Kategória: esszék

Nézem ezt a sok jeget, s hallgatom a híreket róla. Hallgatom a szóvivőket, hol, mekkora a kár, hol hogyan zajlik a kárelhárítás. Ki és mit mér fel, és mikorra tudjuk, hogy mi mennyi…

Magam is tervezek. Rég látott szeretett erdőimre gondolok, már mióta tervezem a látogatásukat, de hétről hétre elhalasztottam. Most pedig azt fontolgatom, önkéntesként mennék segíteni a túraútvonalak helyreállításában.

Ebbéli morfondírozásom közepette elgondolkodom:
A természet nem mérlegel, nem bírál, nem minősít. Csak mi hisszük, hogy ami történt az katasztrófa, és mondunk ilyeneket: károk. Sokunk észre sem vette, pedig itt történt minden a szomszédban. Magam is a civilizació egyik, nem is oly régi szüleményének, a dronnak a segítségével kaptam képet a történtekről.  Ágak törnek, fák hasadnak, fordulnak ki, és a megszokott táj átalakul. Elborítják a  fadarabok a talajt.
Átalakulás.
Változás.
Valami más minőségbe került. A negatív – pozitív előjeles minősítést az ember, MI, tesszük hozzá a történtekhez. A termesztet nem tesz ilyet, nem minősít, csak cselekszik. Pontosabban mondva ÉL! Nem osztályozza a történéseket. Mondhatnánk, igen, mert nincs tudata. Szerintem pedig van. Nagyon is. Sőt talán ilyen esetekben észre is vehetnénk mi, parányi kis öntelt élőlények, mi is annak részei vagyunk.

A vágás

A karddal való vágás emelkedett pillanat, amikor a kard pengéje a harcos tapasztalt kezétől vezérelve az út befejezéseként lezárja a célpont élettörténetét. Soha nem lesz a világ olyan, amilyen volt, elveszít egy jelentéktelen részt a célpont személyében, soha többé nem lesz a célpont sem olyan, mint volt, még ha túléli is az eseményt, és soha többé nem lesz ugyanaz a harcos, aki a vágás előtt volt. Egyetlen vágással megváltozhat a mikrokozmosz, de a világegyetem is, a célpont szerepétől és jelentőségétől függően.

 A kard útja számomra út a lét titokzatosságának ismerete, kutatása és keresése, a belső világom, a határaim felfedezése felé. A vágás azzal a hirtelen fénnyel azonos, mely akkor áramlik be, mihelyt a penge a nap fényét elrejtő, vastag, fekete függönyt elvágja. A kard minden vágása mélységet nyit a vágás irányába, amely mélység megtelik fénnyel; a lélek és az ész tudásával, erejével. Nem tudom meghatódottság nélkül hallgatni a kardvágás hangját, amint az a levegőt szeli és igazi extázist jelent számomra a So-giri káta, amikor elképzelem, hogy az öt egymást követő vágás több teret enged az ismeret fénye számára a tudatlanság sötétjében.

Budō – azt jelenti: „ a harcos útja”.

Számos oka lehet, amiért gyakorolni kezdtünk, de talán nem tévedés azt állítani, hogy mindannyiunk motivációja mögött ott rejlik a vágy: valamilyennek lenni, valakivé válni. Nem biztos, hogy mindenkiben ugyanaz a kép él, de általánosságban egy olyan ideálhoz próbálunk közelíteni, amely többek között olyan fogalmakkal írható körül, mint bátorság, kiállás, hűség, udvariasság, kitartás. Az is elmondható, hogy bármilyen kép éljen is bennünk, az valamilyen formában összefüggésbe hozható a harccal, a harcos eszméjével, amely sokkal sokrétűbb, mint a szó hétköznapi értelméből gondolnánk, és ilyen értelemben a biológiai szinttől a buddhizmus bodhiszattva alakjáig (amelynek magyar fordítására időnként a tökélyharcos kifejezést használják) számos síkon átível.

De hol is van ez a harcos? „Mi a budō gyakorlásának értelme mai világunkban, ahol legtöbbünket az élete során nem éri az életét fenyegető támadás?” – szól a kissé elkoptatott kérdés, amelyre az előírásszerű, hangzatos válasz: önmagunk legyőzése, az emberi jellemformálás. Ez azonban, valljuk be, nem több egy frázisnál, amelyben nem könnyű fellelni a hétköznapi életünkre vonatkoztatható tanítást. Hol van hát ez a harcos a mi életünkben? Talán érdemesebb kis hazánkban, a XX. században keresnünk.

Kassai Lajos mondá egy emlékezetes előadáson a következő történetet: Egyik tanítványa édesapja egy nap azzal hívta fel, hogy a kislánya aznap nem tud edzésre menni, mert lerobbant az autó, és a gyermek nem fog gyalog menni. Kassai válasza az volt: „Nem baj, nem is kell többet jönni.” Az indok: „Nem harcos.” Egy másik kisfiú, aki eltörte a kezét, félve kérdezte, mehet-e edzésre. Sok mindent nem fog tudni a többiekkel csinálni, de talán lóra ülni, gyalogolni tud, azt megpróbálja.  A válasz: „Hogy a fenébe ne!” Az indok: „Harcos.”

Következő történetünk színhelye a budapesti Indiai Nagykövetség, azon belül is az ott nemrégiben megrendezett ingyenes jóga-kurzus, amelyen nem ruganyos testű fakírok vettek részt, hanem emberek a való világból: fiatal-idős, sovány-túlsúlyos, hajlékony-merev, energikus-eltunyult, lábfájós, gerincproblémás, magas vérnyomású, családapa, háziasszony, nyugdíjas, diák. Az egyik foglalkozáson oktatónk bejelentette, hogy ma a fejenállást fogjuk megpróbálni. A bejelentés zavart nevetgéléssel kevert felkiáltásokat vont maga után. A fejenállás ugyanis fizikailag nem nehéz, de a legtöbb emberben felkelt egy elemi félelmet, amit az ember normális állapotától eltérő helyzet idéz elő. A legtöbb ember első gondolata valószínűleg az, hogy a gyakorlat túl nehéz, nem fog menni. Emlékszem egy mondásra, amelyet évekkel korábban hallottam oktatónktól, és azóta sem tudom elfelejteni: a jógában a legfontosabb az elfogadás. Nemcsak, hogy mindenki különböző adottságokkal rendelkezik, de ugyanannak embernek is mások a lehetőségei attól függően, hogy az adott pillanatban éppen milyen állapotban van. A lényeg, hogy az ember tudatában legyen az állapotának, és mindig megkeresse a határt, amire éppen az adott pillanatban képes, majd anélkül, hogy ezen megpróbálná túlerőltetni magát, elfogadja azt. A cél nem az önsanyargatás, hanem önmagunk ismerete. És tényleg. Nem butaság rávágni valamire, hogy nem megy, még mielőtt megpróbálná az ember, csak mert nem szoktuk csinálni? És tényleg. Nem butaság azt hinni, hogy nekem is ugyanúgy megy majd, mint annak, aki évek óta ezt gyakorolja? Valójában önmagát is megdöbbentő eredményre képes az ember, ha nyitottan, elvárások nélkül, az adott állapotát és képességeit elfogadva áll neki valaminek. Így hát a hátfájós Marika néni ugyanúgy, mint a túlsúlyos diáklány egy szó panasz, vagy nyafogás nélkül, szégyenlős mosollyal állt neki a feladatnak. Elfogadva, ha ma csak a homlokát tudja leérinteni a földre, elfogadva azt is, ha magas vérnyomása miatt ma ebben nem vehet részt.  Mert fejlődni, tanulni jöttek ide. Valójában mindenkinek sikerült fejen állni. És ezen nem csorbított az sem, hogy mindez a fal mellett történt. Mert erre volt lehetőségünk az adott pillanatban.

És lépjünk be végre a dōjō kapuján, egy bizonyos japán sensei vezetésével megrendezett edzőtáborra, ahol egy másik dōjō-beli, furcsának tartott, sokszor kinevetett gyakorlótársunk a seiza alatt furcsa testtartásban térdel. Láthatólag fizikai akadályai vannak, hogy előírásszerűen végezze a seizát. Már épp szólnának neki, hogy álljon fel inkább, de a japán sensei megállítja a folyamatot: Még mindig jobb, ha ezt csinálja, mintha állna. Mert ez a testtartás még mindig közelebb van a seizához. Megpróbál az ideálhoz közelíteni. A legjobb tudása szerint.

Hát, valahogy ilyen lehet a harc, önmagunk uralása, a mi életünkben. Többek közt legyőzni a bennünk lévő tudati ellenállást olyan dolgok ellen, amik a megszokott, biztonságos mindennapjainknak nem képezik részét. Ismerni határainkat, de annál kevesebbel nem megelégedni. Mert nem tudni nem ugyanaz, mint nem csinálni.

Az i (居)jelentése: jelen lenni, az ai (合)jelentése: alkalmazkodni. Az iai (居合)annyit tesz, mint tudatosan jelen lenni, mindig az adott helyzethez alkalmazkodva reagálni.

Amikor katákat gyakorlunk, nem eljátsszuk, hogy mi vagyunk a szamuráj, hogy erősek vagyunk és legyőzzük azt, aki az életünkre tör, hanem azt a tudatosságot próbáljuk kifejleszteni magunkban, amikor nem érhet semmi meglepetésként, és ugyanolyan józanul, tudatosan tudunk jelen lenni, reagálni, viselkedni bármilyen körülmények között. Akár hajnali 5-kor, akár az éjszaka közepén, akár hidegben, akár melegben, éhesen, fáradtan, iPOD és internet nélkül.

Nemrégiben feltettem a kérdést, vajon amikor feladatban kell részt venni, miért érkezik sokkalta kevesebb reagálás, mint amikor mások szerencsétlenkedéseit megörökítő videón kell nevetgélni. Mert a videók érzelmileg hatnak az emberre – kaptam meg a választ. Ekkor tudatosult bennem, hogy ezek a felvételek egy egyáltalán nem lebecsülendő érzelmet mozgósítanak az emberben, mégpedig a felsőbbrendűségét, hogy én nem vagyok ilyen. Ezért jó nevetgélni más dōjōbeli társainkon, akik néha – mi tagadás – átlépik a kardot, és szétterpesztett lábbal, karba tett kézzel hallgatják a senseit. Szerencsére mi nem vagyunk ilyenek, és tudjuk, hogyan kell viselkedni a dōjōban.

Ám hiába hajlongunk egymásnak és tárgyaknak a dōjōban, ha amint kilépünk annak kapuján, nyoma vész a kölcsönös segítségnyújtásnak, tanáraink iránti figyelmességnek. Hiába tesszük el szertartásosan a kardot és hajtjuk össze a hakamát művészi csomót biggyesztve rá, ha amint vége az edzésnek, oda a rendtartás, és szanaszét hagyjuk magunk után dolgainkat-szemetünket. Hiába hasogatjuk dicsfényben fürödve a gyékényt, ha az összeomlás szélére juttat minket, hogy nem a megszokott időben keltünk fel, vagy ettünk.

Amíg csak a heti x óra edzésen van kitartásunk, csak az összetekert gyékénnyel szemben van kiállásunk, amíg gyakorlásunkat nem tudjuk kivinni a dōjōn kívülre, addig lehet, hogy érdemes még várnunk, mielőtt kinevetjük a nagy népszerűségnek örvendő videók szereplőit.

Törekedjetek fáradhatatlanul – mondta Buddha utolsó szavaival. Visszatekintve fogadjuk hát el mi is, hogy jelenleg ennyi telt az erőnkből, és törekedjünk fáradhatatlanul. Ám, ha minden erőfeszítés ellenére hétköznapi életünkön mégsem hagyna semmi nyomot a gyakorlás, még mindig reménykedhetünk benne, hogy valamikor szembejön velünk egy összecsavart napozógyékény és hasznát vehetjük tudásunknak. Persze csak reggel 8 után, miután 20 fok fölé emelkedett a hőmérséklet.

 Budō – azt jelenti : „a harcos útja”.

Jo-s konnyű elemi részecskék

Kecskés L.¹

¹ Shin Bu Kan Hungary

A különböző harcművészetek egyre növekvő népszerűsége miatt újra felfedezett kutatási téma a budo-fizika. Virágzó témaként eddig is gazdag forrása volt a különböző kísérleti eredményeknek, melyek később minden gyakorló számára hasznos, elméleti segédtételeket eredményeztek; mint például a közmondásos „Ne szarozz, vágjál már oda azzal a szarral”, vagy a Mihályi-lemma-ként ismert” Gyerünk, mintha élnétek, ázistenit”.

Ám ahogy Hábermajer et al. is rávilágítottak egy új cikkükben^[1], igen nagy hiányosság tapasztalható a részecskefizika tárgykörébe eső kutatások területén. Ahogy ő megfogalmazta a fontos kérdést: „De van-e olyan két elemi részecske, amik találkoznak, és azt mondják, bazmeeeeg?”

És valóban, a felvetés nem triviális. A kérdés eldöntésére vonatkozó kísérlet színhelye Német László általános Iskola sportterme, ahol lehetőségünk nyílt, világszinten egyedülálló módon, jo-sok nagyenergiájú ütköztetésére1.

Mindjárt az első kísérleti nap megdöbbentő eredményeket hozott: felfedezhettünk két új, a leptonok családjába tartozó elemi részecskét, egy új, csak rájuk jellemző kölcsönhatást, valamint természetesen a kölcsönhatás közvetítőrészecskéjét.

Itt szabadjon megjegyeznünk, hogy a kísérleti elrendezés alkatrészeinek² alacsony hatásfoka miatt nem sikerült elegendő nagy energiát előállítanunk a kísérlet egy lefutása³ alatt a jelenségre jellemző hadronok előállításához, így ezúton szeretnénk minden résztvevőt a minél nagyobb erőbedobással való részvételre buzdítani!

Az új részecskék elnevezését a felfedezést követő felkiáltások adták, így is emléket állítva az esemény résztvevőinek. Az első lepton a neutrinohoz hasonló módon nem reakcióképes, nem vegyül más harcművészekkel, önmagát kiemeli közülük, és néma megvetéssel szemléli alacsonyabbrendű társait: ő a pronyino („Nézdmá’ a pronyó josok már megint, bazmeg.”)

Nagyobb fajsúlyú, reakció- és kommunikációképesebb, elektron-szerű testvérea tahuon („Ezt a tahó jost nemhiszemel, baszki.”). Nem összekeverendő a tachyonnal, ami a fénysebességnél gyorsabb, hipotetikus részecske. Fénysebességnél gyorsabb josok elméletileg leírhatóak ugyan, de megfigyelésükre még csak Japánban volt példa. Az meg úgy sem számít.

A kétféle részecske vegyesen kölcsönhathat egymással, vagy akár saját fajtájukba tartozó részecskével is. A kölcsönhatások legjobban detektálható ismérve a kísérő heveny bazmeeeeg felkiáltás, közvetítő részecskéje így a szép bazmegon nevet kapta. Így választ kaptunk a felvetett kérdésre: ha két pronyino vagy tahoun találkozik, bazmegont váltva hatnak kölcsön.

A kölcsönhatás egyéb tulajdonságai még feltérképezés alatt állnak. A további kísérletekig az ismereteinket az alábbi matematikai tétellel tudjuk összefoglalni:

Irányzéktétel: A jo suigetsu-ra tart.

Kiemelhető a kölcsönhatások közül az alábbi bomlási folyamat, amelyet hosszabb kísérletsorozat4 esetén lehet megfigyelni.

t + t ! p + p + b + b + b + : : :

Ez akkor történik, amikor az alapvetően azért paraszt, de azért mégis csak stabil t tahuonnak (pl. a Fábosnak) az edzőtáborban elege lesz a sok balfa…fácánból, majd elérve egy kritikus időt, megbomlik, és szerezve magának egy hasonló párt (pl. a Kozárt), mindketten p pronyino-vá alakulnak, és heveny bazgemon-sugárzást („Nézd már azt a szerencsétlent, bazmeg.”) felszabadítva kölcsönhatnak, kiemelve ezzel magukat a környezetből. és végül, az antirészecskék. Létezik természetesen antipronyino és antitahuon, de a legnagyobb felfedezés az antibazmegon létezése, amely egyedülálló a izika történetében, hiszen közvetítő részecskének általában nincs antirész párja. Erre akkor derült fény, amikor egy pronyino-antipronyino (vagy egy tahuon-antitahuon) pár kölcsönhatása során a megfelelő forrásokból kiinduló bazmegon-antibazmegon hullám keresztezésekor az ellentétes előjelű káromkodások kioltották egymást. Ilyenkor végre kuss van és lehet egy kicsit nyugodtan Iai-zni.

¹ Szakszóval katázni, vagy katát gyakorolni.
² ún. jodoka-k, vagy josok.
³ Egysége: 1 edzés.
⁴ ún. edzőtábor.

Irodalomjegyzék

[1] Habermajer G. et al.: „Jo edzés”, április 5. (2011)

Olvasói levél “Kecskés L.: Jo-s könnyű elemi részecskék” c. tanulmányához

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy érdeklődéssel olvastam e kiváló tanulmányt, melynek korszakalkotó felfedezése bizonnyal nemcsak a ?zika, hanem a társtudományok területén is földrengésszerű változásokat fog elindítani. Magam klinikus lévén a lehetséges gyakorlati vonatkozások tekintetében szólnék hozzá a vitához. Az említett “jodoka” csoportban (melynek rendszertani, pszichoszociológiai jellemzése még várat magára…) létezik egy jellegzetes kórkép. Ezt eddig idiopáthiás hypochondriális suigetsitisnek nevezték, tegyük hozzá, jobb nomenklatúra híján. Ezen új felfedezés nyomán felmerül azonban, hogy itt a bőr, illetve subcutan szövetek és a tahuon közötti kölcsönhatás klinikai következményéről lehet szó. Ez egyrészt magyarázná az elváltozás környezetében létrejövő suffusiokat, másrészt – ismeretlen mechanizmuson keresztül – azokat a pszichés változásokat is, melyek a kórképet kísérik – úgy mint a spontán hpyerbazmegolás szindróma, az agresszív partviskereső magatartás, valamint a különösen súlyos hypersonor “EI” tünetcsoport.

További vizsgálatoknak kell tisztázni, hogy a tahuonok hatással vannak-e az idegrendszerre, illetve, hogy magyarázzák-e a suffusiok elhelyezkedésének szórását, miszerint többnyire a sternum alatt helyezkednek el, bizonyos esetekben azonban a bordaívtől, sőt sternumtól egészen a medencéig nagy szórásban találhatók.

Külön vizsgálatot érdemelne az a jelenség is, hogy léteznek-e tachytahuonok, amelyek a magasdanos jodokákkal folytatott kísérletek kapcsán kialakuló külünösen súlyos, fulmináns lefolyást mutató suigetsitis kóroktanára jelenthetnének magyarázatot.

Lőrincz Á.
Budapest

Olvasói levél “Kecskés L.: Jo-s könnyű elemi részecskék” c. tanulmányához

Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy érdeklődéssel olvastam e kiváló közleményt, amihez a molekuláris biológia oldaláról szeretnék röviden hozzászólni. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a multi- és interdiszciplináris megközelítés fontosságát e jeles témában. Itt jelenleg is folyó vizsgálatunk előzetes eredményeiről számolunk be. ^[1]

Az első vizsgálatsorozatban in vivo Jodoka Shinbukani ssp. Tahensis és Pronyensis alfajokon vizsgáltuk a bazmegon sugárzás élettani hatásait. E vizsgálat előzetes eredményei azt mutatják, hogy a sugárzás közvetlenül hat a kis erek falában található hámsejtekre, azok lízisét eredményezve. Ez játszhat szerepet a klinikailag ismert idiopáthiás hypochondriális suigetsitis kialakulásában, bár az nem világos, hogy az elváltozások miért éppen az említett anatómiai régióban jelennek meg. Feltételezhetjük e régió capillaris hámsejtjeinek valamilyen speciális érzékenységét a bazmegon sugárzással szemben, ennek mechanizmusa azonban tisztázásra vár.

Második vizsgálatsorozatunkban a két említett alfajból nyert limfocitákat ^[2] tettük ki intenzív bazmegon sugárzásnak. Ennek eredményeképpen a limfociták egy populációjában génátrendeződést ?gyeltünk meg, melynek következtében egy új, a CD8-hoz fehérjeszerkezetében igen hasonló, felszíni cukormintázatában azonban alapvetően különböző sejtfelszíni fehérjét expresszált, amit rendszeres nevén CD11-nek neveztünk el. Tekintettel a felfedezés körülményeire könnyen megjegyezhető néven bazmeginnek nevezzük. Az új sejtfelszíni molekula pontos funkciója ismeretlen, de a limfociták in vitro viselkedése láthatóan megváltozott, a bazmegint expresszáló sejtek nyúlványaikkal folyamatosan böködték normális társaikat.

Harmadik vizsgálatsorozatunkban az így transzformálódott bazmegin pozitív sejteket GFP- vel jelöltük, ezzel zölden ?uoreszkálóvá téve őket és visszajuttattuk a kísérleti egyedekbe. 6 óra elteltével az egyedeket túlaltattuk és vizsgáltuk a GFP pozitív sejtek megoszlását. Várható módon nagy számban jelentek meg a subcutan szövetekben a hypochondriumban, ami az említett kórkép pathogenezisében is szerepet játszhat. Némileg váratlan módon felszaporodtak a bazmegin pozitív sejtek a thalamusban és a frontális kéregben, valamint a limbikus rendszerben is, ami a bazmegon sugárzás pszichés hatásait is magyarázhatja. A szürkeállományban lacunaris necrosisra utaló jeleket ?gyeltünk meg, ez összefüggésben lehet a jodoka alfajokra oly jellemző kognitív hanyatlás mellett jelentkező agresszióval.

 Kijelentjük, hogy jelen vizsgálat végzőinek nincs érdekütközésük és a vizsgálatok során mindössze a vizsgálat vezetőjét érte szubklinikus bazmegon sugárzás, valamint asszisztensét ennek következtében mintegy 532 tsuki.

Lőrincz Á.
Budapest

^[1] Ich, ni, san, shi…

^[2] Jogos a kérdés, hogy miért épp limfocitákat: mert ezek vizsgálatához van műszerünk, bazmeeeeeg!

„Páratlan sikerű könyvecskéjének hőse, Oszkár kilencéves kisfiú, leukémiában szenved, tizenkét napja van hátra. Tanácstalanul áll előtte a doktor, szülei fejvesztve menekülnek beteg gyermekük és a rájuk váró fájdalom elől. Csak egy nyugalomba vonult hölgy, „Rózsa mami” áll Oszkár mellett. ő az egyetlen, aki nem tagadja a halált Oszkár előtt. De nem mindegy, magyarázza Rózsa mami, hogy úgy halunk-e meg, mint aki jól végezte dolgát, vagy haraggal, nehéz szívvel. Eljátszatja hát Oszkárral, hogy azon a napon született, amelyiken megtudta, hogy meghal, és minden napja tíz évet ér. Megélheti a kamaszkort, a szerelmet, a házasságot, a hitvesi ballépéseket, a magányt és erejének vészes hanyatlását. Oszkár belemegy a játékba. A játék eredményéről levelekben számol be a Jóistennek. A játék eredménye: izgalmak és örömök, barátság, szerelem, család, munka, egy teljes élet. „Csak a Jóisten ébreszthet fel” – üzeni Oszkár egy utolsó cédulán, a tizenkettedik nap estéjén, elalvás előtt.”

Eric-Emmanuel Schmitt

„Az életem olyan, mint egy európai memento mori festmény; mindig ott van mellettem egy vigyorgó koponya, hogy az emberi törekvés hiábavalóságára emlékeztessen. Csúfolódom a koponyával. Ránézek, és azt mondom: „Rosszul választottál. Te talán nem hiszel az életben, én viszont nem hiszek a halálban. Menj innen.” A koponya kuncog, és még közelebb jön, de ez nem lep meg. A halál nem biológiai kényszerből tapad annyira az élethez – csupán irigységből. Az élet olyan szép, hogy a halál beleszeretett, féltékeny, birtokló szerelemmel, amely megragad mindent amit lehet. De az élet könnyedén átugrik a felejtésen, csak egy-két nem nagyon fontos apróságot veszít el, és a bánat nem egyéb, csak egy felhő átsodródó árnyéka.”