A bennünk élő állatról – Cinna

A Kendo olyan, mint mikor az állatok egymást gyötrik. Gyötrik, mert gyötörniük kell. Nekikeserednek, nem kímélik sem egymást, sem magukat. Nincs választás, nincs kegyelem, nem első vérig tart a harc test test ellen, hanem halálig. Természetes fegyverekkel, természetesen.
A jegesmedve több tonnája, irgalmatlan mancsai, melynek egyetlen csapása földre teríthet mindenkit, legyen szó emberről vagy állatról, kegyetlen fogak, feszülő izmok, hatalmas bunda..több tonna idő, erő és rettenthetetlenség alkotja- s amikor két ilyen teremtmény összecsap, az maga a természet, az őserő robbanása. Feszes kűzdelem, szabályosan, és mégis szabályok nélkül. Korlátok nélkül; nincs mit veszteniük, csak az életüket; mert ha nem győznek, akkor az sem ér semmit. Míg összecsap a két hatalmas test, összeér a szőrtömeg, addig megszűnik az idő, a tétek, a hideg, a szél.
De lehet valaha az ember medve? Lehet valaha a shinai, vagy bármi más mancs, amely mint otthonos természetesség szolgál fegyverül? Kűzdhet-e az ember medveként, nem tehetetlen emberként? Tét nélkül, mégis odaadóan, féktelenül, kíméletlenül, természetesen? Megfoganhat-e az emberben a végtelen, primitív de mégis kifinomult őserő, ami a szélben, a vízben, a tűzben, a fákban és a vadállatokban él és dolgozik?
És tudja-e majd ezt valaha használni az ember természetesen?
Van mit keresgélni bennetek, magunkban. Állatok vagyunk mind, valahol itt bennt, nagyon mélyen. Talán még magunk sem tudjuk igazán, miféle állat lakozik valójában a mellkasban.. de olykor előtör a bújkáló vadállat, a medve, a macska, a tigris, az oroszlán, a farkas, a bivaly, az oryx.
Itt mind elengeditek. Kibújik az állat a bordák szütyőjéből; ismeretlen számára a tér, a szabadság, a baldachinba- dogmákba és normákba-bújtatott rácsok és tüskék hiánya. Bukdácsol először; ijedezik, rémüldözik, bizonytalan, tanácstalan. De ahogyan múlik az idő, a léptei egyre-egyre biztosabbak lesznek, az üvöltése, morgása egyre hangosabb és büszkébb lesz, érzékei élessé válnak, szeme mindent meglát, szimata pedig csalhatatlanná válik- megérzi a vad szagát, a friss fű illatát, megérzi a lelkeket, az érzéseket, az eső jöttét. Hosszú az út, a tanulásé, míg megtanulja, ki ő; megtalálja saját valóját, s kiismeri azt a helyet, a teret, ahová ő valójában tartozik, és ahonnan elszakították, még mielőtt saját létének tudatára ébredt volna. Évek múltán, sok-sok év múltán a szobatigrisből, a rács mögül acsarkodó farkasból, az apró karámba zárt, dühösen bőgő oryxból vadállat válik.
Kiteljesedik.