- fejezet
Jajj, megint egy szeminárium!
A 6.dan-nos vizsga sikerének reményében indultam ennek az útnak, ám a kettősség jegyében az az érzés is ott lappangott benne: csodálkoznék ha sikerülne.
Remek társaságában utazhattam, könnyen közlekedhető utakon jutottunk Modena városába, ahol egy frissen felújított remek kis lakás lett szálláshelyünk. Jókat beszélgettünk, finom ételeket ettünk, pihentetőeket aludtunk. Tehát minden ideális volt, hogy megmutathassuk saját legjobbunkat a vizsgán.
Természetesen egy ilyen vizsgával záródó esemény része a felkészítő szeminárium, és ez most sem volt másként. Sajnos az utóbbi években egyre többször érzem azt szemináriumokon, hogy kitűnő mesterek érkeznek Japánból, akik hatalmas tudást, tengernyi tapasztalatot hordoznak magukban, majd mikor neki látnak a szeminárium megtartásának egy oktatási és pedagógiai rémálom veszi kezdetét. Vagy az én igényeim és kritikus szemléletem erősödtek fel mióta az oktatás formáit tanulmányozom, vagy azzal kell szembesüljek, hogy a legmagasabb szintű mesterek nem rendelkeznek a nagy számú csoportok oktatási módszereivel, vagy … ? A kérdés természetesen költői marad, de él bennem a vágy hogy megtudjam egyszer a választ. Hogy valós élményt is meséljek, és ne csak filozofáljak, megemlítek néhány, bennem nagy vihart kavaró élményt.
– Az első, teljes nap alatt talán ha 5-10 perc mozgás jutott összesen a 4-6. dan képviselőinek. Órákon át állhattunk és hallhattuk az értekezéseket. Nem mondom, hogy nem hallottunk hasznos és érdemes dolgokat, de … jó lett volna pár kapott instrukciót esetleg lemozogni, megpróbálni párszor.
– Nagyon kellemetlenül tudom érezni magam a bőrömben, mikor a vezető tanár technikai bemutatásait követően nem értem, hogy az elvárt, vagy a helytelennek gondolt mozdulatsorokat prezentálja, magyarázza. És ezt nem a nyelvi akadályok, a fordítás, vagy a kulturális különbségek okozták, mivel rajtam kívül még többen élték meg ugyan ezt ugyan így.
Nem akarok negatív kritikát kinyilvánítani, csak azt szerettem volna kifejezni, egy olyan szemináriumon, ahol minden egyes résztvevő vizsga előtt áll, talán hasznosabb lenne, egy támogató, megerősítő, egyértelműsítő tematika alkalmazása.
Mindezek ellenére azt gondolom, mindannyian készen álltunk egy sikeres vizsgára. Sajnálom, hogy egyikünknek sem sikerült, az autóban elfért volna haza felé pár díszes kartonlap.
- Fejezet
Szemlélet fejlesztés útján.
Számtalan vizsgahelyzet és az azokhoz kapcsolódó utazások kapcsán az utóbbi időkben hajlamos vagyok lemondóan, szkeptikusan állást foglalni. Sok fárasztó utazás, magas költségek, fölösleges taikai nézések (vagy csak egyszerűen így: european ego championship végignézése). Kevés tanulság és hozadék mellett sok erőfeszítés. Amennyiben életem egyetlen fő csapásvonala volna az iaido, akkor talán mondhatnám, mégis megéri. Utazás, élmény, stb … valami ilyesmi indokokkal alátámasztva. De nincs így. És ezen álláspontomat ingatta meg és gondolkodtatott el Jenő bá’ hazatértünk után leírt nézőpontja, ami igazi szemlélet formáló tananyagként hatott rám.
„A sokszor felvetődött EU Iaido taikai gondolata már létezik. Már van, évente kettő is, az EB és egy másik alkalom, az EKF magas dan-os vizsga, idén ez most Modenában volt. Ezen két alkalommal akik Európában iaido-znak megmutathatják a többieknek és az európai iaido vezető tanárainak, valamint a megjelent Japán delegáció tagjainak, hogy mit tudnak. A bemutatónak részvételi díja van, és ezért elvárjuk, hogy a megjelentek 6 percig ránk figyeljenek. A Kyoto-taikai sem ingyenes, az utazás oda még drágább is.”
És valóban. A vizsgák alatt a megszokott síri csend uralja a hatalmas teret, a kézzel szinte kitapintható koncentráció hangulata lebeg pár órán át a csarnokban, és mindenki teljes figyelemmel adózik a 6. és 7. dan vizsgázóinak. Még az a motoszkálás és nyüzsgés sincs, mint a Kyoto-taikai-on. 🙂
