Shinbukan Iaido Taikai – Prága

A járvány nem csak a szokásainkat, hanem a krónikabejegyzések gyakoriságát is megváltoztatta – ezért a minket lelkesen követő, információra éhes olvasónak először a mindennapjainkba engedek némi betekintést, mielőtt kezdetét venné az utazás!

A pénteket ezen a héten is a csütörtök előzte meg – akkor pedig gyakorolni szoktunk!
Örültem, mert egy új, lelkes taggal bővült a kis családunk! Krisztina új színt, női energiákat hozott a közösségünkbe, minden bizonnyal sokat fogunk még egymástól tanulni!
Örültem, mert ezen a napon ismét taníthattam, az alap lépések gyakorlása után segítettem a vizsgájára készülő Dimitrinek a harcos énjének megmutatásában!
Örültem (örültünk), mert a legtöbb aktív tagunk jelen volt aznap, szinte nem is fértünk be az ODU kis termébe!
Örülünk, mert hamarosan már keddenként is tudunk találkozni, sőt, lehet, hogy a Zazen is visszakerül az életünkbe!


Az utolsó Prágai bejegyzésünk már 2 éves.. És most ismét lehetőségünk nyílt a tanulásra, köszönhetően az Erasmus+ (2019-1-HU01-KA104-060432 ) MozgásSzabadság programjának! Az utazás és a szeminárium gondolata távolinak és szokatlannak tűnt, és amikor végre eldőlt, hogy tudok menni, még akkor sem volt bennem feszült várakozás és nem is készülődtem nagy erőkkel: (miután 3 pénzváltót is zárva találtam…) egy fél hátizsákkal indultam el Törökbálintra, a Shinbukan Egyesület hivatalos székhelyére, ahol Sensei-el vártuk a Tamás által manuálisan vezérelt koreai ikersákányt, régi tagunkat, Gergőt és a belvárosban csatlakozott Dimitrit.

Szigorúan figyelembe véve a testalkatainkat és a testsúlyainkat elhelyezkedtünk az autóban (én hátul középen..), és kezdetét vette a (mindig) hosszú utazás.

Az egyensúly kedvéért volt csend, és persze beszélgetés is. Ez utóbbi tevékenységben elhangzott politikai gondolatokat nemes egyszerűséggel kihagyom eme bejegyzésből is, az ott elhangozott saját történeteink pedig szintén titkosítva lettek – a lényeg, hogy két pihenő után több óra múlva megérkeztünk a már hagyománynak számító, egyre kevésbé minőségi szolgáltatást nyújtó Patanka fogadóba, ahol Robi és két tanítványa fogadott minket.
Az ágyamon Fidorkák voltak (egyet azonnal megettem, mivel az utolsó szeminárium óta vártam erre az ízre :–)), a szobában – sok más mellett – egy tepsi bownie is jelezte a szokásos vendégszeretetet – ettünk (és ettünk), beszélgettünk sokáig.

Másnap reggelivel kezdtük a napot. Itt nyert megállapítás részünkről, hogy a (megpucolt tojás héját a tányérból kérdés nélkül a szalvétát helyettesítő zsebkendőre öntő) korántsem kedves felszolgáló hölgy minden bizonnyal kiképzőtiszt lehetett valaha.. szerencsére elkerültük a konfliktust, és még mosogatnunk sem kellett.

Várt minket a terem! Köszöntöttük a régen látott iaidokákat, bemelegítettünk, Sensei és Robi pedig most is bokutoval végzett páros gyakorlatokkal hangolódott egymásra – én pedig a rugalmas padlónak örültem (bár ezúttal sem tűnt tisztának… jó döntés volt nem a szép ruhámat becsomagolni).

Egy taikai Cook Sensei nélkül? Szinte elképzelhetetlen! Pedig most ez történt… A nyitó beszédben hallhattuk az üzenetét, és természetesen lélekben ott volt velünk végig.
Három csoportra váltunk szét. A 3-4 danosok között próbáltam gyakorló hangulatba kerülni, ez kezdetben elég nehezen ment. Lassan végigjártuk a szokásos 12 formagyakorlatot, Hábermajer és Kolisek sensei kiemelte a sarokpontokat és amellett hogy felhívták a figyelmünket közös hibáinkra, kaptunk személyes tanácsokat is!

A Dimitrivel a meleg napon ebédre elfogyasztott dürüm jól esett, közben beszélgettünk is – egy háborút is megjárt papnak mindig vannak meglepő történetei.

Délután befejeztük a közös gyakorlást, és vizsgák következtek – csapatunk itt nézőként tanult.

A nap végén visszasétáltunk a szobáinkba, és egy jóleső zuhany után én elindultam az óvárosba, a csapat többi része pedig a Budavarka étterem felé villamosozott. A(z egyébként belső terekben kötelező maszkhasználatot elrendelő) városban hömpölygött a sörre éhes turista-áradat. Sétáltam, üveggömbbe zártam a várost, sok ezer lépés és Kisvakond megtekintése után pedig egy Alfons Mucha által megálmodott nőalak látványa tette teljessé a szívemnek kedves, kardot forgató gyönyörű nők álomképét.

A vacsoráról kicsit késtem, mert nehéz volt megtalálni a helyes-, illetve helyes irányba tartó Skoda villamost.. ott viszont a vidám de fáradt barátok (és a túlpörgött pincér) is megvártak, és volt ott egy borsszóró is – de erről nem írhatok egy szót sem.

A késő este szövegkönyve helyenként annyira durva, hogy leginkább egy kormány által kibocsátott, titkosított dokumentumra hasonlít (idézet: “azt a ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■ ■■■■■■■■■■ ■■■■■■■■■■ ■■■ ■ ■■■ ■■!”) – és természetesen a beszélgetés most is  két nyelven zajlott, Robi hűen próbálta fordítani a valóságtól teljesen-, az irodalmi  nyelvtől részlegesen elrugaszkodott mondatokat (ez vajon változni fog, ha egy nő is velünk lesz?).
Az immár több évtizedes mondat jegyében (Cook Sensei: “a budo rólunk, emberekről szól”) a hangulat nagyon jó volt!

Vasárnap ismét megmutattuk ami bennünk van, délelőtt egyéni embu taikia volt a menü. Sok év telt el azóta, hogy teljesen elutasítottam a gyakorlás eme formáját, nagy szeretetet ezúttal sem mutattam irányába- de jól éreztem magam, két körön keresztül mutattam be a kedvenc katámat (ó rugalmas padló! fumikomi! koryu).. és négy (hm..) másikat.

A be nem jelentett, meghatározatlan ideig (de elég sokáig) tartó ebédszünet után a csapatversenyek következtek. Dimitri izgult, de ez nagyon jó alkalom volt arra, hogy a vizsgájára készüljön. Meleg volt, tele volt a hasunk – mondhatjuk, hogy sem a külső-, sem a belső körülmények nem voltak kedvezőek..

“- Felkészültél?

– Alig állok…

– A halál nem hagy időt a felkészülésre!
A halál nem könyörületes!
Ha itt hibázol, a halállal nézel szembe!”

(Batman: Kezdődik)

Persze, igen, mindig készen kell állni.
Megpróbáltuk, de hamar elestünk a harcban.

A díjkiosztón sokat tapsoltunk. Örültünk a sok sikernek, különösen Robiék 3 egyéni versenyben szerzett helyezésének!

Indulás előtt feltöltöttük a készleteinket, sok Fidorka került a kosaramba. Rácsodálkoztam a fedett “parkolóra”, majd kezdetét vette a végtelen hosszúnak tűnő utazás hazafelé, amelyet egy vacsora szakított meg.

Az Út nem csak széles, hanem végtelen is, megyünk tovább, ahogyan eddig is – ez nem változott.!

Harcra fel!