A hír gyorsabban terjedt, mint valaha gondoltam volna, olyan emberek kerestek és kívántak jobbulást pár óra elteltével, akikről azt hittem nem kell tudniuk, mit is sikerült magammal csinálnom. Aztán olvasom a SBK beszámolót a honlapon, megnyugodtam, mert egy feladattal kevesebb, nagyon tetszett amit Imi írt!
Mi is történt:
Kusama sensei 8 dan hansi edzőtáborban, a második nap délelőttjén egy o-chiburi közben kivágtam magamból valamit, * „ami nem oda tartozott”? A pillanat megmaradt, éreztem ahogy megüt a penge, végigfut, majd megáll ott ahol mindig. Az idő lelassult, gondolatok csak tömören és ésszerűen jöttek. Vártam és jött az első csepp. Akkor elnézést kértem Kusama senseitől, aki végigkísérte a történteket, Ő intett, hogy menjek előre. Leültem és akkor, már folyt a vérem. Emlékszem meleg volt. Arra gondoltam, biztosan megvágtam magam (hisz vérzik), reméltem egy kis vágás, gyorsan eláll és lehet tovább edzeni. Nem akarta abbahagyni, akármennyire is akartam. Kusama sensei, Háber sensei, Várvizi Atti akiket azonnal észleltem magam körül, jöttek segíteni, előkerültek az elsősegélydobozok (Háber senseiét már jól ismertem az edzésekről mindig nála van, ez erősen megnyugtatott). Mindenki és minden állt, szégyelltem magam! Miattam, ilyen hülyeség, végig kell nézniük… sok minden kavargott. Közben nem állt el a vérzés és egyre nagyobb lett a tócsa. Nem állt meg senki, mindenki csak szedte elő az újabb és újabb kötözőanyagokat. Aztán hívták a mentőket és elindultunk fölfelé a kijárat felé. Vártuk a mentőt, sokáig tartott, nyugodt voltam, mert eszembe sem jutott, hogy lehet mást is. A fájdalom nem jött, pedig vártam, a vér szivárgott a kötés alól, éreztem ahogy mindenfelé terjed. Aztán megjött a mentő. Megpróbálták ellátni, de kellett másik mentő is. Az érzés, hogy ők is kapkodnak és másik kocsit hívnak, orvossal nagyobb felszereltséggel engem is arra intett, kéne tenni valamit. Biztos ami biztos. Egyáltalán nem voltam sem megijedve, sem pánikban, se rosszul, csak néha volt egy-egy hullám, de azt ismertem, csak ájulás. El akartam köszönni, biztos ami biztos.
Sok időm volt pörgetni mi is történt, míg körülöttem minden gyorsan zajlott. Belül csend volt.
Aztán hallom: egy hely van a mentőben – Háber sensei kijelenti Ő jön velem. Elindultunk és egy perc alatt a felhőket nézve (panorámatető a mentőben nagyon jó ötlet), beértünk a kórházba, ahol azonnal be a kezelőbe. A doki higgadtan konstatálta nincs nagy baj, jelezte, hogy mit fog tenni, kértem, legyen kedves és szépen varrjon, mert tényleg kopasz vagyok, nem tudok hajat növeszteni, látszani fog. Aztán már kész is voltam.
Háber sensei kint várt. Gyors röntgen. Osztályra kerültem, kiderült minden rendben van, anyukám úton az ellátmánnyal, Háber sensei többszöri kérésem után ment csak el. Nem akartam a teljes napját elrontani. Tudom ez akkor már elég fura gondolat volt!
Előtte:
Sok minden van mostanában velem, ami nem tetszik. Változtatni akartam, de nem mertem, nem ment… A gondolataim kavarogtak, szétestem mindenhol, magánéletben, munkában és edzésen is. Nem tudtam fókuszálni úgy ahogy-amiért szeretem az iaido-t, amiért hálás vagyok neki és amiért életem részének gondolom. Kerestem az érzést, meg is találtam, de el is illant, egyszerűen szétestem. De ment, edzéseken tudtam változtatni a mozdulatokon, láttam a hibáim és javítgattam őket a technika megvolt… Elbíztam magam. Aztán Kaneda sensei tábora jött, itt is sok érzés kavargott, éreztem mi nincs meg bennem és nagyon zavart. Pihenni akartam, de aludni soha nem tudtam jól, mostanában még annyira sem. Tudtam kell vissza a fókusz!
Hiányok:
Miért történt? Mit rontottam el? Miért? Sok kérdés sok válasz, ami Némót idézve: mindig van, csak nem mindig tetszik.
1. Hiányzott az alázat Kusama sensei felé!
2. Hiányzott az alázat a társaim felé!
3. Hiányzott az alázat az Iaido felé!
4. Hiányzott az alázat a kardom felé!
5. Hiányzott az alázat magam felé!
2. Hiányzott az alázat a társaim felé!
3. Hiányzott az alázat az Iaido felé!
4. Hiányzott az alázat a kardom felé!
5. Hiányzott az alázat magam felé!
Szombaton lementem edzésre, mert azt gondoltam van mit mondanom és akartam, hogy lássanak megvagyok, akartam, hogy tudják én vagyok hülye barom, nem bármi más!
Lementem, örültek nekem, örültek, hogy lábon vagyok. Kusama sensei szünetet rendelt el és annyit mondott nem kell edzeni, gyógyuljak, elég a szem, nézzem azzal is tanulok! Abe sensei segített megérteni a mondatokat és hozzátette, vacsoránál azt beszélték * kivágtam magamból valamit, ami nem oda tartozott. Sokat jelentett a mondat! Van még hova vissza!
A következő lépés a kard a kezemben, még várok vele. Tisztulnom kell, visszatérnem és elrendeznem magamban a dolgokat, alázattal újrakezdeni, azt amit soha nem hagytam abba.