Vizsgák előtt kötelező az esszéírás. A követelmények között szerepel, és van egy jelzője: „szakmai”. Hát… a kezdő növendék elkezdi vakargatni a fejét és nem jut eszébe semmi. Kezdjek mozgást, katát elemezni? Ehhez még kevés vagyok.
Próbáljunk meg más oldalról közelíteni a problémához, a saját szakmámat, a társadalomtudományokat segítségül híva. Új cím: a jodo hatása mindennapi viselkedésünkre.
Néhány történetet szeretnék elmesélni, az olvasóra bízva, hogy vonja le a szükséges tanulságokat. Én a magam részéről csak annyit kívánok előrebocsátani, hogy véleményem szerint a világ egyik legszelídebb embere vagyok. Ennek ellenére nekem és mindannyiunknak fokozottan vigyáznunk kell arra, hogy a dojo-n kívül hogyan nyilvánulunk meg. Tisztában kell lennünk felelősségünkkel.
Az első ilyen tapasztalat dojo-n belül történt, amikor először találkoztunk a jodo-val. Az első szemináriumon (bemutatón), még szeptemberben. Mikor először fogtunk a kezünkbe jo-t és velünk szemben iaido-sok álltak saját fegyverükkel. Figyeltem, néhányan önkéntelenül elkezdtek hátrálni, pedig tudták, hogy nem történhet bajuk.
A második és harmadik történet teljesen saját. Szemerkélő esőben sétáltam, kezemben hosszúnyelű esernyővel, melyet nem nyitottam ki. Akaratlanul úgy fogtam az ernyőt, mint edzésen a jo-t. Ezzel még nem lenne semmi baj, de… És itt jön ez a fránya „de”, jöttek szembe az utcán. Rám néztek és majdnem menekülőre fogták a dolgot, annak ellenére, hogy csak sétáltam és legjobb meggyőződésem szerint a legkisebb fenyegető mozdulatot sem tettem.
A harmadik. Lányom, aki még nem látott hakamá-ban és keikogi-ben, addig rágta a fülemet, míg beöltöztem. Készített néhány fényképet is, melyek közül egyet elküldtem a barátnőmnek, aki a legjobban ismer a világon. Megrémült tőlem, pedig szintén nem tettem fenyegető mozdulatot a képen, sőt még jo sem volt a kezemben. Reakciója először megdöbbentett, majd az előző két emlékkel együtt értékeltem az eseményeket és megpróbáltam a megfelelő tanulságokat levonni.