SHINBUKAN
A harcművészet, mint szellemi út - kötetlen beszélgetés az előadásokról 2010.02.26.
A krónikás hivatalos bejegyzése

Sok gondolatot indított bennünk a múlt heti esemény (Buddhizmus és harcművészetek), ezért ma a Darshan udvarban gyakorlásunk után erről beszélgettünk.

"Kassai volt a kő, ami a tóba csobbant. 
Nekünk, akik ott voltunk, közel volt, hullámmá váltunk.
Tovább adjuk. Egészen a nádasig, és a mozgásba lendülő szálak megmozdítják a levegőt, madár száll fel, susogás hallatszik, és távolabb ezt..."
Hábermajer Gábor

A krónikás hívatlan (.) gondolatai

Hazaértem. Emlékszem, hogy a legtávolabbi liftből szálltam ki, azaz tudatában voltam a történés minden pillanatának.
Ez jó jel - kár, hogy nem állandó az érzés.

Előtte esőcseppek hulltak az arcomra, arra intve, hogy világunkban egy dolog állandó: az állandótlanság.
Ezt megelőzően az autóban voltam, egy voltam vele, vágtattunk az éjszakában, zene szólt a tiszta fejben.
Mert idő nem létezik. Az egymás utáni percek szét is eshetnek.
Az esti városban jólesett a séta, tiszta gondolatok után a felfrissült utcán jártam.
És előtte?
Pedig már megírtam, miről volt szó, tegnap - holnap.

Harcművészet? Művészet? Harc a sakk? Lehet-e gondolatilag ennyire közel hozzánk valaki, aki magyar (Magyar)? A Zen útján jár, pedig nem is hívja annak. Elvonult, gyakorol, az Útját járja.
És Mi?
Az Utunkat járjuk.
Japán-magyar út? Japánszerű magyar, vagy Japánkodó magyar? Magyar, japán keretben?
Mi vagyunk.
Meddig érünk?
Meddig mehetünk el?
Abba tudjuk-e hagyni a gyakorlást? Abba tudunk-e hagyni mindent? Mi a Mátrix?
Bölcsek szeretnénk lenni, vagy gyerekek?
Keresünk valamit, tartunk valami felé, van cél - kell?
Itt
a
pillanat.
Csak a miénk. Karddal, Magunkkal.
Szabályokkal.
Tisztelettel, hierarchiával.
Valami, ami összeköt.
Amiről nem is lehet beszélni.
Lefekszem, és elfelejtem a ma esti szavakat.


A Fény világít.
Sosem volt színesebb.