Hát nem volt olyan messze, mind gondoltam, az idő hihetetlenül fut. Több terv is született, hogy mikor tudnám a Yondant megpróbálni, de egyik sem jött be, elkeseredtem, tovább akartam lépni, magamnak akartam bizonyítani, hogy elég jó vagyok. Majd közeledett a Európa Bajnokság és egyszerre úgy éreztem, elfutott az idő, és még szükségem lenne többre, hogy tudjak javítani, fejlődni, készülni…

Itt a vizsga napja – hogyan is kerültem ide? A stressz-szintem kilő a tetőn, de visszatartom magam – legalábbis szeretném ezt gondolni :), – a barátok és tanárom látják a feszültségemet, és támogatnak.

Tudom a katákat, próbálgatom őket, újra és újra, hiszen még van egy óra a vizsgáig, újra és újra, minél tovább – de annál több hiba merül fel. Gyorsul az idő, minden annyira gyorsan történik, nem is tudom felfogni. Ott ülök a széken és várom a kezdetet, lassan összegyűlik a bizottság, 3 japán magas rangú sensei és 3 európai sensei. Szigorú a szemük, nincs kétely.

Hajime – elkezdődött és számomra nem létezik többé a világ, csak a kardom és én, semmi sem fontos ebben a pillanatban. Elakad a sageom kötésnél – vége? Folytatom és a kedvenc koryu katám beállít a hangulatra, Gyakuto a választásom, kockázatos és gyönyörű: élvezem.

Ushiro, Kesagiri, Sanpōgiri és Sōgiri következnek, majd vége. Taijo.

Tényleg ennyi volt? A sok év, nap es óra munka erre futott ki? Furcsa az érzés. Leülök és várok, nézem a többieket, drukkolok, próbálok gondolkozni, mit is mutattam, nem vagyok biztos benne, hogy tényleg mind az öt katát mutattam-e, gyors volt, nem volt hely gondolkozni, az jött ki belőlem, ami természetemet mutatta.

Ott vannak az eredmények a falon, én nem megyek oda, nem fontos, nézem a többi vizsgázót.

Jönnek az emberek és gratulálnak, sikerült, újra van idő…

Nem tudok igazan örülni, sok minden van bennem, sok barátnak nem sikerült és ez nem ad az örömnek helyet.

ui.: szívből köszönöm mindenkinek ,aki támogatott, elsősorban a családomnak, akik kibírták a feszültséget és engedtek, a rengeteg időbefektetést a tanáromnak, aki minden lépésnél ott volt, hogy támogasson, segítsen és tudásával bővítse képességeimet, barátaimnak és tanítványaimnak, akik a nehéz időkben is erőt adtak nekem… köszönöm!

Kulcsár Robbie

---

Vizsga után – Koryu!

Élénken emlékszem arra a pillanatra, amikor 2013-ban először átléptem a dojo küszöbét. A második edzésen, miközben vadul folyt a gyakorlás egyszer csak megpillantottam a teremben Gergőt, aki éppen egy olyan kata gyakorlásának a közepén volt, ami egy avatatlan szem számára is rögtön feltűnt, hogy valahogy más, mint a többi, amit eddig láttam. Teljesen magával ragadott, nem tudtam pontosan megmondani, hogy mitől, de valahogy sokkal „dühösebbnek” (jobb szó most hírtelen nem jut eszembe), természetesebbnek és életszerűbbnek tűnt. Bár nem akartam türelmetlenek tűnni, de nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg Kozár Zoli mentoromat, hogy „azt a katát mikor fogjuk tanulni?” Erre ő elnézően mosolygott és egy vállveregetés kíséretében csak annyit mondott:

– Az koryu, majd egy dantól azt is lehet tanulni.

Azóta vártam ezt a pillanatot és most végre elérkezett. A sors furcsa fintora, hogy a kardom tsukáját újra kell fonni. Így a sikeres vizsgám után ismét bokutoval álltam a dojoban, és pont annyira éreztem magam esetlennek és kissé elveszettnek a mozdulatok gyakorlása közben, mint akkor három évvel ezelőtt, amikor először láttam koryu katát.

Halmos Szabolcs

---

 

1. Dan vizsga

Sensei vizsga előtti tanácsát hallottam ismétlődni folyamatosan a fülemben: a feladat semmi más, csak hat perc fokozott koncentráció. Én azt kívántam, hogy a magam legjobbját megmutathassam. Három év folyamatos tanítás beérése és válogatott kerettagként kilenc hónapnyi fokozott felkészítések folyománya, hogy e hat perc figyelem eredménye a pontos, szép vizsga volt. Két apró hibától eltekintve teljesítettem az általam felállított mércét, boldog voltam. Két nap múlva mertem megnézni a videót, belső tükröm nyugalmában azt láttam, mint a külső képen. Figyeltem a kard pontos  fogására, mert annak egyenes következménye a pontosság. Először éreztem át minden technikát. Az Iaido Európa Bajnokság keretében nagy kockázat vizsgázni, ugyanakkor nagy megtiszteltetés volt az országok válogatott tehetségeivel egy szintet képviselni.
Van ezernyi javítandó dolog előttem, amit a szintet meglépve látok már…
Shodan… Mae…
Senseinek köszönöm a tanítást, és hogy támogatta a vizsgát!

Méhesfalvy Edna

Az első tíz év múltán       

Idén ismét van két gyakorló társunk, Kozár Zoltán és Kulcsár Robbie személyében, akik folyamatos gyakorlásukban nemrég lépték át a tizedik évet. Mi vezette őket át ezen az évtizeden?
Ennek jegyében tettem fel nekik a már hagyományos 10 év utáni kérdéseket.

Hábermajer Gábor: Mik voltak a legerősebb élmények?

Kozár Zoltán:
Az elmúlt 10 év élményekben gazdag volt. A legerősebb élményem a 2009. évi JODO EB és az arra történő felkészülés.  Az eb-n belül pedig a kihon-ok gyakorlása, sajnos azóta sem sikerült újra megtapasztalnom ugyan azt az erőt. A kihon gyakorlása az esetek többségében a katá-khoz képest erőtlen. Valahogy hiányzik belőle a lélek, a harc. 2009-ben száz-egynéhány jodo-ka együtt egyszerre mozdult és lélegzett (kiai). Az energia tapintható volt a teremben. Ez olyan lendületet adott a résztvevőknek, hogy az egyik szünet után kialakult szabad gyakorlást látva a sensei-ek nem állították azt meg. Elmaradt a sorakozó, mindenki gyakorolt tovább a teremben. Namitome Sensei felülírta a tervet és körbeküldte a 7. és 8. dan-os sensei-eket, hogy folyamatosan közöttünk járva segítsenek nekünk.

Egy másik maradandó élményem a jelenleg is használt kardom megvétele és az aznap esti gyakorlásom. 2009-ben még együtt rendezték a jodo és az iaido eb-ket. Pont aznap kerültem mélypontra, amikor megvettem a kardomat („brutálkát”). Ekkor ért véget a jodo eb. A jodo válogatott többi tagja este elment pizzázni én pedig ott maradtam a teremben összeszedni magamat és gyakorolni. Egy idő után a terem másik végében gyakorló másik iaido-ka is elment, így egyedül maradtam, még az után is, hogy lekapcsolták a világítást.

Az egyik budapesti iaido taikai-on történt, hogy az általam várt érzés mindig megjelent, amikor elindultam a „pályára”. Az érzés, amit keresek, várok nehezen megfogalmazható, de ha jelen van, akkor azonnal tudom, hogy ez az, amire vártam, amire szükségem van. Ebben a számomra különleges állapotban megszűnnek a katá-k, megszűnik minden felesleges gondolat. A terem történéseit érzékelem, de nem zavarnak. Ezen a taikai-on épp a döntőbe jutásért „harcoltunk”. A másik pályán Szilveszter barátom küzdött. Miközben átéltem a katá-k történeteit, mindvégig tudtam, hogy mit csinál a másik „versenyző”. Láttam, ahogy Szilveszter barátomnak emelik a zászlókat a másik pályán és érzékeltem azt is, hogy mi történik körülöttem, pedig életem legélesebb és legfokuszáltabb katá-it sikerült bemutatnom. Percekkel később már Szilveszter barátommal a döntőben voltunk.

Ezeken kívül rengeteg „legerősebb” élményem van, amikről órákig tudnék mesélni, de ezt most nem teszem meg.

Kulcsár Robbie:
Bármikor visszagondolok a 10 évre rögtön sok-sok élmény merül fel a fejemben, de ezek között van kettő, ami a többinél erősebb. Az egyik az Iaido Sen, amikor egy nap alatt 1000 katá-t csináltunk a Visegrádi teremben és a fáradság hatása alatt óriást tudtunk teljesíteni. A második pedig az volt, amikor tanár – tanítvány kapcsolat kelt életre Háber sensei-el, mert számomra ez nagyon sokat jelentett és jelent.

Hábermajer Gábor: Vannak olyan pillanatok a mindennapi gyakorlásból, ami maradandó lett?

Kozár Zoltán:
Igen, iaido-ban van néhány mozdulat, ami akkor abban a pillanatban, amikor megtörtént igazán jónak tűnt, azóta néhányuk hangulatként, érzésként van jelen a mozdulataimban.

Jodo-ban, azok a pillanatok, amikor az „életemért” harcolok. Amikor megszűnik a kata kidolgozott folyamata, amikor nem jut az eszembe, hogy milyen mozdulat következik, hogy hogyan is kellene végrehajtani azt az adott mozdulatot, hogy azt az adott mozdulatot milyen sokszor elrontom. Csak az „ellenfél” van és én. A mozdulatokat talán egy nem tudatos részem indítja, mégis jelen vagyok a mozdulatban. Pontosan tudom, hogy mit csinálok, de valahogy mégsem tudatosan. A fókuszom a másik emberen van egyedül.

Kulcsár Robbie:
Amit nap, mint nap az életembe tudok beépíteni, életembe és munkámban egyaránt, az a türelem és a kitartás, amit az Iaido tanított nekem. Az olyan hozzáállás az élethelyzetekhez, hogy minden hiba csak egy új tanulság.

Hábermajer Gábor: Mindketten szinte minden edzésen ott vagytok. Mi hoz le gyakorolni akkor is, mikor nem a legnagyobb a lelkesedés, nincs motiváció, rossz nap volt, fáradt az ember?

Kozár Zoltán:
A megszokás? Azt hiszem, egy idő után nagy szerepe van a megszokásnak is. Az igazán mély pontok után az a felszabadító és feltöltő energia, amit az edzések adnak.

Kulcsár Robbie:
Számomra több dolog is van, ami eldönti a kérdést, ma van-e edzés. Az első mindenképpen az emberek, akik velem szeretnének gyakorolni, a tanítványaim, akik fejlődni szeretnének, akik sok óra munkát fektettek a gyakorlásba. Másrészt persze az, hogy szeretem amit csinálok, és az önfejlesztésemre törekszem minden nap. Az Iaido ebben segít engem és érzem a felelősségem a dojo tagjaim és tanárom iránt. Van rossz nap, van energia hiány, de ezek a dolgok, amik megkülönböztetik  azokat, akik hobbinak tekintik a Iaido-t azoktól, akiknél az élet részévé vált.

Hábermajer Gábor: Ne csak a napos oldalról beszéljünk. Voltak a rossz élmények? Volt már krízis? (Abbahagyom!) Olyan, ami aztán átváltozott és pozitívuma lett?

Kozár Zoltán:

Az abbahagyás gondolata még nem ért utol. Rossz élményeket az általam okozott kisebb sérülések hagytak bennem. Utólag már tanulságos és talán néha már-már vicces történetekké változnak ezek. Egyszer réges-régen egy utrechti jodo koryu táborban, miután tizen-egynéhány új katát tanultunk meg aznap Szilveszter barátommal, elérkeztünk egy olyan részhez, amit már ismertünk. Előkerültek a tanjo-k és gondoltuk, ha már ismerjük, akkor vigyünk lelket is a gyakorlásunkba. Azt nem vettük figyelembe, hogy az egész napos koncentráció és mozgás nagyon sokat kivett belőlünk. Egy halántékra irányuló támadás során esett meg, hogy a testem már nem úgy mozdult, ahogy én azt szerettem volna. Az idő lelassult, a tudatom riasztott: le fogod ütni a barátodat. Kiadtam az utasítást a kezemnek: ááááállllllllllljjjjjjjjjjj! De már késő volt. Szerencsére Szilveszter érzékelte, hogy baj van és a katá-ban leírtaknál nagyobb szögben fordította el a fejét.  A halánték helyett a falcsontot sikerült eltalálnom, vagyis szerencsémre egy erősebbnek tűnő koponyarészt. Annak ellenére, hogy a támadás nem volt valós, és hogy minden erőmmel lassítottam az ütést, még így is elég nagyot koppant a tanjo Szilveszter fején. Néhány perc szünet után folytattuk a gyakorlást, lassan és fokuszálva.

Krízis? Most épp egy krízisben vagyok. Jó ideje nem úgy gyakorlom sem az iaido-t, sem pedig a jodo-t, ahogy szeretném. Voltak, vannak kisebb nagyobb sérüléseim, amiket az élet más területeink sikerült beszereznem. Sokszor gondolom azt, hogy nem úgy és nem annyit gyakorlok, amennyire szükség lenne. Néhány napja próbálom elfogadni, hogy a körülmények és a gondolataim is csak pusztán egy bennem rejtőző félelemből táplálkoznak. A következő 10 év után elmesélem majd, hogy hogyan sikerült legyőznöm önmagamat. ::-)

Eszembe jutott még egy krízis: amikor Szilveszter „jodo testvérem” abbahagyta a gyakorlást. (Ez a krízis a mai napig tart.)

Kulcsár Robbie:

Rossz élmények voltak, nem is csak egy, de mindenki, aki engem ismer, tudja mik voltak ezek és kivel összefüggőek. Elválni a dojo-tól és tanártól, amik az Iaido utam kezdetei voltak… Nem tudom kifejezni, menyire volt ez nehéz. De, és ez egy nagy de, soha nem volt nálam olyan gondolat hogy abbahagyom, mert az nem én lennék. Ha bármi keresztbe esik az úton, az nem egy ok abba hagyni, hanem inkább egy lehetőség tovább fejlődni. Én is pont így próbáltam megoldani a dolgokat. És végül még lett egy pozitívum: a sok barát, edzőtárs, tanár, és az élmények velük.

Hábermajer Gábor: Mi határozza meg éppen mi a gyakorlásod koncepciója? Most éppen mi áll a fókuszban?

Kozár Zoltán:

Elég hosszú ideje koncepció nélkül gyakorlok. Az igazat megvallva sikerült elrejtőznöm a kezdő csoportok oktatása mögé. Most a fókuszban a valódi folyamatos gyakorlás megvalósítása van. Illetve iaido-ban az elveszettnek tűnő mozdulatok visszaszerzése, jodo-ban pedig a harc megtalálása.

Kulcsár Robbie:

Persze általában meg van a terv, amikor gyakorolni készülök, mit is akarok csinálni. Ez abból keletkezik, mik voltak az legutóbb a táborokon szerzet információk és újdonságok. Más részt ott vannak a videók, a beszélgetések, hogyan zajlik a napom, mik azok a dolgok, amik terhelnek engem. Ez mind belefolyik a gyakorlásomba és befolyásolnak engem. A jelenlegi fókuszom az Iaido yondan vizsga és ebbe próbálom belefektetni az erőm nagy részét, de ott vannak az embereim is, akik megbíznak bennem és nem szeretném őket elhanyagolni. Mindkettőnél keresem az egyensúlyt.

Hábermajer Gábor: Kedvenc mozdulatod?  Melyik az a kata, (katák), mozgás amelyikben feledve mindent, el tudsz merülni, mintegy önfeledten flow-ban végigcsinálni? Mi az aktuális mumus?

Kozár Zoltán:

Minden apró mozdulatban el tudok merülni, és mindegyik kata képes a flow állapot bekapcsolására, hogy mikor melyik és miként, azt sajnos még nem tudom irányítani. Tudatosan flow élményt Szilveszter barátommal együtt tudtunk előidézni, amire a „lassan és hullámzóan” volt az utasításunk egymás felé. Sokszor nem is kellett használnunk a szavakat, elég volt, ha egyikünk egy hullámot lerajzolt a kezével meghajlás előtt. Ilyenkor a fókuszban az ok és okozat, a lazaság, az időzítés és a viszonylag lassú mozgás volt.

A leggyakrabban a ranai jodo kata az, amiben képes vagyok elmerülni, átkerülni egy másik világba.

Az aktuális mumus azok a gondolataim, érzéseim, amiket még magam előtt is rejtegetek. A budo világában ezek szépen a felszínre kerülnek. Egyetértek és azonosulok azzal a gondolattal, hogy a budo gyakorlása közben meztelenek vagyunk, a katá-k közben a valódi énünk és lelki állapotunk jelenik meg. Nincs színjáték, nincsenek maszkok és nincs megjátszás, csak valós önmagunk.

Kulcsár Robbie:

A jelenlegi kedvenc, és ez egy pár éve már így van, az a Koryu Gyakuto kata.  Ebben érzem a legjobban azt, amit én az Iaido lelkének tartok. Különböző hozzáállásokat találok benne: ott van a lehetőség az ellenfélnek ne lépjen be a helyzetbe, ott van a védés, a nyomás, a döntés, és az ellentét a kata kezdetével, amikor az ellenfél már nem jelent veszélyt, de mi úgysem adunk neki lehetőséget tanulni ebből a találkozásból. Mélyek a gondolatok és sokszor a lelki helyzetem erősen befolyásolja a kata végrehajtását. Igen a mozdulatok meg vannak adva, de amit érez közben az ember az mindig más.

Mumus, hehe. Igen van, sőt bőven is, most épen a Seitei katá-kból 2,3,4,5,6,10,11,12 a koryu-kból pedig mind, mert elégedettség egyiknél sincs. A seitei-ből kihagytam a 1,7,8 es 9 katat, de nem azért mert ezeknél azt gondolnám jók, hanem nagyon szeretem őket csinálni és ezért sose lesznek mumusok számomra.  🙂

Hábermajer Gábor: Mik kapcsolódnak neked a következő szavakhoz: tengely / él / kerek / öröm / elégedetlenség / energia / csend

Kozár Zoltán:

Tengely, él és kerek, ezeket keresem minden mozdulatomban, minden katá-ban.

Elégedetlenség az az erő, ami tovább visz, ami hajt előre. Úgy gondolom, ha valamivel elégedett leszek, akkor azt el is engedem. Ha valami tökéletes, akkor nincs értelme tovább csiszolni, vagy cipelni magammal.

Azt szerettem volna ide írni, hogy a csend ismeretlen számomra, de ahogy leírtam ez a néhány szót, beugrott egy érzés. A csendet átélni a már fent is említett taikai-okon megtapasztalt állapot és a jodo-ban megjelenő „életemért” harcolok érzések jelentik számomra. A kettő talán egy és ugyan az, a teljes átélés élménye.

Kulcsár Robbie:

Amikor elolvastam a kérdést akkor azonnal mosoly jött az arcomba, és ez az amiért szeretem a Iaido-t, mindig a pozitív dolgok azok, amikre gondolok.
Tengely: komoly téma, éveken át muszáj még dolgoznom, meddig közeledek a helyes hasuji-hez.
Él: sose alszik, menyire figyelek oda a kardom élére, de jó hogy az enyém még nem shinken.
Kerek: mindig körbe megy a tanulás, amikor azt hiszem, már tudok valamit, jön a kiábrándulás és ott vagyok a kör elején és újra kezdem a technika, vagy kata tanulmányozását.
Öröm: Iaido.
Elégedettség: barátok, vizsga és verseny eredmények, igen képesek örömöt okozni, de az igazi elégedettség számomra a barátságokból keletkezik, mert ezek nem csak egy pillanatra vannak ott.
Energia: néha túl sok, néha kevés, néha adom, néha kapom, bármi is történik vele eszköz, és rajtunk múlik, hogyan tudjunk pozitívra változtatni.
Csend: a legértékesebb része a Iaido-nak, mert akkor tudok saját magamba merülni.

Hábermajer Gábor: Mire emlékszel, miért és mivel érkeztél annó és most hogy látod ugyanezeket? Változott-e a kezdeti motivációd, ha igen, hogyan, mire?

Kozár Zoltán:

Természetesen változott. Anno fogalmam sem volt arról, hogy mit is jelent valójában az iaido és a jodo, most már van egy nagyon halovány elképzelésem arról, hogy merre is kell tovább haladnom, hogy megtudjam.

Kulcsár Robbie:

Aikido-val kezdtem és egy véletlen volt, hogy beleakadtam az Iaido-ba is. De a véletlenek jó dolgokat szoknak hozni. Lassan kezdtem, de nagy lendülettel álltam neki az Iaido tanulmányozásához. Az első tanárom ahhoz vezetett, mi legyünk a legjobbak és ezt mindenkinek mutassuk is meg. Ez volt a hajtó erőm. Idővel ez változott és már nem az eredményekben találtam a motivációt fojtatni, hanem abban hogy az Iaido életem részévé vált, azt amivel az Iaido bővíti az életem, azt  más dolog nem tudja pótolni.

Hábermajer Gábor: Milyen tanítást kaptál önmagadtól önmagadról a 10 év során? Mit kaptál értéket mástól? 

Kozár Zoltán:

Barátságot, türelmet, őszinte véleményt, iránymutatást, segítséget, biztonságot kaptam másoktól, amik nagyon sokat jelentenek a számomra. Természetesen ezeken túl is nagyon sokat kaptam, és sokszor szembesültem önmagammal is. „A Shinbukan egy nagy család.” hangzott el ez a mondat már többször is és én hiszem és tapasztalom is nap, mint nap, hogy ez igaz.

Kulcsár Robbie

Magamról azt tudtam meg, amit már sejtettem, keményfejű, makacs ember vagyok, de gondolom csak ilyen emberek bírják sok éven át az Iaido utat követni. A sok barát befolyással van rám, és tovább fejleszt. Mindig úgy éreztem, erősítenek az élmények. A rossz vonásaim gyengülnek, a jók erősebbé válnak, legalább is ezt szeretném hinni. A legfontosabb érték, amit kaptam: az Iaido nem csak egy harcművészet, hanem egy út, ami abban tud segíteni, hogy jobb emberré tudjunk válni.

Hábermajer Gábor: Hogy hívják benned  azt, aki 10 éve gyakorol? Ha neve lehetne, mi lenne az?  Van olyan dolog, ami átváltozott, más értelmet nyert a kezdetekhez képest? 

Kozár Zoltán:

Minden megváltozott az iaido-val és a jodo-val kapcsolatban, és folyamatosan változik, ahogy haladok az úton. Egy távoli szürke hegyóriás felé közeledve egyre színesebb és egyre kisebb részletek bontakoznak ki a szemünk előtt. Először meglátjuk az erdőt, majd közelebb érve látjuk csak meg az egyes fákat. Tovább közeledve már a bokrokat és a kisebb sziklákat is láthatjuk. Hogy még közelebb érve mi az, amit látni fogunk még nem tudom. Az erdőkről is csak az előttem járók elmeséléseiből tudok.

Kulcsár Robbie:

Igen, egész biztosan van neve, rögtön azt a nevet kapta: Türelem. De mi egy Japán dologgal foglalkozunk, tehát GAMAN, ami a Zen buddhizmusban azt jelenti: kibírni a látszatra kibírhatatlant, türelemmel és méltósággal. Az Iaido-ban mindig minden változik, a legnagyobb változást a kardhoz leendő kapcsolatomban látom, már nem eszközként látom, hanem saját magam részének. Bárcsak tudnám ezt az érzést a gyakorlásomban is kimutatni.

Hábermajer Gábor: Hogy és hol szeretnéd magad látni 1 év / 3 év múlva? 

Kozár Zoltán:  Egy év múlva kicsivel több, mint 360 nappal leszek idősebb, ami több mint 8600 óra. 1 év múlva több mint 300 óra jodo gyakorlással szeretnék gazdagabb lenni. Ez igazán kevésnek tűnik, de így is több mint 150 órával több, mint ami a rendszeres hétköznapi edzéseinkkel a rendelkezésünkre áll.
3 év múlva szeretném elmondani magamról, hogy gyakoroltam jodo-t japánban.

Kulcsár Robbie:
A dojo-mban, barátokkal, akik mindig velem vannak, továbbra is erővel folytatni.

Hábermajer Gábor:  Mik a tanulságai, felismerései, megértései az elmúlt 10 évnek, amit akár át is adnál a most kezdőknek?

Kozár Zoltán:
 Ha nemrég kezdtél el gyakorolni, akkor élvezd minden egyes pillanatát az edzésnek, azonban ha már több mint fél éve gyakorolsz, kezdj el más mozgásformákkal „aládolgozni” a budo-nak. A heti 2,5 vagy 4,5 óra gyakorlás nem teszi lehetővé a megfelelő fizikum kialakítását. Pusztán iaido vagy jodo gyakorlásával nem leszel képes a biztonságos és megfelelő mozgás kivitelezésére. Az iaido és a jodo is, mint minden rendszeres ismétlést követelő mozgás, extrém terhelést jelent a szervezetnek. A sérüléseket elkerülni és a budo-hoz szükséges stabil mozgási szervrendszert kialakítani csak más mozgásformák bevonásával együtt lehetséges. A hosszútávfutó sem csak futással készíti fel a testét és a birkózó sem csak súlyok segítségével edzi önmagát.Az alapok precíz elsajátítása nem csak a technikák előírás szerinti kivitelezése miatt fontos, bár ez vizsgaszempont is, de az alapok precíz elsajátítása fogja biztosítani a számodra a sérülésmentes gyakorlást. Például, ha a ZNKR iaido első katá-jában betartod azt a szabályt, hogy a jobb lábszárad a két vágáskor merőleges a talajra, akkor a térd ízületed nem kap extra terhelést és hosszú évek gyakorlása alatt is elkerülheted a térdfájás krízisét.Gyakorolj olyan lassan, amilyen lassan csak tudsz.Légy jelen és élvezd a pillanatot.

Kulcsár Robbie:

Az Iaido út, nem egyszerű, és ha bárki neki szeretne állni, ezt jó, ha minél hamarabb megérti. Lesznek rossz dolgok, lesznek pillanatok, amikor az ember saját magától kérdezi, mért is folytatom, hisz nem haladok, nem nyerek versenyt, nem tudom elérni a következő fokozatot. Mindennek ellensúlya a rengeteg pozitívum, de ezeket mindenkiknek magának meg kell találni. Amikor a tanítványaimmal beszélgetünk erről, akkor mindig úgy írom le az utat, mint egy hullámvasutat, fel és le, fel és le, fel és le … és ez minden persze körbe-körbe, de aki elégé kitartó idővel élvezni fogja minden pillanatát az útnak, mert képes lesz a szemszög változása miatt új dolgokat látni.

Kozár Zoltán kérdezi Kulcsár Robbie-tól:
Nemrég kezdtél el jodo-t is gyakorolni. Ad más élményt számodra a gyakorlása? Ha igen, mik azok?

Kulcsár Robbie:

Éveken át kikerültem a Jodo-t, nem is tudom, miért nem vonzott engem. Ez éven rátaláltam és felfedeztem menyire érdekes és milyen sokat képes adni. Számomra bővítése a budo életemnek, a maai és az időzítésnek egész más jelentőséget képes adni, ha az Iaido-hoz hasonlítjuk. Így a különböző képességek, amiket az egy egyben tanulok, össze tudnak kapcsolódni és egymást erősítik. Jó érzés újra a sor végén állni 🙂 , ez szerintem fontos, mert amikor az ember halad és mindig  lépésről lépesre előre halad, néha elfelejti hol kezdte és elveszik a budo-hoz szükséges alázat.

Kulcsár Robbie kérdezi Kozár Zoltántól:
Mit jelent a kard számodra, hogyan változott a jelentősége az éveken át?

Kozár Zoltán:

Amikor terveztem a kardvásárlást, a kard egy barbie babára hasonlított. Tervezgettem, díszítgettem. Majd elfogadtam Sensei szavait és már kevésbé foglalkoztam a külsőségekkel. Az első kardom miután megvettem, inkább volt szentség, mint tárgy. A második, vagyis a jelenlegi iaito-m 2009. év vége óta van velem. Az első években több volt, mint puszta tárgy, de már semmiképpen sem volt szent. Az utóbbi években sokszor gondolkodom éles kardon. Amióta úgy gondolom, hogy az iaido része a shinken és egyszer én is éles karddal fogok gyakorolni, azóta kicsit közelebb került a tárgy fogalmához az iaito-m, de még mindig több mint pusztán egy eszköz.