benyomásnak pedig van valami különös jelentősége az ember tudatában, életében, kezdve egészen az első, két lábon megtett valódi léptektől.
Ez egy olyan küszöb, ami egy nagyon különös szobát választ el minden mástól. És ez a szoba mindenkinek másmilyen. Kevés benne a tereptárgy, bútora talán nincs is; nem is kell neki. És mégis, mennyi minden van benne…nem kézzelfogható dolgok, mindenkinek magának kell elhelyeznie ezeket a dolgokat abban a bizonyos szobában, és az is egyénfüggő, mik lesznek ezek.
Amint belép az ember, megtelik a szoba élettel és valami hátborzongató végtelenséggel. Mi tesszük élővé, akik benne élünk, lélegzünk, és gyakorlunk. Perceket, órákat, heteket, aztán már éveket, évtizedeket.
Nem áll, nem megy, talán nincs is idő ebben a szobában.Nem számít. Ebben a szobában csak lélegzet van. A Tiéd, az Enyém, az Övé.
Amikor az ember először belép, körülnéz, talán olyan szemekkel, mint egy kisgyerek a városban; ámulatba ejti a nyüzsgés, vagy éppen megrettenti. Mindenki kíváncsian, de ugyanakkor tartózkodóan lépdel. Ide, oda, vödörért, kardért. Elveszettnek érezheti magát, de arra törekszik, hogy megtalálja a helyét, hogy azt tegye, amit tennie kellene.
Aztán ahogyan telik az idő, szembetalálkozik az első ellenféllel: a magánnyal. Az Iaido magányos dolog.
Pedig sokan vagyunk; érzed, hogy a melletted lévő is lélegzik, érzed, hogy mozog; és mégis csak te vagy. Magadnak, magadban- de nem önzőn.
Furcsa egy szoba ez.