Hónap: 2018 május

(…)

Szervezkedtünk. Tibi az út zenéire tett javaslatokat, kialakult a létszám. Az idei-tavaszi találkozóra új zászlóshajót vetettünk be: a kék óceánjárót – amelyet a családi egyterű követett – így sikerült öten, két autóval – közel azonos időpontban elindulnunk és megérkeznünk a délutáni, magasabb fokozatúaknak szóló eseményre.
Az előző alkalomhoz hasonló érzések kerítettek hatalmukba: nagyon hiányoztak a páros gyakorlatok, szükség van erre is, új, és hasznos… most még jobban élveztem!
Gergő volt a párom, és észrevétlenül repült el a rendelkezésre álló idő – legnagyobb sajnálatunkra ismételtünk, és csak kóstolót kaptunk a folytatásból (de majd ősszel!).

Este birtokba vettük a blatnicai házat!  A patak változatlan, több ezer éve csordogálhat ott, rendíthetetlenül formálja tökéletesen simává a kavicsokat.
Robi csapata ismét terített asztallal és Fidorkával várt minket – gondoskodásuk mindig zavarba ejtő. Nekik köszönhetően sikerült megkóstolnom életem első vodkáját – azt hiszem ennyire íztelen, szagtalan körömlakk lemosóra emlékeztető alkoholt még sosem ittam!

Korán tértem nyugovóra, a víz csobogása mellett tudok a legnyugodtabban aludni…

Másnap, a reggeli (ó jajj!) után átszeltük… volna a hegyeket, ehelyett az egyenes utat választottuk. Az érzésre évek óta tartó útfelújítást egy sávra szűkített forgalom és jelzőlámpák tették teljessé, így tartott a 10 perces utazás 20 perccel tovább – szerencsére így sem késtünk el (legalább teszteltük a start-stop funkciót…).

Kézfogások, ölelések (puszi, hogy tökéletesen induljon a nap) után a Cook Sensei a magas danosokat tanításra kérte fel, így Gergő a vizsgázókat (Tibi: jelen) kezdte felkészíteni, én pedig a hatalmasra duzzadt három danosok csoportjába kerültem, hogy John Piper és Hábermajer Sensei csiszolgasson tovább. :–)

A feladatunk adott volt: túl a technikán a szituációval foglalkozni, a fény-árnyékkal, időzítéssel „játszani”…
A formagyakorlatok ismétlése közben azonban számomra egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem tökéletesek még a mozdulatok, amelyre építeni tudnánk. Egyre inkább úgy tűnt, hogy hatalmas gát van előttünk, amelyet nem fogunk könnyen áttörni…

És gyakoroltunk. Keveset mozogtunk, ami nem segít… de kaptunk személyes tanításokat, ami annál többet!

Délután: pizza ebéd, folytatás – vége. A fürdést kihagytuk, a törzs éttermi vacsora után a sayonara-születésnapi-kastély partihoz autóztunk, ahol elég alacsony fordulatszámon történt a semmi – de én ebbe is megtaláltam az élet minden szépségét…

Vasárnap életidegennek éreztem mindent, ebből az állapotból csak a koryu katák zökkentettek ki. Pálinkó Tibor klubtársunk eközben nagyon felkészült, és délután újabb 1 dan érkezett az egyesületünkbe – gratulálunk!

Nemo előző délelőtt hazaautózott, így négyen csónakáztunk haza – „véletlenül” ismét Esztergomon keresztül. Közben kielemeztük a hétvégét, áttekintettük a nemzetközi helyzetet és terveket is szőttünk – ahogy szoktuk…

Formálódás, csiszolódás.

Gátak.

Az Út, a Kard.

Utazás.

A szív.

Elég fáradt lehettem az előző nap végén, mert bennem ez nem tudatosult… így amikor negyed 10 körül megérkeztem, a verseny már elkezdődött… és pár perc múlva már ott álltam, és egészen véletlenül – a nálam egyébként ügyesebb szlovák lány hibázott – nyertem. Micsoda kezdés!

A legutóbb (Prága, őszi érmek…) megtalált taikai hangulat aznap nem volt meg, így a szokásos érzelemmentes menetelés volt részemről, viszont kíváncsian figyeltem a többiek játékát – ugyanis ritka alkalomnak voltunk szemtanúi: klubunk vezetője Hábermajer Gábor (5. dan) sensei és Vass Gergely (5. dan) sem szeretett volna kimaradni a versenyből, ezért Jurász Péterrel közösen – kihasználva a szervezői figyelmetlenséget, hogy a kiírásban ezt nem tiltották meg – Shinbukan T-Rex néven csapatot formáltak, és maguk mögé utasítva mindenkit aranyéremmel zárták a nap végét!   

Ezt megelőzően Jurász Péter és Mircsea Szilveszter egyéni megmérettetésben is sikeres volt, a díjátadón nagy volt az öröm – és ez jó hangulatot biztosított  a vizsgáknak, ahol Péter 1 dan -, Szilveszter 1 kyu fokozattal távozhatott! Gratulálunk!

 

Délelőtt dolgoztam (sokba került a parkolás…), így csak ebéd után érkeztem a terembe, ahol megtudtam, hogy lemaradtam az enbukról (áááá!), és az első pár shoden koryu katáról is… de még előttünk volt a délután.

Cook sensei Shoden, Chuden és Okuden formagyakorlatokat is mutatott – kellőképpen fűszerezve sosem látott verziókkal, amelyeket gyakorolhattunk is: volt Ukigumo, Iwanami, Kasumi, Sunegakoi és Shihōgiri is!

Mivel voltak közöttünk olyanok, akik még most ismerkednek ezzel a világgal mindig volt elég „önkéntes” jelentkező, akit alaposan meg lehetett lepni egy-egy egyensúlyból kibillentéssel.

Örültem, hogy én is kikerültem a padlóra, és feküdhettem nyugodtan – miközben Cook Sensei kardjának kissakija pár cm-re volt az arcomtól… ezek a tanítások mindig jobban bevésődnek.

Estére fájt a térdünk… nem is értem, hogy ülhettem utána biciklire… minden mozdulatnál nyugdíjasnak éreztem magamat.

Továbbra is harcoltunk a padló ellen! A kézilabdás kislányok vaxszal mocskolták össze a padlót, mi pedig tiszta ruhában, mezítláb ragadtunk bele ebbe az anyagba, amit én betiltásra javasolok a takarítók szakszervezetével közösen – illetve teljes mellszélességgel támogatom a waxmentes változatot, a strandkézilabdát, amelynél ráadásul a hölgyek öltözéke is sokkal látványosabb.

A napi menü aznap is koryu volt! Az Uke-nagashi kivételével az összes Okuden Tachi-wazát áttekintettük – nem is igazán értettük az utolsó 1,5 óra vizsgafelkészítő ZNKR gyakorlást… bár a másnapi program előkészítésének tökéletesen megfelelt.

Kis szünet után Sayonara parti fedőnevű vacsora következett, amelyet – mint az egész hétvégét is – új orosz barátunk hevesen dokumentált.

• Köszönjük a belga csokit Anikónak, a Fidorkákat Robinak, a beszélgetéseket mindenkinek, a párbajokat, a szervezést – és természetesen a találkozót megelőző felkészítő estéket és a hétvégi tanítást!