SHINBUKAN
MKSZ iaido tábor és vizsga 2011.04.03.
2011. április 3. vasárnap. A Hetek első szövetségi vizsgája elérkezett.

Bizonyosan nem mondok semmi újat, mikor azt állítom, nem mi voltunk a magabiztosság példaképei. Mindent el lehetett volna mondani arról, mit érzünk, csak éppen a magabiztosságot, azt nem. Most utólag, a vizsgaeredmények ismeretében nem is igazán értem, mért izgultunk annyira…
10:00-kor, a Puskás Gimnáziumban találkoztunk, neki is vágtunk a vizsgára való felkészülésnek, s meg sem álltunk… Oh, de, megálltunk! Bizony megálltunk, hogy végighallgassuk Mihalik Hunor sensei felkészítő „interaktív monológját”, ami körülbelül fél óra hosszú volt.
Micsoda kínokat éltem én át közben: a térdvédőm úgy elszorította az alsó lábszáramat, hogy egy idő után, térdtől lefelé nem érezem semmit. Ezzel párhuzamosan sok hasznos információval gazdagodtam. A hab a tortán az volt, mikor végre felállhattam és engedhettem némi vért szinte teljesen béna bal lábamba.
Nos, ennyi kín után a kihonok gyakorlása felüdítő élmény volt – nem mintha egyébként ez máshogy lenne.
A kihonok után belevetettük magunkat a katák gyakorlásába, s mindegyiket el is gyakoroltuk egymásután kétszer. Eközben az volt az elvárás, hogy a bizonyos katák sorszáma után mindenki hangosan ordítsa be a megfelelő nevet (a kata nevét természetesen, nem másét). A kételyek eloszlatásának céljából elmondom, én azért nem ordibáltam kata neveket, mert kicsit kínosnak találtam az egész szituációt…
Aztán volt párperc szünet, mikor is elláthattuk alapvető életfunkcióinkat („Enni, inni, cigizni.”).
Ezek után átszerveződött a rendszer, s kis csapatokba szerveződtünk, amiknek funkciója a könnyen kezelhetőség és a több szem többet lát elv maximális kihasználása volt, ugyanis két instruktor figyelt kilenc embert – az én csapatomban.
Hogy ez idő alatt máshol mi történt, nem tudom, nem avval voltam elfoglalva: mindent megtettem, hogy a maradék kis időben, ami még a vizsgáig hátravolt, a lehető legtöbb tudást abszolváljam, feltételezem a többiek is hasonló elvek szerint léteztek az időnek ezen parányi, ici-pici, mikroszkopikus szakaszában, ha egyáltalán létezik idő és létezik olyan, hogy létezni. (Ez utóbbiakban sajnos még a Szabadkőművesek sem teljesen biztosak.)
Egy órakor (du.) véget ért a felkészítő; ezek után egy óra ebédszünet, s testi-lelki feltöltődésre alkalmas idő vált birtokunkká a szervezők jóvoltából.
Az ebédszünetben a feszültség szinte már hatványozottan fokozódott, érezni lehetett az Univerzum káoszra való hajlamának kiteljesedését – igazából nem is; ami történt, az, az volt, hogy felhívtam anyukámat és elmondtam neki:
- Nem tudom, mikor érek haza…
Továbbá ettünk, ittunk és nagyon nyugodalmasan beszélgettünk, persze a szünet vége felé tényleg elkezdtünk egyre izgatottabbak lenni. Én mindenképpen.
A vizsga résztvevői közül ketten mentek 3. kyura (mindketten át is mentek), tizennégyen 2. kyura ((köztük a Hetek) mindenki átment), egy ember ment 1. kyura (átment) és négyen 1. danra (ők is mind átmentek). Nekünk volt szóbeli is.
Az okleveleket gyorsan kiosztottuk, mindenkit megtapsoltunk és lehetett hazamenni.
Átöltözés közben Kozár Zoltán (Shinbukan-tag) szinte hibátlanul idézte a Magyar Cserkész Szövetség (MCsSz) harmadik cserkésztörvényét:
„A cserkész ahol tud, segít!”
Gábor sensei közbenjárásával újabb emberek szerezhettek tudomást munkámról a Kőműves-páholyomban…
Végül a klub keretein belül elmentünk megünnepelni a sikert, – de mivel én arra hivatkoztam, hogy jobb szeretnék otthon „nézni ki a fejemből” és ellógtam, innentől nem tudom, hogy van a mese tovább… de mindegy is, hiszen: „lupus in fabula”, talán jobb is ez így.
Óvári Gábor
Gratulálunk  Farkas Zsófinak, Lovik Anikónak, Lőrincz Ádámnak, Óvári Gábornak, Pálinkó Tibornak, Szalontai Csabának és Vágvölgyi Gábornak!