ZNKR delegáció
- Shunya FURUKAWA Sensei Jodo Hanshi 8 Dan
- Genji KUROGO Sensei Jodo Kyoshi 8 Dan
- Eiko HAYASHI Sensei Jodo Kyoshi 8 Dan
Magyar csapat:
- Dervadelin Judit mudan
- Kozár Zoltán és Fábos Szilveszter shodan
- Réthi Hunor Nidan
- Hábermajer Gábor yondan, csapat vezető
Péntek
Kora reggel érkeztünk Brüsszelbe repülővel, déltől nyílt meg a regisztráció, a foglalásunknak megfelelően a sportcsarnokhoz tartozó szálláson kaptuk meg szobáinkat.
Az esemény a manager meeting-el kezdődött 14kor. Az EKF-et Odino úr képviselte, mivel az EKF vezetők a Pekingi Harci Játékokon voltak.
Nevezések és a pool beosztások rendben voltak, senki sem kért módosítást, érdemleges felvetés sem volt a résztvevő csapatok részéről.
A megbeszélés után következő bírói szemináriumon kétfelé oszlottak a résztvevők. A bírókat kiegészítették országonkénti legmagasabb fokozatúakkal, hogy a bírókat nem delegáló országok is kaphassanak képzést. Ezen és is részt vettem. A másik csoport kata gyakorlással foglalatoskodott.
Szombat
Reggel kezdődtek a csapat küzdelmek. A magyar csapat (Fábos, Kozár, Háber) az 5. pool tagja volt, Francia és Portugál társakkal. Az első mérkőzés vereség volt a Franciáktól, a második pedig győzelem a Portugálok ellen, így pool másodikként jöttünk ki. Majd a 3. pool második Svédektől kikaptunk. (http://www.ejc2010.be/pdf/team.pdf )
Délután kezdődtek az egyéni versenyek. Dervadelin Judit mudan-ban, Kozár Zoltán és Fábos Szilveszter shodan-ban, Réthi Hunor Nidan-ban a pool-okból nem tudott kijönni. Nekem az 5. pool-ban két három pontos győzelem után (az egyik a későbbi első helyezett Lehmann volt) sikerült előnyerő ágra kerülnöm, ahol az Olasz Delissanti (ezüstérmes lett) barátom búcsúztatott el.
(http://www.ejc2010.be/pdf/yondan.pdf )
A verseny után a megmaradt energiákat gyakorlással lehetett elhasználni, ebben is kivettük a részünket.
Vasárnap
Reggel vizsgafelkészítő szeminárium kezdődött, amivel párhuzamosan a nem vizsgázók számára is oktatás zajlott. Ebédszünet után indultak a vizsgák, ahol a két shodan versenyzőnk sikeres nidan vizsgát tett.
Zárszó
A záró eseményen még nem tudták megmondani, a következő Jodo EB , amit a Brit Szövetség rendez, mikor és hol lesz. Még nyitott kérdés az is, mi lesz a külön útra tért Jodo EB-k rendszeres időpontja, mi lesz a novemberi dátumokon tett vizsgák kivárási idejével a jövőben.
Ismét rengeteg tapasztalatot szereztünk, és igyekeztünk a barátságokat tovább mélyíteni és ismerőseink számát növelni.
Ha lesz erőnk, egészségünk, lelkesedésünk, és anyagi erőforrásaink, akkor jövőre ismét képviseljük hazánkat az EB-n.
Hábermajer Gábor
Egy EB valahol Északon
A
nap melegen süt be az amúgy nem túl impozáns, és nem is túl tiszta Adeps
Sportcentrum nagy focitermének hatalmas ablakain. Ez a terem szolgál dojo-ként
a 9. Jodo Európa Bajnokságon. Délután 5 múlt. Szombat van. Az EB-nek vége.
Jo-sok szállingóznak a folyosókon, iszogatnak a kávézóban, készülődnek az esti
Sayonara partyra, vagy éppen lelkesen csacsognak a nap eseményeiről valahol.
Néhányan azonban még a dojo-ban vannak és kihasználják a free practice
lehetőségét. Én nem. Jómagam a lelátón ülök lustán, nekidőlve a lépcsőnek,
ölemben papír, kezemben toll. Írni kéne. Mellettem csoki és kóla. Fel sem kell
néznem ezen sorokból, hangok alapján biztosan tudom, hogy Háber, Zoli és
Szilveszter lent nyomják full gázzal a fighting spiritet :o)
Felpillantok. Nem
tévedtem :o)
A száznál több
résztvevő közül alig 12-en jo-znak még a buli előtt. Fiaink köztük és ettől
széles mosoly terpeszkedik szét az arcomon és jólesően belekortyolok a hideg
cukros löttybe.
Szóval írnom kéne
valamit az eseményekről. „Kiskopaszként” kötelességem…
Azt hiszem ez
kizárólag az én hibám. Hogy lesújtó véleményem kicsit érthetőbb legyen, azt
hiszem meg kéne értened, hogy nekem mit ad a jo és mit várok tőle. Tán nekem is
meg kéne értenem. Hátha jobban meg tudnám magyarázni saját magamnak is, miért
is olyan löfosééé ez az EB.
Szóval, mit is
jelent nekem a jo? Magamnak is nehéz megfogalmaznom. Nem vagyok se buddhista,
se Zen kereső, se a mai trendnek megfelelően őrülten Kelet imádó, se anime
rajongó, se manga faló, szamurájnak lenni akaró, misztikumokat kergető, belső
hangokra figyelő, meditáló, mindent megmondó és értő Budo harcos.
A véletlenek
játékának köszönhetően találtam le a dojo-ba tavaly januárban és rögtön tudtam,
hogy engem kizárólag a jodo érdekel. Az iaido egy szikrát sem gyújt bennem.
Ellenben a jo…
Szeretem a jo-t
a dinamizmusáért, a benne rejlő energiáért, végtelen egyszerűségéért.
Sima fabot, semmi
cifraság. Pusztán egy bot, mely rengeteg mindent okozhat elmében, lélekben,
testben.
Letisztult, egyszerű
formája dühöt, haragot, vérszomjat, kacajt, felszabadulást, lehiggadást,
mérhetetlen energiát képes kiváltani az emberből. Legalábbis belőlem.
Egyszerű formák,
egyszerű lépések – mégis, szinte észrevehetetlen különbségek megannyi variációt
és kimenetelt okoznak. Számomra lebilincselő, hogy az agy micsoda koordinációra
képes, és a mozgás által mennyi mindent fogad be a testbe, illetve vezet ki
onnan.
Szeretem azt, ahogy a
jo dinamizmusa feloldja bennem a feszültséget, a frusztrációt, a haragot, a
vadállati dühöt, a bánatot, a rossz napot. Szeretem, ahogy ez a bot kikapcsolja
az elmém, lelkem egy részét és kinyit egy másikat. Szeretem, ahogyan kiűzi
belőlem a rossz energiát és beszívja a jót. Perverz módon szeretem, hogy
bántani tudok vele és azt is, hogy engem bántani tudnak. Szeretem, hogy le
tudok győzni vele mást, és más le tud győzni engem. Szeretem, ahogy megmutatja
nekem a dolgok kettősségét, jót, rosszat, és az előbb-utóbb, de mindig visszatérő
örök egyensúlyt. Szeretem, ahogy dühít, és azt, ahogy megnyugtat. Szeretem,
ahogy megmutatja, mennyire tudok vele bánni és mennyire nem.
Külső szemlélő
nevethet ezen egyszerű formákon. Mondhatja, hogy a jodo nem is harcművészet,
hiszen ez a bot nem képes megvédeni…
Biztos ez? Nyílt
utcán, golyózáporban nem tudja megmenteni az életemet, ez igaz. Nem tudja. Ha
falkában támadnak rám puszta kézzel, tán akkor sem. De csak gazemberek ellen
vagyunk védtelenek? Csak fizikális síkon van szükségünk védelemre?
Egyre többször
találkoztam azzal a felismeréssel, hogy az ember legnagyobb és legveszélyesebb
ellensége önmaga! Saját kishitűsége, frusztráltsága, önzése,
(ön)bizalmatlansága, mohósága, hatalmas egója és még sorolhatnánk. Negatív
energiák. Ártó szellemek.
Sokszor felfortyanok.
Morgok vélt vagy valós sérelmeken, elönt a méreg igazságtalanságokon,
fulladozok a tehetetlenségtől, miközben emberek láthatatlanul és hangtalanul
zokognak, amerre nézek. Dühös vagyok, mert az Élet éppen pofozkodik körülöttem.
Vagy csak simán hisztis vagyok, mert éppen tombol a vércukrom. Pusztítom
önmagam.
És akkor lemegyek a
dojo-ba, kezembe veszem ütésnyomoktól foltos jo-mat, és elkezdek a magam
roppant kezdő szintjén „botozni”. És érzem, hogy valami jön és segít.
Kikapcsol. Átalakítja az ártó démonokat kacagó, vigyori szellemekké. Felidézi
bennem, hogy semmi sincs veszve, mert holnap ismét felkel a Nap. Ez az egyszerű
bot odavág a gondoknak, és letisztítja az elmémet, hogy aztán eltaláljak a
megoldáshoz, de legalább valami nyugvóponthoz!
Talán ha egy nap
megtanulom, kiismerem a jo-t, könnyebben fogok megküzdeni önmagam démonjaival.
Addig is a testen
kívül a lélek edz, és egy-egy jól sikerült döfésnél vagy ütésnél az elme érzi a
mámort, az újabb energialöketet.
Valahogy így….
Nehéz megfogalmazni a kavargó érzéseket, talán nem is akarom. De tudnod kell,
hogy nagyon vágyom a jodo minél tökéletesebb, magasabb szintű elsajátítására.
Mit vártam tehát az
EB-től? Rengeteg tanulást! Fejlődést! Energiafröccsöt! És élményt!
Nos, az előbbiek
kimaradtak, de a rengeteg élmény kárpótolt…
A fiúk befejezték az
edzést. A Sayonara mindjárt kezdődik. Én is megyek és bepréselem magam a
farmerba. Nem vagyok felpörögve. Abban reménykedem csupán, hogy a vacsora
finomabb lesz, mint az eddig felszolgált étkek… Egy biztos, fagyit azt eszek!
:o)
Hát nem, nem volt
finomabb. Végérvényesen eldőlt…a belga konyháról szeretnék, de nem tudok
lelkesen nyilatkozni… Részemről „fini”.
Mindegy is. Térjünk
rá az élménybeszámolóra.
Enyhén szólva viseletes ábrázattal érkeztünk meg Ferihegy
I.-re péntek hajnalban. Az „aludni tudnék még” szolidan virított orcánkon.
Annak látványa, hogy a biztonságiak miként taperolnak lelkesnek csöppet sem
nevezhető utasokat, felvillanyozott bennünket és hirtelen felébredtünk. Röhögve
szálltunk fel a gépre és a jókedv már biztosított volt! Bezsebeltünk elismerő
pillantásokat, piruló leányzók „mit sportoltok?” kérdéseit. Mondanám, hogy a
lelkes megnyilvánulások fantasztikus –és roppant szerény- személyiségünknek és
szépségünknek volt köszönhető, de nem. A nyers valóság az, hogy minden
lelkesedés egyedüli kiváltó oka a nemzeti sportruházatunk volt, a nacionálos
macionálos cucionál. Érthetően szólva a Hungary felirat.
Sebaj! Attól még menőzhettünk!
Bő két óra után leszálltunk belgaföldön és motyókkal
felpakolva caplattunk a buszmegálló felé. Irány Brüsszel centruma. A fél
órásnak hitt út bő órásra sikeredett. Az idő is szürke volt. Mindezek hatására
kellőképpen be is punnyadtunk és kissé enerváltan másztunk le a pötit koszos
járgányról. Átruccantunk a metróra, majd egy kis séta, és meg is érkeztünk az
Adeps Centerbe, ami már tele volt emberekkel.
Becsekkoltunk és irány a Kávézó! Nekem mindenki ismeretlen
volt, de a fiúknak nem! Gyorsan ment a szocializálódás, mindenki mosolygott,
ismerkedett, barátkozott. Érződött, hogy minden rendben lesz. Elfoglaltuk a
szobákat. Eleinte úgy volt, hogy szigorú, nemi alapú elkülönítés lesz (ez
esetben egyedül terpeszkedhettem volna egy kétágyas, nem gyengén cigifüst szagú
szobában), de végül a „horkoló” „nem horkoló” megosztás győzött. Ennek fényében
Háberrel és Szilveszterrel közösködtem a nem horkoló szektoráliszban.
Szobafoglalás után bevállaltunk egy rövid csendes-pihenőt, majd szobatársaim
elmentek a Manager meetingre, mi pedig Zolival és Hunorral elmentünk
sétálgatni. Egy jó kis büfét fedeztünk fel a teniszpályák mögött és az ott
dolgozó talján Lorenzoval csacsogásba kezdtünk. ő volt a teniszedző. Az
ütögetés elmaradt, és mi lassan visszamentünk a Sportcentrumba. Háberék kiszabadultak
a megbeszélésről. Már tudták, hogy ismételten érdekes kavarások lesznek az
előttünk álló eseményen.
Délután 4-kor teljes harci díszben megjelentünk a dojo-ban,
hiszen kezdődött a Nyitó Ceremónia. A szervezetlenség jelei kezdtek mutatkozni.
Kavarogtunk. Álljunk ide, majd inkább oda. Mire a nagy emberek és főmuftik
befejezték a beszédeket, és lehetett kezdeni a tényleges edzést, már-már
birkáknak kezdtem érezni magunkat – morajló bégetés közepette. De a remek
kezdési hangulatot nem csak ez alapozta meg. Alig 5 perce voltunk a dojo-ban,
mikor is sikerült összeakaszkodnom két csigazabálóval, akarom mondani
franciával. Történt ugyanis, hogy a két legény magát csöppet sem zavartatva
rápakolta a cuccait a mi felszerelésünkre. Simán félre lökték a bokuto-mat, a
jo-inkra rátették a maguk dolgait. Nekem ez fel sem tűnt, csak arra lettem
figyelmes, hogy Zoli és Szilveszter szeme kikerekedik és egyre csak puffognak,
anyáznak. Bennem ugye mindig is volt némi kezdeményező kézség, ezért hát morgás
helyett odamentem, és nagy szemeket meresztve, kicsit erőltetett kedvességgel
megkérdeztem, hogy ezt mégis hogy képzelik. A két srác mekegett (jó kis
állatfarm, mi?) és izé meg hozé. Dzsudika még egyszer feltette a kérdést, majd
harmadjára is, egyre tagoltabban. Hát ők nem, és amúgy sorry, meg amúgy
tulajdonképpen nem is beszélni az inglist. Anyátok! Tudok én mutogatni is!
Közöltem velük, hogy ezt még egyszer ne! Majd kellő lenézéssel az arcomon
(ebben jó vagyok) otthagytam őket. A fiúk vihogva fogadtak. Háber csendesen megkérdezte,
tisztában voltam-e azzal, hogy 4-5 danosoknak szóltam be. Hát…..nem, nem
voltam. De elég nagy szégyen egy kezdőtől is az, ha más cuccára pakol. És
különben is…
Na de az edzés. Amikor megláttam a három 8 danos japán
mestert, Furukawa Senseit, Kurogo Sensei-t és Hayashi Sensei-t, nagy lelkesedés
fogott el. Azt gondoltam, hogy huuuuu, ez mekkora lesz! Nos, a jól konstruált,
kiválóan felépített edzéstől, az energiabombától az a 4 óra kb. olyan messze
volt, mint ide a Hold. Nem igazán éreztem az éreznivalót. Szegény Háber bírói
tréningen vett részt, kellőképpen elsajátítva a „hogyan fogd a zászlót kecsesen
és pontosan” doktrinát. Se jo, se bokuto. Csodálom, hogy ébren maradt. Na de mi
sem voltunk túlpörögve az edzés első felében. Szerencsére az utolsó két óra
nagyon jó lett! Legalábbis én élveztem! Főként angol lányokkal edzettem és az
egész miliő kezdett tetszeni! Ismét megcsillant a remény, hogy jó lesz ez!
Edzés után mentünk vacsizni. Kissé bizonytalan volt, hogy
hol fogunk enni. Ez mondjuk visszatérő motívum volt minden egyes alkalommal:
vagy a meghirdetett időpont, vagy a kijelölt hely nem stimmelt. Belgák és a
szervezés… Az ételt nem kommentálnám. Legyen elég annyi, hogy nem repetáztunk.
Az etetés után mindenki elsuhant csicsizni, hiszen szombaton kezdődött a
Bajnokság!
Jól és mélyen aludtam, majd leküzdöttem viszolygásaimat a
mosdóban (belgák nem használnak WC-kefét … és állítólag én tisztaságmániás
vagyok). Bevakoltam a képemet és zúztunk reggelizni. Ezt nem tudták elrontani!
:O)
Sokan már a dojo-ban voltak mire leértünk. Ki idegesen, ki
higgadtan, ki csendesen, ki hangoskodva. Én nézelődve.
Az EB a csoportversenyekkel nyitott! Fiaink nagyon jól
szerepeltek – kijutottak a pool-ból! Nagyon büszke vagyok rájuk! Éremig ugyan
nem jutottak, de nem is ez a lényeg! Szuperek voltak!
Délelőtt folyamán kicsit kifagytam, mert amíg a versenyek
zajlottak, nem mozogtam. A szám annál inkább! Mire betoppant a dél, már haverok
voltunk az angolokkal, az olaszokkal, a lengyelekkel nagyokat vigyorogtunk
egymásra, mosolyogtunk belgákra, portugálokra. Nagyon megkedveltem egy alacsony
(még nálam is alacsonyabb!!!!!), ősz bácsit! Angolokkal volt. A nevére nem is
figyeltem. Ebédnél a sorban előttünk állt. Valaki miatt egy percre ki kellett
állnia, de Szilveszterrel tartottuk a helyét és visszaengedtük. A vályúnál
megkaptuk az ebédet, összegyűltünk az asztalnál és hamiztunk. Egyszer csak ott
áll mellettem a kicsi ősz emberke és odaadja nekem a narancsát. Nagyon
köszöntem neki és nagyon örömködtem. Akkor még nem tudtam, hogy ki is ez a kis
emberke.
Mikor visszamentünk a dojo-ba, sokan edzettek már, hiszen
rövidesen kezdődtek az egyéni versenyek. Nem igazán volt kivel gyakorolnom, de
egyszer csak megláttam az ősz bácsit. Egy magasabb, 40 körüli férfival
gyakorolt. Odamentem hozzájuk és megkérdeztem, hogy valamelyikükkel esetleg
gyakorolhatnék-e. Gyakorolhattam. Örömmel fogadtam az észrevételeket, majd
visszamentem a fiúkhoz. Zoliék tudatták velem, hogy az általam imádnivaló
bácsikának titulált ember tulajdonképpen Bean Sensei, aki mellesleg 7. danos
iaido-ban, 5. danos jodo-ban, és amúgy meg az egyik angol dojo vezetője…
Elkezdődtek az egyéni versenyek. Én az 5. pool-ban voltam,
Mudan kategóriában ugye. Kiderült, hogy Zoli nagy valószínűséggel nem fog tudni
velem vívni, mert ütközni fog azt hiszem talán Szilveszter idejével. Mondtam
sebaj, és kerítettem egy szuper angol csajszit párnak, Joe Hurst személyében.
Az EB hangulata nem tetszett. Verseny! Alapvetően utálom a
versenyeket. Jobb szeretem a részvételt, mint a nagyon győzni akarást. És
aznap, abban a dojo-ban rengetegen akartak nyerni. Az ego elég nagy teret
öltött, ez nem tetszett. Sokkal jobban lekötött, hogy emberekkel barátkozzam,
beszélgessek és bíztassak másokat. Hamarosan sorra kerültem és semmi kedvem nem
volt az egészhez. Nevetségesnek éreztem, hogy én, a totál kezdő, kimenjek
küzdeni és a 7 danos bírák figyelő szeme alatt alkossak! Az egyik bírám Chris
Mansfield volt! 7 danos jodo-s, és mint megtudtam, az első olyan európai, aki
megpróbálkozott a 8 dannal. Amikor kimentem, végig tartottam a szemkontaktust
vele, sugallva, hogy nem érdekelsz! A katák gyorsan lementek az ellenfelekkel.
Nem tettem oda magam, mert nem éreztem semmit. Nem volt semmi impulzus. Hiába, nem
vagyok egy versenyző alkat. Sosem voltam. Örültem, hogy vége lett és örültem
annak, hogy lehet másokkal foglalkozni. Nekem a verseny nem volt „jodo”.
Háber jutott a legtovább. őt a későbbi győztes gyűrte le.
Igazán megkaphatta volna a fighting spirit díjat, de sajnos azt a diplomácia
miatt más kapta. Mindegy. Lementek a döntők, megszülettek az érmesek. A
Bajnokság végén átadták a díjakat, mi meg lelkesen tapsoltunk. Az egész
Ceremónia kicsit szedett-vedett volt, de ezt már megszoktuk.
Estére Sayonara partyt hirdettek. Volt 2 óra szabadidő,
amit edzéssel is ki lehetett tölteni. A fiúk edzettek, én meg nekikezdtem ennek
az irománynak.
A Sayonara party csúcsesemény. Ennek megfelelően
szoktak öltözködni. Nem úgy Dzsudika, aki egy laza póló és farmer együttessel
tervezte átvészelni az estét. Szilveszter fősztájliszt azonban nem engedte az
efféle megjelenést, így a kicsit nagyobb dekoltázst engedő fekete felsőbe
ugrottam bele. Ettől függetlenül megfenyegettek, hogy megyünk sztreccccsrucit
venni jövőre… bloahhh…
A kávézóban előmelegítettünk. Én fagyival, többiek sörrel.
Háber kvázi üres bendőjére elég gyorsan hatott a kb 8 % alkoholtartalmú
apátsági nedű. Pillanatok alatt full vigyorban fixálódott az amúgy is vidám
ábrázata. Meghagyta, hogy a kritikus pillanatokban lépjek közbe. Közbeléptem
:o)
Elfoglaltuk a helyünket a hosszú asztaloknál, és folytattuk
a csivitelést, röhögést, ismerkedést, élményezést a többiekkel. Volt egy német
nőci, elég magas danos, aki hírhedt volt a sikongatásairól. Az általa produkált
kiai inkább emlékeztetett áldozati/orgazmusi kiáltozásra, mint jo-s kiai-ra.
Mögöttünk ült. Háber nagyon kezelésbe akarta venni, de tekintettel a nemzetközi
kapcsolatokra, zsarnokként meggátoltam, hogy bármilyen kapcsolatot kezdjen a
nőszeméllyel. Háber nem nyugodott, és német sztornó után a mellettünk ülő
portugál leányzót célozta meg. :o)
Dőltünk a kacagástól és nagyon jól éreztünk magunkat.
Egyszer csak odajön mellém az asztal sarkához egy magas
egyén, és leguggolva azt mondja: „Judy”. Felfogtam, hogy Chris Mansfield az.
Mondtam neki „tell me”. Elkezdett vigyorogni, majd miután lenyomtam neki egy
pusszanatot, folytatta: „I like your spirit”. Majd egy pár mondatban kifejtette
mi a meglátása a jo-mmal kapcsolatban, és szerinte mire figyeljek. Majd felállt
és távozott. Az első dolog, amit megláttam, a méla, egyre inkább kibontakozó
utálat volt Zoli arcán. Majd egységesen elkezdtek anyázni! Szilveszter
fősztájliszt közölte, hogy mindez neki köszönhető, mert az ő utasítására végül
a fekete felsőt vettem fel, majd Zolival párban közölte Háberrel, hogy ezek
után nem hajlandók hozzám szólni…. Stb..
Nos, szeretném, de nem tagadhatom: ekkor az én egóm
tombolt, nem gyengén! Tagadhatatlanul kiélveztem a pillanatot! :o)
Mondanom se kell, innentől kezdve még jobb volt a hangulat,
ha egyáltalán lehetett azt fokozni. Zoli és Szilveszter shááármjának
köszönhetően lányok sürögtek-forogtak körülöttünk. Háber, szintén sháááármjának
köszönhetően, intenzív kapcsolatépítést végzett a többi delegációval. Egyik
nemzet felállt tőlünk, jött a következő. A mi asztalunk élt a legjobban!
És végre jött ő is! Bean Sensei! És leült mellém és
beszélgettünk! Nagyon-nagyon jó volt ez a beszélgetés. Mesélt az életéről.
Nekem nagy öröm volt őt hallgatni! Bölcsesség és nyugalom áradt ebből az
emberből…és sziporkázó humor.
Idő közben lekerültünk a Kávézó részlegbe. Jöttek az
olaszok, angolok, lengyelek, portugálok! És csak nevettünk, és csak nevettünk
és csacsogtunk és csak csacsogtunk! És szuper volt!
Éjjel 1 körül landoltam az ágyikóban. Ismét jót aludtam.
Reggel nehézkesebb volt a kezdés. Fiúkon látszott, hogy egy pár órát még úgy
ejtőznének! Reggelit szerencsére megint nem tudták elrontani, majd mentünk a
délelőtti szemináriumra. Na, itt már láttunk egy-két jó dolgot. Belendült a 3
japán mester és magyaráztak, bemutatóztak lelkesen! Ez a része tetszett! Ebből
szerettem volna sokat!
Sajnos 1-kor befejeződött a szeminárium, mert ebéd után
kezdetét vette a vizsga. Zoli és Szilveszter nagyon ügyesek voltak,
levizsgáztak 2. danra.
3. dannál hajmeresztő dolgokat láttunk. Ennél már csak az
volt hajmeresztőbb, hogy mindenki átment a vizsgán. 4. danra vizsgázók közül
szintén sokan átmentek. Nem értettük miként lehetséges mindez. 5. danra nem
vizsgázott senki. Legszívesebben belöktük volna Hábert, hogy gyorsan vizsgázzon
le! Jóval magasabb volt a tudása annál, mint amit egyesek a 6. danos vizsgánál
produkáltak!
Nagyon sokan elmentek vizsga előtt, illetve a vizsgát
követően. Alig-alig maradtunk vasárnap estére. Kimentünk vacsorázni egy közeli
étterembe. A hangulat klassz volt. A Konyha? Hagyjuk…
Hétfő reggel korán keltünk és beindultunk Brüsszel
központjába, hogy lássunk valamit a városból, mielőtt haza röppenünk. Letettük
a csomagjainkat a csomagmegőrzőben és elsétáltunk a Gran Plac-ig, ami valóban
egész kellemes hely, főleg, ha süt a nap és az ember olyan fantasztikus
pötidezsönét fogyaszt, mint mi :o) Hát, ez a reggeli mennyei vala! Ez minden
egyes belga förtelemért kárpótolt! Az ilyet kibírnám minden reggel! :o)
És utána elkezdődött valami egészen fantasztikus.
Csoki és sör vásárlás! Dzsudika nagyon élt! Olyan lendületet az EB legjobb
pillanatainál sem éreztem, mint amilyet akkor ott, a csokigolyók lapátolásánál
és a sörösüvegek közötti matatásnál! Imádtam vásárolni a finomságokat
és befaltam egy hatalmas adag, extra habos goffrit is!
Ki is merültem, mert mire gépre szálltunk, kellően
bepunnyadva, eresztett szemhéjak mögül, tompán figyeltem a körülöttem zajló
eseményeket. Még láttam, amint Háber magánszáma az egészségügyi tasakról kiveri
a légikisasszony biztosítékát, és a felkívánkozó röhögést visszafojtva, emiatt
kissé fuldokolva adja elő a kötelező tájékoztatást a kedves utasoknak, majd
elaludtam.
Rövid idő múlva a repülő landolt Budapest Ferihegy I.-en,
és a Hungary feliratú felsők lassan eltűntek az éjszakában…
Életem első Európa Bajnoksága ért véget! Fura módon épp a
jodo került háttérbe. A várt fejlődés elmaradt! Nem a ’jo’ volt a
főszereplő…elhalványult az emberek okozta vidám kacagások és örömteli
pillanatok örvényében… Nem bántam..
Dervadelin Judit -Dzsuddy
